|
Mint már az élettelen
tárgyakról, cselédekről, ápolókról elbeszéltem, hogy sietnek a bajban
levő tisztességes emberek ellenségévé szegődni - a fésűről,
amelynek foga kitörik, a ruhakeféről, amely elvész, a fogkeféről,
amelynek szálai kihullanak a hosszú betegség alatt -, ugyanez az
ellenségeskedés nem mondható el váratlanul szép emberekről, akik
megérkeznek életünkbe. Ilyen váratlanul szép ember volt T. káplán úr, aki az
ajtón belépett.
T. tisztelendő úr -
mint később kiderült - még az egyházjognak is doktora volt, aki ismerte a
legmodernebb tudományokat, de a hajdani ördögűzéseket, középkori
szokásokat is (amelyekből voltaképpen mit sem vontak vissza a pápák, az
inkvizíció nevű eljárást bármely nap el lehetne kezdeni, ha akadnának
hozzá megfelelő bűnösök, de úgy látszik, az egész világ megjavult,
csak magam vagyok gazember).
És emellett bájos,
romantikus, szőkésbarna, világos szemű fiatalember volt, aki papi
ornátusban sem tudta elfelejteni, hogy szülei színészek voltak, legalábbis
előttem nem, akinek atyjával hajdanában a legkülönbözőbb s e
feljegyzésekhez nem méltó helyiségekben találkoztam. Anyját csak a színen
láttam pörögni kurta szoknyájában.
De éppen elég volt ennyi
is, hogy az ifjú papban felfedezzem a romantikát, a másvilágiasságot, magasabb
gondolatot, amely esetleg az égbe visz. A bűnös életéből - a magam
életéből - kimenekedett, kivirágzott, már életében szentté vált ifjúnak
néztem a halovány arcú papot, amint kereszttel a kezében, fehér ingben és
stólával felém közeledett, mint egy valósággá vált vízió a jó víziók közül.
- Atyám! - mondtam kezemet
összekulcsolva - önre akarom bízni veszendő lelkemet, talán a pokol
helyett a tisztító helyre juthatnék, mert nem vagyok eléggé elvetemedett, s már
a földön is szenvedtem eleget.
Valószínűleg így
kezdtem vagy hasonlóan: a megindulásig fokozódott lelkiállapotban, amikor a
távolban levő barátok és a közelben levő ellenségek képzelt társulati
körében az ifjú szentet (lehet, hogy Imre vagy Ágoston volt a keresztneve)
üdvözöltem.
- Isten küldetéséből
jövök erre a helyre, ahol a gazdag és hitetlen emberek szoktak meghalni
anélkül, hogy testi szenvedésük miatt eszükbe jutna nekik a túlvilág - felelt
az ifjú arkangyal, akinek jövetelére, fehér ingének, stólájának megérkeztére
szinte világosság lett a késő alkonyatba borult szobában.
- És az én legalázatosabb
kérelmemre, főtisztelendő atyám, hogy kezeibe helyezhessem lelkemet,
amelytől megválni szándékozom - válaszoltam, amint félig öntudatlan állapotban
tudtam.
- Ha öngyilkossági vagy
hasonló terveket forgatna a fejében, arra az esetre úgysem jó az én segítségem,
mert egyházunk mindig ellene volt az öngyilkosságnak, mert az egyházatyák
irataiban ezt olvashatta volna, ha erre ráért volna, Szindbád úr!
Így szólt a várva várt
próféta, rám szögezve szemeit, mintha nem tartaná állapotomat eléggé
kétségbeejtőnek, hogy aztán megbocsátóbban, megértőbben az
anyaszentegyház hangján szóljon hozzám.
- Fiatal ember, nem ismeri
az életet - gondoltam magamban a betegek ravaszságával, akik mindenféle
előnyökre akarnak szert tenni anélkül, hogy a maguk színészi
szerepéből engednének, meg akarnak továbbra is maradni kíméletet
érdemlő betegnek. Ugyanezért meglehetős indulatossággal vagy tán csak
támadó szánalomkeltéssel válaszoltam a káplán szavaira:
- Főtisztelendő
atyám, ön talán nem tudja, hogy életemnek ifjúságát egy régi kolostorban
töltöttem a Kárpát-hegységben. Páduai szent Antaltól kezdve, aki most annyira
divatban van Pesten, hogy már nekünk, igaz katolikus embereknek kellene
tiltakozni a torzító szent Antal kultusz ellen, ismétlem, a páduaitól kezdve az
esztendőt záró Szilveszter pápa élettörténetéig - átal a Xaveriakon, a
szaléziakon, asszisziakon, szent Ferenceken, Loyola Ignácokon, az összes
értelmes és agyvelőhöz szóló szent atyákon át a szív érzelmeihez szóló
szentekig, mint szent Teréz, Péter Pál irataiig áttanulmányoztam aquinói Tamás,
Patrik püspök, Oktavián vértanú, Pál remete, Antal remete történeteit és a
testi kiválóság szentjeit, mint például szent Györgyét, a kereszttel, Mártonét,
Flóriánét megjegyeztem magamnak.
Az egykori színészpár fia
(de magam is) elcsodálkozott a bőbeszédűségemen, amilyen csak egy
beteg ember lehet, aki mindenáron meg akarja menteni az életét (vagy legalábbis
a halálos percét a fájdalmak idején, amikor a lélek katasztrofálisan válik el a
testtőt.) De a káplán hamarosan visszanyerte fölényét (mert mint
később kiderült, azok közé a hitvallók közé tartozott, akik ecclesia
militans néven védelmezték a katolikus egyházat).
- Aki a közhasználatban
levő kalendáriumokat végigolvassa, az is megtalálja azokat a kiváló
neveket, amelyeket felsorolt. Őszintén megvallom, Szindbád úr - mi sokkal
többet tudunk Önről, a magánéletéről, az eddigi cselekedeteiről,
mintsem elhihetnénk, hogy bármely evangelistának, így akár Lukácsnak vagy a
próféta Dánielnek bármely könyvét ismerné.
Felelhettem volna ugyan azt
is T. káplán úrnak, hogy ha nem hisz a szavaimnak, akár ki is kérdezhet a szent
könyvek körül való ismereteimről - mert valóban kolostori növendék, okos
jezsuiták és jóságos piarista atyák nyájában is voltam valaha, és tőlük
olyan dolgokat tanultam, amelyeket élete végéig nem felejt el az ember... De
most betegségemben, mikor megmenekülésemről volt szó, a kedves T.
káplánnak az a másik megjegyzése vert éket a gondolataimba (amelyek szerettek
volna elcsapongani a régen olvasott szent könyvekig).
- Vajon mit tudnak rólam,
szegény szerencsétlenről, hogy érdemtelenné válok még a szentatyák nevének
kimondására is? - kérdeztem.
T. káplán, aki csak nagy messzeségtől,
a képzeletből látszott olyan romantikus lénynek, akire én gyengeségemben
számítottam: most megszólalt, hogy ezzel vallomást tegyen, hogy ő sem
tartozik többé barátaim közé, mint ahogy remélni merészeltem:
- A közismert dolgokról
most nem akarok beszélni, amelyeket önről a verebek is csiripelnek, hogy
milyen korhely, kéjenc, haszontalan, istentagadó életet élt, miket prédikált a
fiatalembereknek, a nem létező erkölcsökről, a szerelmi titkokról, a
házasságtörésekről, szent Pál leveleinek meghamisításáról... Ezek a dolgok
szokásosak a mindennapi életben, miután a háború óta leromlottak az erkölcsök,
felébredtek a bestiák az emberekben. Az általános Rossz ellen, az ördög
elhatalmasodása ellen az Egyház majd megteszi a megfelelő intézkedéseket.
- Alávetem magam minden
penitenciának, búcsújárásnak, sőt nyilvános vezeklésnek is, csak annyi
erőt adjon hozzá az Egyház, hogy akár a halálra ítélt, megnyugodott
szívvel a bitófáig elmehessek - feleltem mohón.
- Ez megint más kérdés, az
igazi töredelem kérdése, amelynek még semmi jelét nem adta, csak az egyházatyák
nevével dobálózott, hivalkodva - felelt a lelkiatya, aki méltán lehetett
elégedetlen előbbi viselkedésemmel, mikor még a szent ereklyetárgyakat,
amelyeket valaha megérintettem tapintatosan férfikoromban, térdre borulva
gyermekkoromban: védelmemre akartam felhozni. Valóban nem így kezdődik az
igazi töredelem... Nem lehet csak szent Andrásra támaszkodni, amúgy is elég
nehéz terhe van a vállán levő kereszti agerencával. De mit kell tenni, mit
tegyek én szerencsétlen, hogy mostani lelkiállapotomból kimenekülhessek?
Az ifjú lelkiatya száraz
szemmel nézte vergődésemet, amilyet már bizonyára eleget láthatott a
bűnös emberek részéről eddigi pályafutása alatt is, és tekintetében,
kék, hamukék, nyugodt tekintetében ekkor különös fényt fedeztem fel.
Nem mertem nyomban hinni a
szememnek, mert a fény, amely a lélekdoktor szeméből véletlenül rám
sugárzott: egy másik, most már mind ritkábban látott szempár fényével volt
egyenlő. Mégpedig a veres doktoréval, testi orvosoméval, akiről már
olvashattunk ezeken a lapokon.
Egy másodpercnyi volt ez a
bizalmi kisugárzás a harcos egyháziakhoz tartozó ifjú pap szeméből, de
elegendő volt ahhoz, hogy felkiáltsak:
- Tehát még volna isteni irgalom a számomra?
- Isten irgalmas - felelt a kora ifjúságában már egyházatyává emelkedett
lelkipásztor. - Most elmegyek, de holnap újra eljövök. Addig gondoljon arra,
hogy imádkozom önért, hogy kellő bűnbánatra tegyen szert. Mondja
utánam a Miatyánkot, mert bizonyosan elfelejtette.
Így mondtuk el háromszor a Miatyánkot, a világ fennállása óta fogant
legszebb költeményt. Az ifjú pap a kezével intett: nem tudom áldást vagy
intelmet, mert már régen nem volt egyháziakkal dolgom.
- Pax vobis! Pax vobis! -
rebegte, és elment.
|