|
A veres naponta - néha
kétszer is, délelőtt és délután meglátogatott, mert ambícióját, orvosi
hírnevét tette föl arra a tételre, hogy a menthetetlennek látszó beteget
meglátogatja.
(Egypárszor már, amint a
regék mondják: más betegek ágya mellett is birokra kelt a csontemberrel a
haldokló érdekében, és úgy odateremtette a csontembert, hogy az még a tájékon
se mert esztendőkig mutatkozni. Igaz, hogy izmai is voltak a birkózáshoz.)
Nekem csak az nem tetszett,
hogy mindig a szokásos, fehér kabátos, nagy orvosi kísérettel jött. Nem tudtam
vele bizalmasan beszélgetni a másvilági eseményekről, amelyekből már
kóstolóba kaptam egy-egy jelenetet.
A veres még csak közel se
jött az ágyamhoz, csak messziről figyelt, mint egy vizsgálóbíró, persze
mindig civilbe öltözve a fehér kabátos szanatóriumi orvosok között, mintha nem
akadt volna a házban az ő természetfölötti termetéhez alkalmas köpönyeg.
Vagy vidor mosollyal, vagy
unottan nézte a velem való eseményeket. Az úgynevezett láztáblákat és más
ápolói jelentéseket tartalmazó híradásokat nem is igen nézte, csak ült
többnyire a háttérben, néha olyan egykedvűen - mondom - mint aki
véletlenül vetődött volna a szanatóriumba, a betegszobába, akit alapjában
véve nem is nagyon érdekel az egész eset - vagy olyan vidor teleintettel, mint
valami cirkuszban, ahol kedvére való előadásokat rendeznek ápolók,
ápolónők, orvosok és hozzátartozóik.
A veres, mikor hírét vette
a női látogatásoknak, kicsinyt elfintorította húsos nagy orrát...
- A nők közül csak az
ápolónőt szeretem a beteg körül - mondta elég megrovó hangon (hálistennek,
nem volt jelen az újpesti vagy rákosligeti vasorrú bába, hogy a veres
megjegyzését hallotta volna - odakint volt a perifériákon, ahol bizonyosan
koraszülött gyermeket ásott el a szemétdomb alá, mint általában gondoltam
erről a hölgyről, aki jó darab ideig megkeserítette az életemet.)
- Az ápolónőjével
aztán levizsgázott, tisztelt főprofesszor úr - szóltam az ágyból olyan
elszántan, mint akinek már minden mindegy -, ha a londoni vagy svájci
kórházakban, ahová tanulni jár, ilyen ápolónőket adnak a betegek mellé,
akkor sem angol, sem svájci állampolgár nem szeretnék lenni. Megmaradok inkább
alföldi betyárnak.
A veres tündöklő kék
tekintetével rám nézett, mintha nagyon tetszett volna neki a megjegyzésem. A
körülöttem üldögélő szanatóriumi, azaz helybeli orvosokhoz fordult komolyan,
mint valami tanácsadással.
- Szeretném, ha az a
bizonyos ápolónő valamivel korábban jönne be esténként és szigorúbban
ügyelne arra, hogy az előírt szabályok betartassanak a beteg körül, mert a
szabályok megtartása nélkül a mi közreműködésünk hiábavaló. Nagyobb rendet
és szigorúságot javaslok betegünkkel szemben.
Szinte felordítottam
kínomban, amikor barátom, pártfogóm, minden reménységemnek szavait
meghallottam:
- Tehát főorvos úr
kevésli eddigi szenvedéseimet? - kérdeztem kétségbeesett hangon.
- A szenvedéseknek csak az
elején vagyunk. Két kézzel kell tartanunk önt, tisztelt barátom. Reméljük, hogy
akkor siker koronázza munkánkat - felelt a veres, és többet nem válaszolt
hozzáintézett szavaimra.
Szokása szerint erős
szivarra gyújtott, és vidáman pöfékelve ment ki az ajtón.
|