|
Napról napra kezdtem többet
gondolkozni, nemcsak a megváltó halálon, hanem azon a lehetőségen is, hogy
innen megszökhessek, és a külvilágból vegyem fel a harcot itteni
ellenségeimmel, doktor Cipésszel és társaival.
Nem tudom, beszéltem-e már
emlékeimben a vasemberes házról és Retyezátiról, akitől és a vasemberes
ház lakójától tulajdonképpen megmentésemet vártam?
Ha nem beszéltem volna,
nagy hiányosságot követtem el, mert tulajdonképpen ők voltak azok, akik
hosszú-hosszú, soha megvirradó éjszakákon távoli reménységet tartottak bennem,
hogy innen valaha megszabadulok. Ez pedig így történt:
Valamikor sűrűn
megfordultam egy házban, amelynek kapubejárata fölött egy kalapácsos ember
állott. Kovácsműhely vagy hasonló lehetett a házban, ezt jelképezte a
vasember.
(De most az én álmaimban az
erő szimbólumaként jelentkezett.)
A házban tudniillik egy
nőismerősöm lakott, János néni, ahogyan tréfásan nevezték.
János néni nagyhatalmú
nő volt. Megjelenése hasonlatos valamely királynőhöz - mindig tele
talppal, emelt fővel s arcán megvető büszkeséggel lépdelt az élet
útjain, mert a férfiakat úgy ismerte, mint a tenyerét. Fiákeresek és hercegek
rajongtak érte hajdanán, míg a régi Pest rózsanyílásában volt, a sajtó munkásai
(akik mindenhová szeretik bedugni az orrukat), valamint a Nemzeti Kaszinó
grófjai hirdették János néni mondásait. A legjobb ruhákat varratta Pesten - de
otthonában slafrokban járt-kelt, mikor egy-egy kedves vendégének saját kezével
készített rántottát (ahogy csak ő tudta, paradicsommal és kevés hagymával,
mellé házi kenyérrel és valódi tokaji borral). Mint már ezekből is
látható: János néni jószívű nő volt, aki gondolkodóba esett az élet
problémáin. Árva leányoknak, akik eltévedtek, elszédültek, elbujdostak, az
életben pártfogója volt. Mindig lakott nála, mint valami menhelyen, három-négy
megzavarodott lelkű kisasszony, akik mint udvarhölgyek szerepeltek János
néni körül.
Különös nő volt.
Bizonyos kérdésekben - többnyire praktikus kérdésekben - olyan okos, mint a nap
(ahogyan abban az időben mondták), míg ábrándos, idealisztikus, mondjuk
szívbéli dolgokban olyan naiv, mint egy gyermek. (Így például a szerelmet is
komolyan, sőt életre-halálra fogta fel gondolataiban. Bizonyára így mondta
magában: - Szerelem.)
A vasemberes ház lakója
körülbelül tíz esztendeig a Szerelem nevében ragaszkodott nyomorult
személyemhez.
Nem tudnám megmondani,
hogyan és miért, mert meglehetős kicsapongó életmódot folytattam,
amelyről jobb nem beszélni. A vinkótól kezdve a francia pezsgőig
lerészegedtem éjszakánként. A konyhaszolgálótól a hercegnőkig futkostam
mindenféle elérhetetlennek látszó nők után. Barátaim voltak hordárok és
császári és királyi kamarások, a Nemzeti Kaszinóban éppen úgy megfordultam,
mint a hajnali lebujokban. Platinahamisítók között hallgattam a tárgyalás
menetét ("űztem a lapot" - mint abban az időben mondták),
valamint a főrendiház ezüstfejű tagjait tanítottam a magyarországi
közjogra.
Szóval ilyen bizonytalan
foglalkozású ember voltam - miközben hírlapi cikkeket írogattam, többnyire
erkölcsös cikkeket, amelyekben megostoroztam a világ mostani állapotát. De hát
mit volt mit tenni, amikor egy hókupacon éjjel, a Szerecsen utcában, ahová
éjjeli séta alkalmával darab időre leültünk: belém szeretett, és
ettől kezdve tíz évig irányítani akarta az életemet.
Igen, a havon ültünk, mint
a gyermekek, mert akkor egészséges voltam, egyetlenegyszer sem csúsztam el
kimerültségből, betegségből, szédülésből, vérszegénységtől,
nyomorúságtól, amitől felbukni szoktak az emberek. Tréfáltam János
nénivel, sehogyan sem tudtam komolyan venni irántam táplált vonzalmát, holott
János néni mindent komolyan tett az életben. Ha csak ebéddel kínált, azt is
olyan komolyan tette, mintha attól az egyetlen ebédtől függött volna létem
vagy nemlétem. Ha találkozott velem, olyan aprólékosan kikérdezett, hogy még
azt is be kellett vallani neki, hogy ekkor meg ekkor valamely helyzetben mit
gondoltam magamban. Ha pedig búcsúzásnál azt mondta: isten vele - ezt talán a
leghalálosabb komolysággal tette, hogy majd velem lesz az isten útjaimban.
(Pedig lám elhagyott, sírtam bele a párnámba.)
Tehát a legzavarosabb
napjaimban János néni úgy mutatkozott előttem, mint valami
mentőangyal, csak ő segíthet rajtam, amikor csupa ellenségekkel
vagyok körülvéve, akik a veres kivételével mind életemre törnek. (Mintha én olyan
sokat érnék nekik!)
A segítséget pedig úgy
gondoltam, hogy János nénivel felbéreltetek erős fiákereseket és
hordárokat, akik egy bizonyos percben megrohanják a házat, már tudniillik a
szanatóriumot, elbánnak az idevaló szolgákkal, még az erős Ferenccel is,
aki a pokrócokba szokott burkolni, Pista bácsival és Zöldnével pláne elbánnak,
mert követelni fogom, hogy üssék le őket. Aztán felkapnak, magukkal
visznek innen a gyötrelemtanyáról akárhová, akármerre, János néni útmutatása
nyomán.
Csak a beteg lehet olyan
naiv és ravasz, ahogyan tervem kivitelébe fogtam. Vörösbajszú, gonosz ápolómat,
aki napközben kijárt a szanatóriumból, szemeltem ki segítőtársamnak,
mégpedig olyanformán, hogy vele juttatom el a levelet János nénihez.
De zilált gondolataim
közepette nem tudott eszembe jutni az utca neve, ahol a vasemberes ház állott,
de még a ház száma se, mint olyan házé, ahol az ember anélkül is gyakran
megfordul, és nem tartja érdemesnek a házszámot megjegyezni, csak annyit
tudtam, hogy a ház valahol az Operaház mögött fekszik...
- Úgyis megismeri a
kalapácsos vasemberről, amely kapuja felett áll. Húsz forintot kap az
említett helyen, ha a levelet átadja - biztattam az ápolót, akiről
feltehető volt, hogy húsz forintért akár az egész szanatóriumot elárulja.
A vörhenyes Pista bácsi
gonosz szemével hunyorgatva hallgatott, átvette a levelet. Sohase derült ki,
hogy megpróbálta-e a kézbesítést. Csak egyszer mondta méltatlankodva, hogy
vasemberes ház nincs az Opera környékén.
(Aminthogy később ki
is derült, mert a kovács a házból kiköltözött, és magával vitte jelvényét, a
kalapácsos embert a kapu fölül.)
Persze a levelet Pista
bácsi átadta doktor Cipésznek, akinek kárörvendő kacagását sokáig hallani
véltem a fejem fölött az emeleten.
- Fiákeren akart megszökni!
Hahaha! - visszhangzott a folyosóról, mikor ott Sári, az orvosnő vagy egy
másik orvos végigment.
Csak a veres nézett rám
komolyan, de nem árulta el egy szóval sem, hogy tud a levélről. Ellenben
Barcsainé, a kedves Madám szemében már felfedezni véltem bizonyos dévajságot,
mintha azt mondta volna ő is:
- Fiákeren akart megszökni!
|