|
No, de elkeserítés,
bosszantás, ingerkedés szempontjából megbántóim nem sok fórt adhattak az apró
tárgyaknak, amelyek kellemetlenkedés szempontjából körülvettek. Igazán csak az
apró tárgyak, ezek az örökös ellenségek tudják olyan méregbe hozni az embert,
hogy még a betegségéről is megfeledkezik néha miattuk.
Még az egészséges embert is
megviselik az apró tárgyak szekatúrái, de milyen kész prédájuk nekik az amúgy
is türelmetlen, beteg emberek, akik az élet és halál mezsgyéjén haladnak hol
erre, hol arra, hol az élet, hol a halál felé nyúlnak bizonytalanságaikban. Mi
volna jobb: tovább élni esetleg nyomorékon, vagy mindörökre kitérni az élet
küzdelmei elől?
Ekkor jön egy nadrággomb,
rendszerint a nadrág hátulsó részéről, amely nélkül nem lehet használni a
nadrágtartót, a nadrágot, mikor már nagy nehezen fölkelt az ember az ágyból,
miután Pista bácsi hússzor-harmincszor kiment a szobából, bejött a szobába.
Sohasem tisztította ki senki se a ruhákat, se a cipőket, se a kalapokat,
mert a szanatóriumok erre nincsenek berendezkedve. A betegek innen úgyse az
utcára mennek, hogy tiszta ruhára legyen szükségük, hanem a másvilágra vagy további
enyhébb betegszobába, ahol még egy darabig elszöszmötölik idejüket. Ritkán megy
ki valaki a szanatóriumból az íróasztalához vagy a boltjába.
De maradjunk a
nadrággombnál, amely leszakadt helyéről, a nadrág amúgy sem áll meg a
lesoványodott emberen, tehát kárba veszett minden mosakodás, fésülködés és
egyéb izgalmas előkészület ahhoz, hogy az ember doktori rábeszélésre
fölkeljen az ágyból.
Különben is olyan betegnél,
mint amilyen én voltam, mindennek kívülről kellett történni, hogy valami
mozgás, lépés, elhatározás, cselekedet létrejöjjön. Letargiámban elültem volna
a pokol tornácán is, gondtalanul, megadással várván azt a percet, amíg az
ördögök védelmemről gondoskodnak, vagy valamerre elmeneküljek. De a
nadrággomb dolga felbőszített, mert nem találtam meg, miután leszakadt,
pedig hallottam gurulni a szobában.
Hát most itt vagyok, miután
fölöslegesen megmosakodtam (a lelkibeteg elsősorban a tisztálkodást tartja
feleslegesnek), hiábavaló bolond módjára megfésülködtem, tiszta ingbe bújtam, a
cipőt őrült kínok között felhúztam a barna harisnyára, a két
nadrágszárba olyanformán bújtam bele, hogy majdnem az orromra buktam a szoba
közepén, ami fájdalmassága mellett nagyon nevetségessé tett volna a házban,
ahol különben is minden alkalmat megragadnak, hogy rajtam mulassanak.
Azt azonban ne higgye
senki, hogy elmentem volna a nadrággombot keresni, talán ágy alá, dívány és
szekrény alá benézegetni. Nem mozdultam én egyetlen lépést sem a széktől,
ahová gombszakadás után letelepedtem, csak onnan mérgelődtem magamban. Ez
a gomb is bizonyára ellenségeim közé tartozik, pedig nem vétettem neki semmit.
Mint ahogy azoknak az embereknek se vétettem, akik most gyűlölnek,
kárörvendően nevetnek, vesztemet kívánják, anélkül hogy maguk is tudnák,
miért. Végre jött Pista bácsi, és ugyancsak dühösen nézett rám vöröses
szemeivel.
- Azt hittem, már a
folyosóra ment, hogy itt takaríthassak.
Gyűlölte a takarítást,
nem találta férfias, magához illő munkának, mint a cselédi munkák között
is mindig akadnak válogatósak, akik például seprőt nem szívesen vesznek a
kézbe, de a trágyát kihordják a szántóföldre. Így volt Pista bácsi a
takarítással. Fölkelés óta azon dühöngött, hogy majd takarítani kell.
Röviden elmondtam neki,
hogy a leszakadt gomb miatt nem tudtam öltözködni.
- Egy rongyos gomb miatt
ilyen nagy feneket keríteni.
Váratlanul egész
derűsnek hangzottak Pista bácsi szavai. A zsebkéssel levágott egy gombot a
mellényemről, és fölvarrta a leszakadt nadrággomb helyére.
- A kabátot majd
begombolja, akkor senki sem látja, hogy hiányzik a mellénygomb.
A gomb Pista bácsi öltései
nyomán tán még ma is a nadrágon van, ha ugyan az a nadrág megvan valahol.
(Barna kockás nadrág volt, már maga se normális, mint az egyszerű
posztóból varrott nadrágok.)
...Máskor a szekrényajtóval
és az éjjeli szekrény márványlapjával volt bajom, mindkettő fejem épségét
veszélyeztette.
Akárhányszor közeledtem a
szekrényhez, valami ellenségeskedést vettem nyomban észre a szekrény
részéről, mert itt tartotta Zöldné éjjeli holmijait, szoknyáit, meg tudom
is én, miféle vénasszony rongyait. Ugyancsak ide lopkodta a boros és pálinkás
üvegeket, amelyekből a doktorok megkínálgattak, hogy hatásukat
kipróbálják, de én úgy utáltam az italt, hogy csak behunyt szemmel, mint valami
keserű orvosságot tudtam bevenni egyetlen kortyot is. De Zöldné, ez a
gonoszságban következetes vén banya nem hitt nekem, éppen úgy rejtegette
előttem az italt, mint valami részeges ember előtt, mert ő már
csak nem hitt a férfiaknak.
Tehát a szekrény inkább
Zöldné szekrénye volt, mint az enyém, ugyanezért tapasztaltam ellenségeskedést
a tükrös, politúros tucatszekrény részéről.
Igaz, hogy én magam sem
tudom, mi keresnivalóm volt mindig a szekrényben, amikor holmijaim többnyire
szét voltak dobálva a szobában, könyvet nem olvastam a hőmérőn kívül
(amelyet többször le akartam nyelni súlyosabb napjaimban), a mosdón levő
szappan, fogkefe, fogpor, Pista bácsi önborotva készüléke volt a mulattatóm.
Mégis a szekrényhez mentem,
kinyitottam az ajtaját, és az ajtó éles része rendszerint homlokon ütött,
miután egyenesen állni nem volt erőm. Többször megpróbáltam ezt a
birkózást a szekrényajtó és köztem, de csak évek múlva jöttem rá, hogy mindez
azért történt, mert nem álltam szilárdan, inkább minden tagomban reszketve az
ajtó nyílásakor.
Igaz biz az, hogy
alkonyattal, mikor Zöldné korábban termett elő, átvette a parancsnokságot
beteg testem és lelkem felett, felgyújtotta a villamos lámpát az addigi
őszi délután félhomályában, az elmúlást, lemondást, az élettől való
megszabadulás félhomályát jelentő merengésben sokszor hittem, hogy Zöldné
nem is az ajtón jött be, hanem a kéményen át vagy a szekrényből lépett ki,
amelynek bizonyára volt összeköttetése a szomszédos szobával, ahonnan Zöldné
napközben kileste, mi lesz éjszakára a feladata, hogy jól megkínozhasson
nappali teendőimért.
(De erről majd
később, mert még beteg koromban is követtem el bűnöket, ami
természetesnek látszik egy józanul gondolkozó ember előtt, de annál
fertelmesebben az olyan beteg előtt, aki régi bűneiért amúgy is
haragban van a lelkiismeretével, és újabb bűnöket halmoz a régi mellé.)
Tehát rá kellett jönnöm
akár akartam, akár nem, hogy a Zöldné pendelyeivel telített szekrény az
említett asszonyság cinkostársa. Bár nehezemre esett a kínok utáni vággyal, a
fejbevágásokat kívánó lelkiállapottal szembeszállni, mind ritkábban nyitottam
ki a szekrényt.
...Már nem nyitogatja! -
hallottam egyszer a szomszéd szobából egy hangot, ahonnan valószínűleg
éppen úgy megfigyeltek, mint az emeleti szobából a már említett lyukakon át.
...Az éjjeli szekrény
márványlapjával pedig más kalandom volt, de az ugyancsak fejem épségét
veszélyeztette.
Sokszor hallottam a
lélekharangot, általában harangokat, amelyek valami közeli templomból
hallatszottak át.
A harangozók rendszerint
úgy csinálják, hogy három versre osztják fel harangozásaikat. Az első rész
a legrövidebb. Szinte csalatkozva látod, hogy vége van az esti, hétórai
harangozásnak... Dehogyis, akkor jön a közepe, amely már valamivel kiadósabb,
majd a vége, amely olyan hosszan terjed az egész világ fölött, hogy az ember
elalhatik a középső harang kondulásai közepette.
De a lélekharang, ez a
sikoltozó, csendet, szundikálást felriasztó harang, amely mint valami vészjel
szólal meg, amikor valaki haldoklik, és meghalására már megtörténtek az összes
intézkedések, talán éppen egy rokon áll a torony alatt, aki a kipillantó
harangozónak zsebkendőjével majd jelt ád: mikor volt elég a harangozásból,
mikorára a veszendő lélek már megtalálta a kivezető utat a
testből, a házból, a földről is talán, ha nem kell itt maradnia
kísértetnek, a lélekharang nem hagyja magát könnyen, ha szabadjára hagyják, jól
kitombolja magát, hogy olyan emlékezetessé kell tenni egy halálesetet, hogy az
emberek még évek múlva is emlékeznek rá.
A lélekharangot rendszerint
nem is hivatásos harangozó szólaltatja meg, annak éppen elég dolga van a maga
harangozásaival, a szabályszerű, rövid, egyszeri ötóraival, a hétóraival,
a félkilencessel, a tizenegyórással, a délivel és háromórással és a
különböző temetési harangozásokkal, mikor valamennyi harangnak meg kell
szólalnia, hogy a torony csak úgy dől jobbra-balra.
A lélekharangot rendszerint
amatőrök szólaltatták meg, néha maga egy-egy jó rokon vagy örökös,
felfogadott fiú vagy a harangozó alharangozója, mert az igazi harangozónak
körül kell járni a különböző kocsmákban, és elmondani, hogy ki halt meg,
miként, mióta volt beteg, mi volt az utolsó szava, betegsége, meggyónt,
megáldozott, felvette az utolsó kenetet.
A harangozó a visító,
sikoltozó lélekharang kétségbeejtő megszólalási idején szívesen látott
vendég mindenütt, mert hiába, mégiscsak egyházi ember, aki bár részeges fráter,
valamit csak tud a halál ellen, hisz annyiszor van vele dolga. Jó, ha egy ilyen
vörösorrú zümmögve, de fölényesen nagyképű fontoskodással beszélgető
harangozó, aki éppen fontoskodásával ad becsületet sekrestyési és harangozói
hivatalának, jó, ha a lélekharang hosszúra nyúló verssorai alatt a házban van,
és forralt bort segít inni, miközben fejbólintással vagy főrázással kíséri
a toronybeli harangozást, mint a zeneszerzők, mikor műveiket mások
adják elő.
A lélekharangnál a harmadik
vers tart legtovább, néha félóráig is, amíg a makacskodó lélek valóban elrepül,
hogy a hallgató egy másik félóráig még képzeletben hallja a lélekharang
visítását, pedig az már régen elhallgatott.
Elgondolkoztam néha, hogy
nekem húzzák a lélekharangot, kék őszi délutánon, három óra után, amikor
az arra jól megérett emberek meghalni szoktak, akár a bőrdíványra
heveredve, mellényüket kigombolva, szívükre helyezve tenyerüket, akár az
ágyban, ahol ebéd után, miután kedvenc ételeiket megették, utoljára ettek
szilvás gombócot vagy szegénysorsban a szomszédasszony húsleveséből, azt
úgyis literszámra főznek, azt úgyis csak az asszonyok jószívűsége
dönti el, hogy ki és mennyit kap a levesből.
...Ámde akárhogy volt az
eset, akárhogy figuráztam ki akkori lelkiállapotom szerint a lélekharang és más
harangok megszólaltatását - a lélekharang harmadik, hosszúra nyúló versénél,
amikor az alkalmi harangozó minden pillanatban kipillog a toronyablakon, hogy a
"tüzet szüntess" nevű zsebkendő-parancsot várja - a
harmadik versnél mindig önkéntelenül összetett kézzel, mint egy megzavarodott,
fölemelkedtem ágyamból és ilyenkor akár nappal, akár éjjel: az éjjeli szekrény
márványlapjának vágtam a homlokomat. Nyilván cserélni akartam a lélekharang
szárnyán elszökő lélekkel, hadd menjek én egy csizmadia, asztalos vagy
lakatos lelkében a túlvilágra, és ő maradjon itt az irigyelt
szanatóriumban, amelynek levélpapirosára franciául és angolul is föl voltak
írva a tudnivalók, sürgönycímek, telefonszámok.
Fölemelkedtem imára
kulcsolt kézzel ágyamból, mikor már hosszúra nyúlott a harangozás: hadd menjek
én helyetted, Kovács, Tóth vagy Kiss embertársam, fiatal vagy öreg barátom,
maradj te itt a szanatóriumban, ahol valóban a német kémiai gyárból való
gyógyszerekkel gyógyítanak, a járványos, fertőző betegeket sárga
vászonba burkolják, látogatási időben senkinek sem szabad dohányozni, de
az orvosok és ápolók elviselhetetlenek az én részemről, ezért talán
próbáld meg te, földi atmoszférából elrepülni készülő lélek, miután neked
úgyis mindegy.
Így akartam fohászkodni a
középkoriasan csengő lélekharang második versének hallatára, de a fejem
mindig beleütöttem a márványlap szélébe, a cinkostárséba, aki mint szanatóriumi
bútor ugyancsak ellenem szövetkezett. Igaz, hogy vallásom szerint imádkozhattam
volna akár fekve is, nem fölemelkedve, mert hiszen a mi vallásunkban a lelki
bűnbánat többért kárpótol, mint a fölfeszítés. Ámde szerzetesek, akik a
különböző rejtélyes kolostorokban valaha az életre előkészítettek, mindig
azt ajánlották, ha istent hívom, lehetőleg emeljem föl a fejem.
Fölemeltem a fejemet, de a
márvány homlokon vágott. A fal felé fordultam, valami sötétkék éjszakát
képzeltem magam körül, amelyben csendesen repül egy kis fénysugár, a
földről imént eltávozott lélek.
Lehetnék én is a helyében.
|