|
Mit, mit nem gondolt magában
Sári, a doktorkisasszony gyógyításomra vonatkozólag, arról csak egy
jellemző példát mondok el a kutya-macska hecc után.
Lakott itt a betegházban egy
ember, bizonyos Karvalyi úr, akinek ajtajára mindig ki volt függesztve a haldoklási
vagy a nehéz betegséget jelentő tábla: A beteg látogatása tilos. Gondolom,
az én ajtómon is ilyen tábla volt, de hát én komolyan beteg voltam, míg
Karvalyi posztó papucsaiban, prémes kaftánjában, mozdulatlan, fehér és
többnyire borotválatlan arcával napközben többször is végigtotyogott a
folyosón, igaz, hogy nyomban elrejtőzött, amint a legkisebb zajt hallotta,
bemenekült ismeretlen szobákba, mellékhelyiségekbe, mosókonyhákba, ha távolabb
volt szobájától, mintsem azt a rövid idő alatt elérhette volna.
Ez a Karvalyi a felesége
elől bujkált a maga szobájában, mert nem is egészen alaptalanul az volt a
meggyőződése, hogy a felesége fogja megölni.
Karvalyival a lépcsőház egy
sarkában ismerkedtem meg, amely helyre a kerti ápolgatás után kikönyörögtem
magam Sári doktorkisasszonytól, aki ellensége volt az örökös ágyban fekvésnek,
álmodozásnak, megadásnak, letargiának. (Pedig én azt szerettem.)
Sári doktorkisasszony a maga
mázsányi testmértékéhez szabott fehér kabátjában üldögélt mellettem a sarokban,
kupecvicceket, szaftos vicceket vagy orvosvicceket mondogatott, amelyeken
elsősorban ő nevetett jóízűen, míg a beteg pokolba kívánta az
egész vicckalendáriumot, amit a szanatóriumi orvosok hordanak a fejükben, és
minden betegnek elmondanak.
Ámde a beteg ravaszságával
figyelmesen hallgatóztam, még nevetést is hamisítottam, nehogy Sári
őnagyságának eszébe jusson az ápolókkal megint a borzalmas szép parkba
levitetni, ahol a szanatóriumi betegek úgy viselkednek, mintha a műkertész
ültette volna őket a növényeivel együtt. Inkább itt szenvedtem a kevésbé
látogatott, második emeleti lépcsőházban, ahol ugyan járkáltak mindenféle
emberek, meg maga a nagyszakállú pesti főkapitány is, aki egy délben
eljött megfigyelésemre, és negyedóráig nyugtatta rajtam a szemét.
(Amint ezt egy szakállas úrról
gondoltam, akiről később kiderült, hogy matrácokat jött eladni a
szanatóriumba.)
De mégis általában nyugalom volt,
a liftes többnyire az első emeleten állt meg a maga zörgő
masinájával, vagy a harmadik emeletre pályázott a kivilágított bérhintóval,
szörnyű utasokkal, akik a harmadik emeletre kívánkoztak.
Ekkor jött ama Karvalyi úr a
szokásos lappadt, papucsos lépéseivel, amelyeket a falakon túlról már ismertem,
és nem tartottam ellenségesnek. Öreg mókusnak gondoltam őt lépései
hangjából, aki járkál esténkint a szanatórium folyosóján, hátha történik vele
valami, de semmi egyéb, mint az alkalmazottak, orvosok tisztelettel köszöntik,
mint fizető vendéget szokás. Aztán csinálhat Karvalyi úr, amit akar. Még
sajtot és üveges sört is hozathat föl a szobájába, mert az ajtajára
kifüggesztett tábla ellenére sem volt olyan nagybeteg, mint hittük volna.
Lelki beteg volt, a
felesége elől bujdosott.
Ez a feleség egy
feltűnően rövidre nyírott hajú, kifestett, terjedelmes, de fiatal
asszonyság, akinek meglehetősen pörgött a nyelve férje kocsmajárása miatt
(más hibát nem tudott felhozni), aki nyílván a szanatóriumot is kocsmának nézte
a földszinten terített, bejáró gyomorbeteg vendégek étterme miatt, ez a feleség
egykoron és egyszerűen megszökött Karvalyi úrtól, de a nők gyakori
szemérmetlenségével az anyagi összeköttetést továbbra is fenn akarta tartani
Karvalyi úrral, aki emiatt kénytelen volt elmenekülni otthonából, és egy
betegház lakói közé felvétetni magát.
- Ez a boldogtalan úr a
maga partnere! - mondta Sári, amikor az óvatos Karvalyi urat megpillantotta, és
az ismeretséget a nők gyakorlottságával összehozta.
- Hallom, hogy ugyancsak
beteg embernek méltóztatik lenni - kezdtem olyan hangon, amelyet nem ismertem
magaménak, mert már régen beszélgettem emberekkel, az igen-en és a nem-en kívül
más szavakkal.
- Hja - felelt igaz
fájdalommal Karvalyi úr mellém telepedvén, és egyszerre ütött mind a két
kezével a térdére, mint minden leüléskor, mintha önmagát ellenőrizné a
paralízis elől. - Vajon meg tudnának maguk védelmezni, ha valaki kiugrana
a liftből, és bottal nekem jönne? - kérdezte igen halk hangon, miután a
kivilágított lift éppen akkor suhant el a maga kéményében, és ez Karvalyi urat
láthatólag nyugtalanította.
De ugyanilyen nyugtalan
lett, amikor lépéseket hallott a lépcső felől - velem együtt. Én
kárörvendő, gonosz emberarcoktól féltem, míg Karvalyi úr felesége nyájas
tekintetétől, aki tőle megszökött egy fiatal, de állás nélküli
inzsenőrrel, de kosztpénzért és hasonlókért még mindig elhagyott férje nyakára
jár.
- Itt nem szabad verekedni
- mondta Sári doktorkisasszony a maga vidám terjedelmességével, mint aki
komolyan hiszi, amit beszél.
- Az illető nem nagyon
kérdi, hogy mit szabad, mit nem szabad - már az utcán is megtámadott zsebpénze
végett. Mit csináltam volna? Rendőrhöz kellett fordulnom, olyan
erőszakos volt. Inkább hát odaadtam neki tárcám tartalmát, és aznap nem
ebédeltem - mondta Karvalyi úr azon a csodálkozó hangon, amely az idealistákat
jellemzi, akik mindig valamely földöntúliságot tulajdonítanak a nőknek,
nem tudják leszállítani őket a kellő értékükre.
Majd később így
folytatta:
- Véleményem szerint az
illető nem is tudja moraliter mit cselekszik, ugyanezért komolyan nem is
lehet rá haragudni. Egy elbolondított nő, amilyen ezerszámra szaladgál a
világon a maga "fixa ideá"-jának élve, keresztülgázolva régi
törvényeken, szokásokon, becsületeken, hírneveken. Így veszítette el a talajt
lába alól nőm is tizenöt évi házasélet után, miután akadt egy
barátnője, bizonyos cigány-zsidó származású Horvát kisasszony, aki egyéb
nők módjára férfiak zsebtolvajlásából, félrevezetéséből, hamis
kártyajátékból és egyéb ilyen aljas foglalkozásokból éldegélt Óbudán egy
házban, amelyet egy öreg embertől örökölt bizonyos hamis végrendelet
révén. Ez az úrhatnám kisasszony beférkőzött otthonunkba, és rövidesen
fölborította azt szamárfülű feleségem segítségével. Az ember sohase
tudhatja, hogy mit gondolnak, mit cselekszenek a tőle messze eső
pólusokon, például egy pesti lakossal Óbudán. Ott ülnek este valamely kályha körül,
a cigány-zsidó származású Horvát kisasszony kártyát vet, szép szerencséket és
jövendőket jelent, ha bizonyos kártya szerint igazodik a szamárfülű
nagyságos asszony, mármint nagyrabecsült nőm: valóban a kártya szerint
igazodott, a kerítőnő révén megismerkedett az állás nélküli
inzsenőrrel, mire elkezdődött fosztogatásom. Szomszédos utcába
költöztek, hogy közelében legyenek annak a háznak, amelyet kifosztani
szándékoznak. Ültek kettesben - mármint a foglalkozás nélküli inzsenőr és
megboldogult nőm - hogyan lehetne készpénzre szert tenni Karvalyi úr
adományából? Így nemegyszer sikerült a napi kosztpénzt birtokába keríteni
őnagyságának az ismerős cselédtől a maga háziasszonyos
fellépésével, amikor ugyancsak ebéd nélkül maradtunk. Őnagysága izgalmasan
szaladt el a házból, konyhából a kicsalt kosztpénzzel. Nem volt ebédre kása,
sült kolbásszal, mint azt kiterveztük.
- Talán nem kellett volna
olyan engedékenynek lenni? - vélekedtem a magam szerencsétlenségében.
- Hejnye - úgy mondta,
hejnye - próbált volna nem engedékenynek lenni uraságod. A fővárosi
tűzoltóság vonult volna ki becses otthonába, mert őnagysága
felgyújtotta volna azt.
Beláttam, hogy Karvalyi
úrnak, ennek az elgyötört és ócskások piacára került idealistának igaza volt,
mikor egy halálos ellenséggé válott és másba megszerelmesedett feleség
támadásait, készpénz után való rohamait nem akarta visszaverni másként, mint a
sorsba vetett bizalommal, az örök igazság törvényeivel, amelyek éppen úgy
kedveznek a gyengéknek, mint az erőseknek, kinek van kedve odaállni egy
hajdanán szép, de most mocsokkal teli női száj elé, miután a szerelem
elpárolgott, és a nőből kijön igazi lénye? Nálunk, a magyarság
családi körében már egy feltűnően hosszú bajuszú Madách nevű
úriember foglalkozott a női problémákkal. Mint hallottam, a külföldi más
tudományos írók is, akiknek nevét szerencsétlenségemben elfelejtettem. De vajon
mi közöm van nekem Karvalyinéhoz vagy Karvalyi úrhoz a maguk házassági
komédiájában?
Sári, a doktorkisasszony a
bűnös, aki mindenáron föl akart ébreszteni letargiámból, még ilyen
erőszakos eszközök árán is, mint a Karvalyi úrral való ismeretség, aki
valami bestia elől keresett menedéket a betegházban.
- Azt hiszem, a foglalkozás
nélküli úrinőnek lesz igaza az egész történetben - mondtam, mikor Karvalyi
úr meggyötört saját családi történetének előadásával, amelyet
végeredményben éppen olyan szemérmetlenül mondott el, ahogy azt az asszonyka
tettekben véghezvitte.
|