|
Sári, a már említett
doktorkisasszony lelkes, tüzes, szenvedélyes lány volt, valódi asszonyember a
talpán, aki mindenféle nagyképűség nélkül akár éjjel-nappal is dolgozott
volna betegei között. Igaz, hogy hangosakat kiáltott, ordinárékat kacagott, ha
egy jó, úgynevezett szaftos viccet hallott, felvisított: - "Jaj, mindjárt
leesik a szoknyám!" - de azért jószívű, megértő ember volt az a
kövér lány.
Ez a Sári a fejébe vette,
hogy nem hagy elpusztulni mind mélységesebbé váló letargiámban, amellyel a
világ dolgai iránt viselkedtem, abban a kimondhatatlan búbánatban, amely rám
lomhult, hogy nem érdekeltek más dolgok, mint borzalmas vízióim. Szinte
miséztem mindennap a borzalmas gondolatokkal, az elképzelt bűnökkel,
amelyeket elkövettem, kínlódó lelkiismeretemmel, amely visszatükrözte az
elképzelt bűnöknek hatását, a furdalásokat, álmatlanságokat,
fetrengéseket. Nem, nem lehetett elhinni józan ésszel, hogy valami nagy
bűnt ne követtem volna el, amelyért most szenvedek.
De Sári nem hitt semmiféle
bűnökben, mert egészséges, kicsit felületes, jó étvágyú ember volt, aki
megmutatta mind a harminckét fogát, amikor arról beszéltem neki, hogy milyen
bűnös ember vagyok.
- Előttem ne hencegjen,
Szindbád úr, hanem menjen le a kertbe, ahol szép őszi idő van,
amilyen tíz esztendőben se fordul elő.
- Ó, nagyságos kisasszony,
nem vagyok én való azok közé az emberek közé, akik a szanatórium szép
parkjában, bizonyosan csodaszép parkjában mutatkozva töltik életüket, bágyadt,
kis, képzelt és dédelgetett betegségeikkel garnírozott életüket. Ahol a
bárónő álmát fejtegeti a lélektani professzor, talán éppen maga doktor
Cipész, lélektani alapon.
- Hallja, ne bántsa mindig a
főorvosomat. Most már le fog menni a kertbe akár akar, akár nem. A kert
végében, ahol a pavilon áll, egy magányos heverőpadról gondoskodtam a
részére, ott senki se háborgatja, élhet gondolatainak.
Összetettem a kezem, és úgy
könyörögtem Sárinak, hogy ne vigyen emberek közé, mert éppen előlük
menekültem el ebbe a szörnyeteg házba, a pokolba.
Sári megmutatta mind a harminckét
fogát, a beteg bosszantására még ő, a derék is nevetett:
- Tudja, ott hátul a parkban
Retyezáti könnyebben átemelheti a falon - mondta a doktorkisasszony,
leleplezvén legtitkosabb terveimet.
S nyomban két ápolót küldött,
hogy a kertbeszállítást végrehajtsák.
Ilyen makacsok a doktornők,
ha valamit a fejükbe vesznek. Szegényke, nem akarta belátni, hogy annyit nem
kívánom a friss levegőt, mint a hideglelést.
Az ápolók felültettek arra a
szégyenletes, hordozható székre, amelyen véleményem szerint minden embernek
szégyellenie kell magát, aki nem római pápa, és hivatalánál fogva a hordszék
megilleti. Nagy diadallal vittek, mint akit végül megcsíptek, és mutogatni
visznek, mint valami majmot, amely eddig bőgésével zavarta a szanatórium
rendjét. Talán még szemüvegüket is felteszik a rövidlátó bárónők, hogy a
sültbolondot megbámulják.
A gyáva férfiak, akik eddig
remegtek Szindbád karjától, kardjától, észbeli fölényességétől, megmagyarázhatatlan
erkölcseitől, kitapasztalhatatlan ravaszságától: a gyáva férfiak, akik itt
diétás kosztot esznek, beleiket gyógyíttatják vagy rongyos reumájukat
kezeltetik, egy rongyos hasrágástól megijednek vagy egy tüdőgyulladástól,
ami ellen mégiscsak legjóbb a pióca, nem a doktor, a gyáva férfiak most
kárörvendve mosolyognak, mikor tönkrement közülük a legkülönb, nyomorult,
tehetetlen csontváz. Alig élő emberroncs, a hajótöröttnél is nyomorultabb
lett Szindbád, mert a legdrágábbat, a tiszta eszét vesztette el.
Ezeket vagy ilyenféléket
gondoltam magamban, amikor lehunyt szemmel vittek lefelé a lépcsőkön, a
borzasztó hordszékben, elöl az életteljes doktorkisasszony haladt a menetben,
mögötte a micisapkás Pista bácsi, míg távolabbról a már többször említett
külvárosi házra alkudozó Madám, mintha valamely házi, szanatóriumi ünnepélyt
tartanának, amikor a minden kívánságával meghalni vágyó betegüket a szép kertbe
vitték, hogy remélhetőleg utoljára megmutathassák neki ezt a világot.
A kertben valóban arra a helyre
tettek le, a szalmafonatú padra (amelyen hosszú angolszürke kabátomban, lehunyt
szemmel nyomban végignyúltam, hogy ne lássam ellenségeimet, az embereket).
Itt feküdtem a friss
levegőtől rövidesen félálomba merülve, de a hangokat a kert magas
kőfalai között megerősödve hallgatva magam körül. És néha szempilláim
sövényén át kilesve a világba, a kavicsos parkba, a piros-fehér kerti székeken
üldögélőkre, az ebédjükre várakozó hasfájós urakra, a két migrén-rohamjuk
között kerti természetet élvező hölgyekre, mindazokra, akiknek a részére
ilyen divatos szanatóriumban a kertet, a parkot a műkertészek berendezni
szokták késő őszre növényekkel, amelyeknek nincs illatuk, csak rikító
színük, mintha festve volnának, azokra az emberekre, akik mindennap megmérik a
vérnyomásukat, pulzusukat, hőmérsékletüket, a testsúlyukat, akik szeretnek
orvosi rendelet szerint (mintegy elhárítva magukról a felelősséget) élni,
kelni, feküdni, emészteni.
- A doktor ezt mondta - ismétlik
magukban a nap minden órájában többször is, és bizonyára régen meghaltak volna
az én helyemben, míg nekem tovább kell küzdeni megutált, megvetett,
meggyűlölt életemért.
Ilyenforma barátságos gondolatok
között feküdtem az úgynevezett csodaszép parkban a késő őszi
égboltozat alatt, kitéve messzire nyújtott félcipőmben és barna
harisnyámban (amelyet éppen úgy utáltam, mint a fegyenc a ruháját), kandi,
kárörvendő, gúnyos, lenéző, gyűlölködő pillantásoknak, mert
az emberek nem szeretik maguk között a nagybetegeket. Mintha járványt hordanának
magukkal, kórházban, ispotályban, temetőben van a helyük.
Egyszer aztán nevemet hallottam
abból a csoportból, amely a legelőkelőbben, a kert közepén, az
úgynevezett centrumban foglalt helyet, mégpedig a házból ápolóik, szobaleányaik
által hozott gyógyszékeken, s oly előkelő betegek voltak, hogy
senkivel sem beszélgettek, csak egymás között, mégpedig mindig ugyanarról a
témáról: hová kellene utazni innen, ha egy napon az őszi hideg
időjárás mégiscsak bekövetkezik. Ahogy a magam esze szerint gondoltam:
ezek azok a betegek, akik mindig egy csoportban keresik fel a különböző
szanatóriumokat (az élelmesebbek tán keresnek is a csoportos utazáson és
percentet vesznek). Turgenyev regényeiben voltak (a múlt században) ilyen
előkelő orosz társaságok, amelyek fürdőhelyről
fürdőhelyre utazgattak, mindig a Grand Hotelben laktak, és az oroszok
fájánál vagy a forrásnál találkoztak. Ilyenek lehettek az én ismeretlenjeim,
hosszúorrú, öreg hölgyek, akik még oly szemtelenül kötöttek harisnyát, mintha
valóban egész életükben azt csinálták volna, pedig tán tejkereskedőnék
vagy uzsorások voltak, és fiatal hölgyek, akiknek kezében mindig volt egy angol
regény, bár egyetlen szót sem tudtak angolul.
Unatkoztak, és egy fekete
pápaszemes, borotvált arcú ember, aki leginkább hasonlított valami éjjeli
karmesterhez, aki váratlanul, talán örökség révén, amely a háziasszony után
maradt, pénzhez jutván, eszébe jutott régi szembaját kezeltetni - ez a fekete
pápaszemes, kappanhájú ember volt a mulattatója az előkelő
társaságnak, mert az előkelőek tévednek a legnagyobbat, amikor
ismeretségi körüket kiterjesztik.
- Szindbád? - mondta fitymálva. -
Régen hurokra kellett volna kerülnie. Ismertem Pozsonyban, ahol egy jó
családból való előkelő leánykát akart a zárdából megszöktetni, de a
háziszolgák megakadályozták.
Így szólt az egykori karmester,
és hangját figyelve most már magam is emlékeztem rá, mint karmesterre egy nem
egészen jóhírű házból, ahol mindenféle ledér nótákat gajdolt zongoraszó
mellett, és ezüstpénzt vetettem a tálcájára elmenőben.
De mit csinálhattam volna
helyzetemben? A megrökönyödött előkelő hölgyek a fekete pápaszemesnek
hittek, ő csak vak volt, de én bolond voltam. S ugyanezért ki kellett
állnom a megvető, felháborodott pillantásokat szürke kabátomban,
legyűrt karimájú zöld kalapomban, amelyek még a régi jó időkből
maradtak. Ki is állottam az egész felháborodást, alvást színlelve.
De ugyanekkor egy idetévedt nagy,
fekete kandúrmacska a szanatórium parkjában kergetni kezdett egy csúnya,
girhes, sovány szürke macskát, amely olyan kopott volt, mintha bőrbetegségben
szenvedett volna.
A szürke macska végigfutamodott a
szanatóriumi park jól ápolt útjain, és egyenesen felugrott a fejemre, az
arcomba, hogy csak karmozdulattal tudtam lerázni.
- Az ördögök még mindig üldöznek
- gondoltam magamban, és fölemelkedvén nagy nehezen fektemből a sok
kárörvendő, gúnyos, kaján arc között, akik láthatólag nagyon mulattak az
eseményen: jelt adtam a nem messzire pipázó Pista bácsinak, hogy vezessen el a
csudaszép parkból, az előkelő dámák és urak közül, akiket mégse
voltam hajlandó tovább mulattatni megjelenésemmel és balsorsommal.
Pista bácsi a közönség előtt
karját nyújtotta, mint egy jóságos ápoló, aki életre-halálra vigyáz a betegére,
de a folyosóra érve zápfogai közül ezt mormogta a fülembe:
- Még egy óráig kellett volna levegőn
lennünk, amíg az ebéd ideje elérkezik. Most aztán mit csináljak magával abban a
büdös szobában?
Falusi ember volt, szerette a
friss levegőt.
- Köttessen pokrócba, Pista
bácsi, mert nagyon rosszul érzem magamat az emberekkel való találkozás után.
Gyertek, bolond víziók, nem lehettek bolondabbak az életnél...
Elfelejtettem mondani, hogy a
macskaugrás közben, aki a legjobban mulatott a dolog fölött: egy pesti
hamiskártyás és lóversenyjátékos ült hozzám legközelebb, aki a
kártyanyereségből megengedhette magánalt azt a luxust, hogy fogyókúrát
használjon. Mily gyönyörűen kacagott!
|