|
A drága doktorok gyógyítási
kísérleteinek következménye természetesen az volt, hogy magányos óráimban magam
is reszketni kezdtem az elhízott Karvalyinétól, aki télidőben bizonyos
drótokra feszített fátyolkalapot hordott, míg nyáridőben valamely kiadós
bársonykalapot, talán prémet is, mint a nőknek ez szokása.
- Pénzt ide! - hallottam
egy gyanúsan kifestett, manikűrözött körmű nő elvetemedett
hangját betegségemben, bár pénzem tudvalevőleg egy fillér se volt, mert jó
emberek gondoskodtak arról, hogy a pénzt, mint az élet lehetőségét
elvegyék tőlem.
- Pénzt ide! - kiáltotta
Karvalyiné az ajtó előtt, és a hideg rázott ki, hogy ez a nő betörhet
az én szobámba is, hogy kedvesét eltartsa, miután férjét az utolsó fityingig
kifosztotta.
Ismertem ezeket a Pénzt
ide! kiáltással járó hölgyeket. Többnyire nagyétkűek voltak, rendszerint a
kirántott borjúhúst tömködték magukba, de hajlamosak voltak a különböző
édes tésztákhoz is, amelyeket elgondolkozva emlegettek. Levest fogyókúra
szempontjából nem fogyasztottak, és kétségbeejtették a velük élő férfiakat
állati önzésükkel.
- Ó, milyen boldog lehet
Karvalyi úr, hogy túladott az ilyen fajta nőn - gondoltam magamban világos
perceimben. De aztán felhangzott a Pénzt ide! kiáltás az ajtóm előtt, és
én kétségbeesve kutattam párnáim alatt, pedig tudtam, hogy egy fillérem sincs.
Ugyanezek a nők
édespálinkákat, pezsgőket és más hasonló italokat kedveltek a gramofonzene
mellett, elbújva, mint boldogtalan regényhősök mindenféle díványpárnák
mögé, amelyek szerelmi kalandjaikból ismeretesek voltak, és férjüket a
lehető legnagyobb megvetéssel kezelték, miután az fél liter bort
engedélyezett magának valamely bormérő helyen, ahol felváltva hallgatta a
betévedő téli fuvarosok mendemondáit a mérőasztal körül vagy pedig a
törvényszéki irodatisztek fontoskodását törzsasztaluk körül.
- Hitvány kocsmajáró
gazember! - üvöltötték ezek az édespálinkás hölgyek Karvalyi úrnak és más
uraknak, akik nem akartak mindenben engedelmeskedni nekik. - Pénzt ide! Tán
csak nem hagytad az utolsó garasodat is a kocsmában?
Mondhatom, hogy
betegségemben nem voltak kellemes látogatók ezek a Karvalyi úr által
felidézett, múltbéli hölgyek, de szerencsére jött újabb kellemetlenség, amely a
rosszindulatú hölgyekről elterelte a figyelmemet kíntól nedves
betegágyamban, ahová hiába csalogattam a megváltó halált.
Egy napon éjjel vagy
nappal, mert az idők megint összefolytak körülöttem, a kedves Karvalyi úr
jóvoltából, aki új veszedelmeket ígért az eddigiek tetejére - valami borzasztó
dologra riadtam fel.
Mint mondám, amúgy is
folyton rendőrökre, ügyészekre, törvényszéki bírákra gondoltam, akik majd
valamiért felelősségre fognak vonni - gondoltam éppen, de semmiféle
észbontó szerelembe, színpadi vagy költeményes könyvbeli jelenetbe nem megyek
bele - vélekedtem magamban még mindig Karvalyi úr hatása alatt állván, amikor
tébolyító jelenség mutatkozott sablonszerű ideggyötrelmeimben, mintha
tűzoltók rohanták volna meg a kórházat, ahol nyilvánosan kárörvendő
tekintetek előtt szenvedtem.
Feküdtem a fekete
pápaszemes ember tekintete előtt macskával harcolva, feküdtem a
virágkereskedő kutyája előtt, akitől fohászkodva kértem, hogy
hagyná abba bömbölését, feküdtem Karvalyi úr előtt, hogy mentsen meg
titkaitól... Amikor a pesti lovasrendőrök kezdtek rohamozni a kikövezett
Aréna úton, amely felé ablakaim nyíltak. No, most a lovasrendőrök elé kell
feküdnöm, hogy megkegyelmezzenek.
A lovasrendőrök le- és
felvágtattak, hol csak egyenletesen trappolva, de később rohamozva, mintha
most akarnák végre bevenni a szanatóriumot, hogy az itten elbújt bűnös
embert felelősségre vonják. Képzeletben láttam kifeszített kardjaikat,
csillogó rézsisakjaikat, rettentő véres sarkantyújukat, hallottam harci
kiáltásukat, éreztem lovaik forró leheletét, mellemen acélpatáikat, lobogó
sörényüket. No, most mindjárt meghalok, amint az első lovasrendőr
beugrat az ajtón, és széttapossa fejemet. A párna alá menekültem, de odáig is
elhallatszott a vad rohamozás, amely lassan távolodott.
Mint később kiderült,
a tejeskocsisok sztrájkoltak Pesten, és a szanatórium körül verték szét
őket a lovasrendőrök.
Tehát nem hallucináció volt
az egész esemény, amire később büszke is voltam Sári kisasszony
előtt, aki minden panaszomra csak legyintett, és harminckét fogát
mutogatta:
- El fog múlni az egész
dolog, csak türelmesen viselje magát.
No, türelmesebb már nem
lehetett beteg, amilyen én voltam a magam idejében.
|