Az előadottakból
körülbelül azt lehetne következtetni, hogy a díványon horkoló Pista bácsi
(mindig a nagy lábujját mutatta), valamint az ágy mellett rossz szagúan
fekvő és feltörekvő gyomorsavait hallható kortyokban nyelegető
öreg Zöldné társaságában a mindenható Szerelem amúgy is elhagyta volna a halni
vágyó betegembert...
Ellenben ez nem történt
meg, abban az időben sem, amikor úgy utáltam magam testi romlottságomért,
lelki katasztrófámért, tökéletes megnyomorodásomért, hogy mindenáron szabadulni
akartam önmagamtól. A teljes megsemmisülés és legforróbb halálvágy, az
életből való tökéletes elszabadulás idejében, amikor Pista bácsi
fenyegetőleg fel-felhorkantott díványáról, mint egy vadember a zsákmányába
jutott fehér emberre - amikor Zöldné borzasztó, csontos, szinte már a klinikai
spirituszos üvegeket is megtapasztalt lábával az arcom felé rúgott (miután
szemközt feküdt velem az ágy mellett), még ebben a kritikus időben is
megjelent a Szerelem a halotti szobában, ahol a haldokló már csak abból a szempontból
tengette-lengette életét, hogy megtudhassa, mit követett el eszméletlen
napjaiban, mivel is vádolja őt az ügyészség?... Mert egy idő óta
inkább fogház- vagy fegyházbüntetésének tett volna szívesebben eleget, mint itt
a szanatóriumi fehér szobában az ápolók és orvosok társaságában élni...
(Esetleg valami olyat tett, amiért a bíróság elrendeli felakasztását. Ez lett
volna a legkedvesebb a beteg részére.)
És a Szerelem mégis eljött.
Meg kell adni, hogy zavaros
idő volt a beteg életében. A napnak huszonnégy órájából húszat rendszerint
a másik világon töltött dr. Bihari injekcióinak segítsége révén, egy órát
csatázott doktor Cipésszel, egy órát a saját kínzóival, Pista bácsival és
Zöldnével, egy órát a hozzátartozóival, akik kegyetlenül meglátogatták, és
kegyetlen híreket hoztak - a hátramaradt órát a Szerelemnek szentelte...
A múlt időből
jött a Szerelem tíz-tizenkét nő alakjában, akiket beteg ember véleménye
szerint: mind szerencsétlenné tett, mert sokkal előbb elhagyta őket,
mielőtt észrevették volna magukat. A beteg ember azzal kínozta magát, hogy
tulajdonképpen ezeknek a nőknek összefogott, egyesített, az eget
komprimáltan ostromló átkozódása volt megindítója a betegségének. Ha ennyi
nő átkozódik, sír, dühöng, alkalmatlankodik egyszerre egyetlen emberért,
akkor lehetetlenség, hogy ki ne nyíljon előtte a börtön kapuja, ahol majd
valami címen felakasztják. (A törvénykönyv tele van paragrafusokkal és
büntetésekkel, valamelyik majd alkalmazható lesz Betegemberre, aki
összetörtségében, megkínzottságában, tehetetlenségében valóban és komolyan
bűnösnek érezte magát - mint majd az alábbiakban pontosan kiderül.)
Persze a nők nem
sorszám szerint jöttek, mint a divatlapok és a kirakatok modelljei, mint egy
Zichy Mihály-féle rajzban, ahol nem tudja az ember, mikor kezdődik az
őrület.
Minden rendszer nélkül -
mint egy foszlány az élettörténetéből - nagy mazurt táncolt egyszer
Gyöngyivel, egy lelkesen hervatag, többet próbált és az élet örömeit már
ugyancsak megbecsülő kis asszonnyal, aki hálás volt minden szerelmi
vallomásért, mert tapasztalatból tudta, hogy reggelre elfelejtik. Gyöngyi egy
Szatmár megyei orvos szökésben levő felesége. Gyöngyi kámforszaga
megzavarta Betegembert az újonnan kezdett csókolózásban. Idegbeteg vagy
gyomorbeteg asszony volt Gyöngyi, de roppant hajlamos a szép szavakra,
amelyeket eddigi szomorú élete kárpótlásául intéztek hozzá.
- Ó, már el is felejtettem,
hogy kék az égboltozat. Ön juttatta megint eszembe - mondta Gyöngyi a
csalódott, de mégis szerelemre termett asszonyok szentimentalizmusával.
Gyöngyi mint finom
lelkű nő, hamar észrevette a helyzetet, és eltűnt a Betegember
életéből, bizonyára sok sírással egybekötve, mert azok közé tartózott,
akik sírdogálni szoktak magukban.
Íme, a könnyekért, az
egyfogatú bérkocsiban elmondott hazug szerelmi szavakért, az étterembeli
biztató pillantásokért, az erdei sétáért és az utána következő élményekért
most fizetni kell a Betegembernek, mint valami könnyelmű adósnak, aki azt
hitte, hogy adósságait elfelejtették. Jó és derék nő volt - szenvedni érte
nem is volt fájdalmas. Az ajkáig érő fátyolkája volt, amelyet elleptek a
hópillék, és kék szeme végtelen bizalommal sugárzott a fátyolka cirádái alól,
mintha egész életét rábízta volna Betegemberre.
- Bocsásson meg, Gyöngyi,
hogy nem voltam érdemes a bizalmára! - ordított a Betegember kínjában az
elsuhanó látomány megjelenésére, mire Pista bácsi egy mérgeset horkantott a
díványon.
- Ez az akasztófára való
még éjszaka se hagy nyugodni? - kérdezte megfordulva fektében.
Zöldné pedig, aki ugyancsak
felébredt: a lábát, a talpát igyekezett a beteg nyitott szájába nyomni.
Így elmúlt Gyöngyi a
világból...
- Csak még egyszer
találkozhatnék jóságosságával, engedelmességével - súgtam a fal felé fordulva,
mert hála istennek úgy feküdt az ágyam, hogy nem kellett a szívemre feküdni,
mikor a fal felé fordultam.
|