|
Érdekes, hogy éppen Gyöngyi, ez a
huszonnégy óráig sem tartó ismeretség (szerelmi vihar) jött elő a múlt
időkből elsőnek a sok szenvedélyes, hosszadalmas és valóban
lelket és gondolatot kínzó szerelmek közül...
(Talán éppen azért, mert jó volt,
mint egy húsvéti bárány, egyetlenegyszer esketett meg, hogy örökké fogom
szeretni, nem mint a legtöbb asszonyság, aki életre-halálra vette a dolgokat,
és minden délután meg kellett esküdni egyik-másik előtt. - "Ó, én
gazember" - gondoltam, és a halálomat kívántam, mint ami mindent jóvá
tesz.)
"Fischerin, die Kleine"
egy olyan éjszakán jött, amikor Zöldné méltatlankodva ordítozott éjféltájban
ágyam körül, hogy a gyomrába rúgtam, s ezzel nagy fájdalmat okoztam neki.
- No - mondtam magamban elég
világos ésszel -, azért az áldozatért, mert Erzsébetfalváról vagy
Kispestről idejár éjszakánként aludni az ágyam mellé, nem is érdemel
többet, mint egy hasonrúgást! (Holott soha életemben nem rúgtam meg senkit, még
egy kutyát se.) De nem így Zöldné és később Pista bácsi, akit talpra
állított bő magyar gatyájában a kanapéról, ahol horkolni szokott...
Törvényszéki tárgyalást tartottak
felettem az ápoló és az ápolóné, miközben a hajamnál fogva végighúzogattak
néhányszor a szanatóriumi szobán, majd a tárgyalás végén Pista bácsi
kijelentette, hogy az ilyen gazember, aki ápolóit nem hagyja aludni, nem
érdemel egyebet, mint azt, hogy egy hosszú szeget verjenek a feje búbjába, a
haja alá, ahonnan nem látszik ki a szeg feje.
De Pista bácsi még be sem fejezte
a kispesti és erzsébetfalvai ápolók és ápolónők nevében mondott
szónoklatát - miközben egy nehéz vasdarabot tett a lábamra, hogy azt többé nem
mozdíthattam -, midőn már félálomban, kínjaim és megaláztatásaim közepette
megjelent "Fischerin, die Kleine..." olyan közelről, hogy
csaknem elérhettem.
Most is vöröses szőke, kék
szemű és hallatlanul ábrándos, mindig az ábrándok kellős közepén úszó
dáma volt, mint mindig az életben. Kistermetű volt, és a lila színeket
kedvelte kalapban, ruházkodásban, cipőben és tintában, amelybe néha tollát
mártva levelet írt. Talán a legfinomabb nő volt, akit valaha ismertem,
soha egy köznapi, másokéval is megegyező gondolata. Egy testmozdulata sem
volt hasonló egyéb hölgyekéhez, akik mégiscsak életízűek, életszagúak,
életverejtékesek voltak néha-néha a szerelem óráiban... Fischerin mindig olyan
volt, mint egy kottafej a hangverseny-énekesnő kottafüzetéből.
Zendült, mint a csiga, amelyet a szalonasztalról bármikor felveszünk, és a
fülünkhöz tartunk. Zene volt a vére lüktetésében és az utcai lépésében is.
Tehát ez a nagyon finom,
szalonjában is zongora mellett, új és régi zenedarabjai között élő
énekesnő jött el megvigasztalni a testileg és lelkileg megalázó jelenet
után...
Mikor vele voltam ismeretségben,
tetőtől talpig selyemben jártam. Nemcsak frakkomat, mellényemet
béleltettem a legfinomabb selyemmel, hanem még nadrágszíjaimat is, amiről
beszélni ugyan illetlen, de meg kell magyarázni, ki volt Fischerin, die Kleine,
aki a nehezen elviselhető, becstelen percekben elémbe lépett a falból.
- A cselédség nem számít, majd
kirúgjuk! - mond minden hosszadalmasabb vigasztalás helyett a betegszoba
falából, ahol titkon valamely kis lyukat fúrt, hogy velem társaloghasson (mint
akár doktor Cipész a mennyezetbe, hogy a fölöttem levő szobájából szemmel
tarthasson).
- Hogy került ide? - kérdeztem
kínjaim között.
- Nagyon egyszerűen. Maga
ugyan már évek óta nem törődött velem, mint akár a keresztes lovag
elfelejti a mór nőt, akivel hajdanában dolga volt. Aki talán életét
mentette meg a lovagnak...
(- Igen - suttogtam - egyszer...)
Könnyelműségem miatt
zavarban voltam, és az énekesnő abbahagyta a nagyoperák áriáinak
éneklését, s az ékszerét tette értem zálogba... Különös időszak volt,
amely valóban csak egy életre-halálra elszánt lovag életében fordulhat elő
- hogy a fene egyen meg érte.
- Hogy került ide? - kérdeztem
ellágyulva.
- Kibéreltem az önével szomszédos
szobát a szanatóriumban, és most már mindig magánál leszek, ha szenved.
Így felelt a hang a
tragikusnak indult éjszakán.
Mielőtt a szokásos
mély álmomba (eszméletlenségbe) merültem volna, teljes pontossággal hallottam a
Fischerin, die Kleine című német dal zenéjét, amelyet mintha hallhatatlan
cimbalomhúrokkal ellátott hangszeren játszottak volna rövid ujjú, kis kezek
(amilyen Fischerin, die Kleinéé volt), és énekelt hozzá egy szoprán hang, mint
a hajnal ébredése (amilyen hangja ugyancsak Fischerin, die Kleinének volt).
Hát eljött a
legzavarodottabb, legfurcsább, legérthetetlenebb azok közül, akiket ismerni
szerencsém volt. Csak gyermekeire való állandó hivatkozással lehetett őt
visszatartani attól jó darab ideig (egy vagy két évig), hogy meg ne öljön engem
és magát, mert a teljes egyesülést csak így tudta elképzelni.
Fischerin, die Kleine...
kopogott a falból, és halkan dalolt egész éjszakán, mert másképpen nem tudta az
életemet megmenteni.
|