|
Faluhelyen nagyon szerettem
valaha a kutyákat, ezeket a megbízható, hű barátokat, amelyek éjjel-nappal
talpon voltak a ház körül, szükségszerűleg, talán a saját és gazdáik
unalma ellen, jeleztek minden, a ház körül járót, elmenő vagy jövő
szekeret, vándorlót vagy koldust, mert a falusi élet többnyire aluszékonyságra
van berendezve, legyenek éberek legalább a kutyák. Szerettem őket, mikor
rövid vizitjeik után kivágyakoztak a konyhából vagy a szobából a szabad
levegőre, éjszakánkint a hóban aludtak karika alakban, meglátogattak
színt, vermet, kertet, kapubejáratot, mint valódi csendőrök, télidőben
megnőtt a bundájuk, akár a farkasoknak, őszi időben a vásárra
menő gazda kocsija után szaladtak és megállónál a kocsi alá bújtak, hogy
el ne tévedjenek idegen helyen. Nem hagyták el a szekeret, mint akár életüket
se, a városi, idegen helyen, mert tisztában voltak az eltévedés veszedelmével.
Ellenben annál inkább gyűlölöm a kutyát a városban, ahol nézetem szerint
semmi keresnivalója nincs, mint vadállatnak.
A szanatóriumban, ezen az ördögi
helyen az egyik bárónő foxterrier kutyát tartott. Egy irtózatos,
fülhasogató, elkényeztetett hangú kis vadállatot, amelyet különösen
vasárnaponkint, a maga mulattatására ugattatni szokott. Bizonyosan valami
rejtett szenvedélyét, titkos vágyát, freudista ösztönét (mint az orvosok
mondták) elégítette ki a bárónő.
- Az anyád! - mondtam, mikor a
vékony, lyukakkal árfúrt falakon késként átvágott a foxterrier elviselhetetlen
ugatása.
Talán ezt is abból a szempontból
tartják a házban, hogy letargiámból felébresszenek, amely szempontból Bihari
doktor kis acélkalapáccsal megkopogtatni szokta a folyosó porcelánfalait,
mintha térdemre ütögetett volna.
- Önnek mint régi világbeli
úriembernek állatbarát híre van a szanatóriumban, Szindbád úr - mondotta Sári,
a doktorkisasszony, akiről most már nem tudtam, hogy jóakarattal van-e
irányomban vagy dühös, konok, kaján gyűlölettel, amit a hasonló kövér
nők részéről egyformán tapasztaltam az életben.
- Igen, állatbarát vagyok, mert
sajnálom a verebeket, galambokat, amelyek az ennivalós falusi élet helyett
ezzel a kietlen városi élettel cserélték fel életmódjukat. És sajnálom a
szegény kutyát, amelyik egy hisztériás öreg bárónő mellett kénytelen
életét tölteni. Ennyiben állatbarát vagyok, de a dívány alá korbácsolnám azt a
kutyát, ha a maga vagy gazdája mulattatására ugatni kezdene.
Így feleltem, mert a fültépő
foxi-ugatásnak, ennek a tűzoltósípnak következményei is voltak.
A városliget tájékán, ahol ez a
pokoli ház állott: többnyire kutyás emberek laktak. Házmesterek, akik kutyát
tartottak segítségül nehéz foglalkozásukban, vagy nagy villatulajdonosok, akik
ugyancsak kutyát tartottak, amellyel vasárnap délelőttönként, mint valami
polgári tennivalóként sétálni jártak a városligetbe.
Nagy és bőszhangú kutyája
volt a szomszédos virágkereskedőnek, még ma sem sikerült kideríteni, hogy
mely szempont vezérelhet egy jámbor, öreg virágkereskedőt, ahol a
szanatórium látogatói a betegeknek szánt virágadományokat vásárolták, arra
nézve, hogy borjú nagyságú farkaskutyát tartson, amely a foxterrier biztos
helyről hangzó, idegtépő ugatására utcai spektákulumot rendez? A
farkaskutya vasárnap délelőttönként a maga bömbölő hangján ugatni
kezdett, mintha tüzet érezne, és csatlakoztak hozzá a környék sétáló vagy
otthon maradó kutyái, mint valami karnagy jeladásához.
Néha félóráig is eltartott ez a
hangzavar, amelyet láthatólag nem élvezett más, mint az én szerénységem, akinek
hallása a hosszú, rejtelmes betegség alatt megélesedett.
(Ha egy pók mászott volna végig a
falon, tán azt is meghallottam volna. De valamiképpen pók nem volt doktor
Cipész szanatóriumában, talán azért, nehogy betegei elbízzák magukat a
szerencsés jel láttára.)
Természetes, hogy akkori
lelkiállapotomban a kutyák magaviseletét ugyancsak ellenem irányuló
merényletnek véltem, a kutyák, akiket felbiztatnak az emberek, hogyan lehet
bosszút állni egy emberen, akinek annyi bűn nyomja a lelkiismeretét.
De a kutyák kegyelmesebbek voltak
az embereknél, legfeljebb félóra alatt a szanatórium környékéről az öreg
bárónő foxterrierjébe alattomosan belerúgott valamely kormos
fűtő, aki ugyancsak nem rajongott az ilyen elkényeztetett ebekért,
mert maga is faluról származott, ahol a kutyák ok nélkül, pláne vénasszony
intézkedésére nem ugatnak, hanem inkább lehúzzák a sántikáló vén
boszorkányokat.
- A sors közbelépett - mondtam
magamban az élet apró örömeit élvezve, amikor a fertelmes kutyaugatás
megszűnt a környéken. Korbácsot vagy ölbeültetést kaptak a vasárnapi
csetepatéért. A magam részéről leginkább bottal vertem volna őket. A
városi kutyának nincs joga ugatni!
|