|
Az ember bánatában,
betegségeiben, szenvedéseiben sohasem tudhatja, hogy merről kaphatja a
megváltást, mert kiszámítani nem lehet a legfejtörőbb munkával sem.
Mikor már azon a szakadékon
áll a nagybeteg, hogy két karral várná a halált, amely szenvedéseitől
megszabadítja, különösen vonatkozik ez a lelki szenvedésekre, akkor történik
valami váratlanság, amely hirtelen megállítja a meredélyről való lefelé
szédültében - az utcán egy jóindulatú idegen, aki nem engedi földre zuhanni a
megtántorodottat, a halálos ágyon egy hang, amely visszaszólítja az élők
sorába. Csak éppen a barátságos idegent vagy a hangot kell megtalálni... Ezért
mondják a hozzáértők, hogy az emberek közé nyúlva: mindig a
megfelelőt kell megtalálnunk céljainkra, és vele összeköttetésbe lépni,
mert az ügyünknek akkor sikere lesz.
Így találtam én meg halálos
ágyamon T. lelkészurat, aki szíves volt segítségemre jönni, amikor erőm és
az emberek, de még az élettelen tárgyak is elhagytak abban a nagy lelki
betegségben, amelynek magyarázatát még ma sem tudom.
Tehát ebben a nagy
zűrzavarban, amely minden felől körülvett: egy délután a magam
bomlott világán jártatván érzelmeimet, mert gondolataim már régen elszöktek,
mint kalitkájukból a kiszökött madarak - ösztönszerűleg T. római katolikus
káplán neve jutott eszembe, akiről valaha hallottam, hogy itt teljesít
szolgálatot valamelyik közeli plébánián, kint a Városligetben, ahol
levegősebbek, világosabbak, tisztábbak a templomok, mint a divatos
Belvárosban, ahol a nők parfőmjei, szoknyasuhogásai, furfangos
bűnökkel telt úriemberek hazug imádságai fertőzik meg a templomok
leheletét.
T. egy színésznek és
színésznőnek volt a fia, aki nyilván azért ment a papi pályára, mert
fiatalságában eleget látott a világi életből, nyilván a színészeknél
szokásos, szabadabb erkölcsökből, a sörös üvegekből, amelyeket atyja
fájdalmakat okozó korhelyeskedései után már korán reggel az ágyban
elfogyasztott, a családi bajokból, amelyek az ilyen színészházaspárt kísérni
szokták végig az életen át, valamint a haj- és arcfestékekből, a lyukas
harisnyákból, a gyűlölködésekből és irigységből, amelyek anyja
színésznői életét igazgatták, mint akár a többi színésznőét.
Sajátságos, de úgy van, hogy
éppen a könnyűvérű szülők gyermekeiből lesznek a
legrendesebb emberek, mintha szüleik vétkeit akarnák jóvátenni. Ilyen volt T.
római katolikus káplán a városligeti plébánián, akihez egyszer elküldtem Pista
bácsit, a közismert gazembert egy levélkével.
Pista bácsi nyilván azt
hitre, hogy a papnak fogom meggyónni, bevallani, hogy hová lett az elásott
kincs, amelynek felemlítése óta határozott változás állt be az ápoló életében,
bánásmódjában, magatartásában, mintha védelmezte volna még életemet is, még Zöldné
elől is, amíg az esetleges kincs rejtekhelyéről valamiképpen tudomást
nem szerezhet. Pista bácsi ismerte a szanatóriumi szoba berendezését, ahonnan a
betegeket kémlelni, megfigyelni, kihallgatni szokták, mert hiszen doktor Cipész
valószínűleg többször igénybe vette Pista bácsit és fúróját a
különböző lesőhelyek megszerkesztésénél.
Pista bácsi elment T.
káplán úrért, akinek boldogtalanságomban azt írtam, hogy lelki vigasztalást
kérek tőle, miután azt többé sem magamban, sem a közhasználatban levő
imakönyvekben nem találhatom meg. Esetleg töredelmes gyónásom meghallgatását,
feloldozásomat, megáldoztatásomat és az utolsó kenetet is reméltem T. római
katolikus káplán úrtól, mert megint olyan cudar napja volt életemnek, rejtélyes
napja, amikor a halálfélelmek vadállatok módjára rohantak meg, amikor emberi
gyűlölet, káröröm, gonoszság engem keresett a világon, mint a
legérzékenyebb emberi lelket, amikor a legerősebb szívizgató szerek
(digifolinok, chinidinumok, injekciók) sem tudtak életet verni a haldokló szervezetbe.
Csak a halált! Jöjjön a
pap, hogy mellettem legyen utolsó utamnál!
Így került T. káplán úr egy
délután a szanatórium folyosójára, ahonnan egyházi ornátusban, fehérben és
pirosban lépett be az ajtón, mint a megváltás.
|