|
Ezek az estéim általában a
legelviselhetőbbek voltak, amikor Zöldné elmélyedt a mátyásföldi házikók
dicséretében. Aktivitását másfelé értékesítette, mint szegény személyemen.
De valahol a folyosón az
óramutató fáradhatatlanul haladt, Pista bácsi - mert fogytán volt a dohánya -
ásítozva (ahogy csak az ápolók tudnak ásítozni a beteg körül) be-benyitott a
szobába. A Madám, ez a fehér, drágalátos tündér, aki házvételi szándékával
kegyes-kedvesen eltérítette rólam Zöldné figyelmét, indulóban volt. Jaj,
gondoltam, mint egy elkárhozott.
Valóban, egy éjszakán
Zöldné egy ki nem elégült beszélgetés után a fogaimat akarta kinyomni az
ujjaival, mert Pista bácsinak korábban elfogyott a dohánya... Ki tehessen
erről más, mint a nyomorult beteg?
Vannak bizonyos hangok,
amelyek a beteg idegekre jobban hatnak mindenféle narkotikumoknál. Tudják ezt
azok, akik életükben valaha súlyos betegségen esnek át, tudják ezt a jó orvosok
is, akik szívbeli gonddal foglalkoznak a beteggel...
- Talán éppen a veres
rendeletéből vagy közbenjárására jön be esténként a szobámba a tüneményes
Madám? - jutott egy napon hirtelen eszembe, minden átmenet nélkül valamely
titkos úton, amelyet sohase lehet tudni...
A veres csak a
rendszeressége miatt adja a rossz embert többi orvostársai előtt, de
voltaképpen mégiscsak szeret - valahogyan így is meg akar menteni, amikor a
jóságos Madámot esténként a szobámba küldi...
A Madám az ő kémje,
bizalmasa, megfigyelője, hogy Zöldné mégse éljen vissza a látszólagosan
beléje helyezett bizalommal - gondoltam váratlanul egy napon, amikor
kizökkentem a gyógyulás útjáról, és ismét nem tudtam másban bizakodni, mint a
veres emberfeletti tudományában és jóságában, amely utóbbinak semmi tanújelét
nyíltan nem adta. De hitem és meggyőződésem volt, hogy egy ilyen nagy
tudós, nagyon okos ember nem lehet más, mint jó, aki titokban jót tesz azokkal,
akiket szemmel láthatóan kínozna.
Ha ez a kifejezés, hogy
"vakbizalom az orvosban" vagy az, hogy "egy kétségbeesett utolsó
reménye" fedné azt az érzést, amely a Madám tulajdonképpeni hivatásáról
bennem keletkezett, meg lehetnék elégedve az eddigiekkel, amelyet a Madámra
magamban gondoltam.
De a Beteg ember fantáziája
kiszámíthatatlan.
Egy napon eszembe jutott,
hogy a Madám azért jár esténként a szobámba, mert a Madám szerelmes belém.
Most már belátom, hogy
nagyfokú elbizakodottság kellett az utóbbi megállapításhoz, de megint csak nem
védekezhetek mással, mint a betegek másvilágias gondolkozásával, akik éppen úgy
hisznek a jó és rossz orvosokban, mint gyógyszerekben és a babonákban, az
ápolónők csodatételében, a jobbulás titokzatos útjában vagy a rosszabbodást
jelentő álmatlan éjszakákban, mint például a házőrző kutya
vonításában vagy a kuvikmadár megszólalásában, amely a közeli halálukat
jelentené. Ezeknek a babonáknak a legmélyéről jött ez a különös érzés,
amely napról napra erősödött bennem, hogy a Madám hosszadalmas esti
beszélgetései csak Zöldné félrevezetésére szolgálnak, a Madám szeret, és a
kritikus szerelem a bosszúálló Zöldné ellen is megvédelmezne... A házvétel és a
többi dolgok csak ürügyes beszélgetések arra nézve, hogy közelemben maradhasson.
(Valószínűleg valamely
regénykönyvben vagy még regényesebb vérbeli élettörténetben hallottam az
ápolónő és betege között kifejlődő életkapcsolódásról. Ha már
ennyit szenvedtem, nem akartam kisebb lenni egy regényhősnél. A "Szerelmes
Madám" azonban fáradhatatlanul beszélt esténként Zöldnével a külvárosi
házak tehermentességéről, a beléjük fektetett tőke
gyümölcsözéséről és a jó, rossz bérlőkről.) Amíg a pipái
kiszívása után Pista bácsi beásított az ajtón, mint a körülöttünk levő
valóságos élet, aki nem törődik a regényességekkel.
|