|
Bár János nénivel
megjártam, mégse hagytam abba tervezgetéseimet kiszabadulásomért.
A hosszú őszi
éjszakákon, mikor nyomorúságomban bátor ismerőseimre gondoltam, akik nem
adnák fel a csatát helyemben, hanem utolsó harapásig küzdenének: eszembe jutott
Retyezáti, egy különös ember, aki emberemlékezet óta olyan szegény volt, hogy
csak az élet apró örömeinek tudott örülni. Így örült, mikor a felésége
megszökött mellőle, és mással élte világát:
- Végre-valahára egyedül
lettem! - sóhajtott egy boldogat Retyezáti.
De ugyanígy tudott örülni
téli hajnalon egy cseppnyi tűzparázsnak, amely kipiroslott vaskályhájából,
egy darab barna kenyérnek, amelyet szalonnával és vereshagymával és saját
bicskájával úgy fogyasztott el, hogy a királyok se különben.
- Kata néninek ma jobb
kedve volt, mint máskor! - mondogatta, mikor bevásárlásai miatt a piacon
ténfergett, és a kofa nagyobb szelet kenyeret vágott neki.
Tudta, hogy hol lehet apró,
zöld, igen erős paprikákat venni, amely ugyancsak korán reggel jó a friss
kenyérhez, és ugyancsak tudta a helyet, hol mérik a valódi seprőpálinkát,
mert reggel azt szerette. Két-három kupicával is bevágott, míg rendbejött magával,
hogy kellő derűvel nézzen a világba:
- Most már nem történhetik
velem semmi baj a nap folyamán! - mondta bicskáját becsattintva.
Kedves ember volt, lakását
senki sem tudta, tán nem is volt neki, mert többnyire a tabáni kocsmákban
aludt, mégse félt az élettől, ha jól megreggelizett.
- A reggeli a fontos, a
többi, ami utána jön, már mellékes - mondogatta, és én valóban csodálkoztam
ezen az igénytelen emberen, aki reggelinek merte nevezni, amit elfogyasztott,
esetleg egy faladék szalonnát, amely utóbbit egy egész életen át nem lehet
megunni. No, meg a kenyeret!
Hát erre a barátomra
gondoltam legtöbbet valamennyi barátom közül, mert úgy ítéltem, hogyha ez a
fejébe veszi, hogy kiszabadít, meg is tenné azt, míg többi civilizált barátaim,
a civilizációval járó hervadtságok miatt nem is fognának lehetetlenségbe.
De Retyezáti a hátán vinne
át a kerítésen, ha megtudná, hogy szökni akarok.
Mindig többet és többet
gondoltam Retyezátira. Lerajzoltam magamban magyaros csizmáját, amelyben
télen-nyáron járt, tollas, fácán- és túzoktollas vadászkalapját, amelyet
szemére húzva viselt, bekecsét, botját, alattomos jókedvét és az emberek iránt
érzett megvetését. De nagy erejét is, amellyel könnyedén emelt fel nagy
súlyokat.
Ismét csak a naiv és ravasz
beteg lettem, és Pista bácsihoz, gonosz ápolómhoz fordultam. Elmondtam neki,
hogy Retyezáti az az ember, akire rábíznám életem nagy titkát, hol ástam el
bizonyos pénzösszeget. Mert én nemsokára amúgy is meghalok.
Pista bácsi, mint minden
ápoló, babonás volt a betegekkel való foglalkozás mellett. Egyik beteg meghalt,
a másik életben maradt. Ezen is lehet eleget gondolkozni... De, ha még
hozzávesszük, hogy Pista bácsi falusi ember volt, aki ugyan a pesti
szanatóriumban szolgált, de onnan alig mozdult ki, megmaradt tehát falusinak, akkor
könnyen megérthetjük, hogy miért hitte el Pista bácsi az elásott kincs meséjét
az első hallásra.
- Hát hol van az a
Retyezáti? - kérdezte ő maga, mikor állapotom mind rosszabbra fordult.
(Kár volna, ha a beteg a sírba vinné magával az elásott pénz titkát.)
Így aztán megmagyaráztam
neki, hogy miféle tabáni kocsmában találhatja meg Retyezátit, hol üti össze
örvendezve a bokáját egy szépen fejlődött fokhagymának (mert azt is
szerette) vagy egy ajándékba kapott cigarettának, hol vidul fel attól, hogy
mások bort isznak, míg ő a reggeli seprőpálinkára gondol, amelyet
orvosság, táplálék, életerő szempontjából vett magához.
Pista bácsi kijelentette,
hogy a legközelebbi vasárnapon igénybe veszi régen nem élvezett kimenőjét,
a vasárnap délutánt, és ellátogat a Tabánba, hogy Retyezátit megtalálja.
Magához való szegény embernek nézte őt előadásomból kifolyólag,
akivel esetleg szövetséget lehetne kötni a megszerzendő kincsre.
Hogy Pista bácsi, ez a
ravasz, minden hájjal megkent ápoló valóban járt a Tabánban, erre nézve a
következő bizonyítékaim vannak:
Egy este - már nem tudom,
milyen este - mert egészséges koromban sem szoktam figyelni az egymásba folyó
estékre - beállított Retyezáti a félhomályba dermedt betegszobába, ahol teljes
elhagyatottságban feküdtem az alkonyattal, mint olyan beteg, akivel már nem
érdemes törődni, mert csak órái vannak hátra.
A jövevénynek csizmája van,
fején vadászkalap, barna bekecs a derekán, nagy bot a kezében, az első
pillanatban valóban kinyújtottam két karom feléje, mint megmentőm után. De
a jövevény nem szólott, csak állt az ajtónál, és várakozni látszott
megszólalásomra.
(Talán mindjárt a kincs
helyét jelölöm meg!)
- Pista - mondtam neki,
mert Retyezátit valóban Istvánnak hívták.
Hanem a jövevényre
varázshatással volt ez a szó. Megfordult, mintha puskából lőtték volna ki,
az ajtón kiugrott. Mikor háta közepét látom, nyomban felismertem, hogy ez nem
volt más, mint maga Pista bácsi, kiváló ápolóm, aki ebben az álöltözetben akart
a titok birtokába jutni.
Ha kedvem lett volna
akkoriban a nevetéshez, bizonyára nevetni kellett volna ezen a dolgon, de
miután a komor, komoly, hol ünnepélyes, hol bolond halállal vívtam mindennapi
párbajomat, csak még jobban elszomorodtam. Tehát még a Retyezátival való tervem
se sikerült. Ugyan ki fog végre megmenteni a pokoltól?
|