|
Hát persze hogy nem adják olyan
könnyen a bűnbocsánatot, mint azt némelyek hinnék, akik kicsi, mindennapi,
iskolás bűnökkel bibelődnek, amelyeket hetenként egyszer, a királyok
és más kiválasztottak mindennap meggyónnak a templom sötét hátterében,
lelkigyakorlatot tartanak, elmondják a kiszabott imádságot, és a bűnbánat
virágai oly szomorúan lepik el lelkük kertjét, mint tavaszi virágok a földet.
De könnyíti a töredelmet a
kéklő messzi-messzi reménység, hogy valaha valóban lelki megnyugvást,
bűnbocsánatot nyerhetünk nagy bűneinkben is, ha azt a kékséget
megpillantjuk lelki atyánk szemében, mint ahogy én is megpillantottam egy
villanásnyira való időben.
Az éjszakát titkon virrasztva
töltöttem, mint valóban régi könyvekben olvastam a megboldogult pápákról,
mielőtt megkoronázták volna őket, az elhunyt püspökökről
felavatásuk előtt, a mártírokról, a hitvallókról - a
csodatevőkről és az egyszerű szerzetesi fogadalmat tevőkről
is életük nagy napja előtt, akik az éjt nem a szokásos álmodozásokkal,
teli hassal való forgolódásokkal, sőt nőkről való
ábrándozásokkal töltötték, hanem igenis böjtöléssel, kegyes
gondolatokkal, imádkozással... Az erdei remeték segélynyújtásokkal, a pusztai
remeték énekszóval tartották magukat ébren kakasszóig, amikor tudvalevőleg
elmúlnak az éj borzalmai, főleg az éjféli kísértések, mikor Júdás
megcsókolta Jézust a getsemáni kertben, amikor Krisztus Pilátus előtt
állott: éjfélkor, mikor az ördög, kísértetek, rossz szellemek, nyugtalan
lidércek és gonosz ámító gondolatok manapság is a földön járnak.
A böjtölés megkezdését
könnyű volt keresztülvinnem, mert a sokat szereplő Pista bácsi minden
gondolkozás nélkül átvette vacsorámat, valamely esti rizskását, amelyre, persze
egyetlen pillantást se vetettem.
De már a virrasztást nehezebb
volt keresztülvinni a jóságos Madám (Barcsainé) esténkint beadott altatóporai,
ezek a vízzel nyelhető porok - Sári doktorkisasszony esti látogatásai,
valamint a mind tűrhetetlenebbé váló Zöldné miatt, akivel kölcsönösen úgy
megutáltuk egymást, mint egy magára unt, csalódott házaspár, ahol egy harmadik
is keveredett a játékba.
(A harmadiknak lehetne nevezni
Pista bácsit, aki a rizskása után a díványon büfögött.)
Zöldnét nem lehetett olyan
könnyűszerrel kijátszani szimuláns alvásommal (és titkos virrasztásommal),
mint hittem volna, mert gonosz szemekkel vigyázott arra, hogy eleget tegyek a
szanatóriumi beteg kötelezettségeinek, sóhajtozásoknak, panaszoknak,
nyafogásoknak, időnkénti rosszullétnek, a váladékok kínos elmulasztásának,
amelyben szeretett személyesen segédkezni, hogy az orrom pirult bele.
Egy asszony segédletével végezni
kínos feladványokat, amelyeket minden zsákhordó tud - akár a fal alatt, akár
egy magános kerítésnél? (Zöldné ezekre a dolgokra volt "pali", hogy
az akkori pesti nyelven jellemezzem őt.)
Később beláttam, hogy a
betegápolási teendők közül leginkább erre volt hajlamos. Szegény kis öreg
fejével nem tudott gondolkozni a csodatevő szenteken és más kiválóságokon,
akik a messzeségből, a csillagokból, az emberi képzelemből, a
szentírásokból, a bibliából előjöhetnek, hogy egy szerencsétlen
embertársukat megnyugtassák, aki csak azért nem vált szentté maga is, mert
életkörülményei doktor Cipész szanatóriumába sodorták.
Zöldné ügyelt a szentekre, akik a
történelem nagy messzeségéből előjöttek, hogy valakin segítsenek.
Talán illetéktelen beavatkozásukat nehezményezte az ápolásba, gyógyításba, mert
mikor például alattomban legerősebben gondoltam szent Ferencre és
jótéteményeire: hirtelen megcsiklandozta a talpam.
- Azt hiszem, hogy ez az egyén
nem alszik - mondta Zöldné, aki darab idő óta - különösen a célba talált
rúgásaim óta - leszokott arról, hogy állandóan gazembernek nevezzen alvásomban.
Most már egyénnek nevezett, ami
nagy siker egy betegápolónétól, aki negyven esztendeig segítette át a
másvilágra a nagyságos és méltóságos urakat és asszonyokat, fölszedte értük az
ápolási díjakat, sőt még örökölt is egyet-mást, ruhaneműt, ékszert
vagy készpénzecskét a betegek után, akik utolsó órájukban csak Zöldnére gondoltak.
Én sohasem gondoltam komolyan
Zöldnére, nem hagyományoztam neki semmit legrosszabb pillanataimban sem, nem
eskettem meg, hogy a temetésemen részt vesz, talán azért is fejlődött ki
köztünk ez a sok félreértésre okot adó viszonylat, amely a szentek éjszakáján is
bekövetkezett.
Zöldné nem volt jó barátságban
szent Mártonnal, mert mikor az ő eltépett köpönyegét emlegettem magamban,
Zöldné megismételte szavait:
- Mondom, ez az egyén nem alszik!
- szólt volna Pista bácsihoz, aki azonban már a fal felé fordult.
Pedig éppen azért gondoltam
Mártonra, a betegek ravaszságával, hogy efféle katona, vitéz emberrel való
foglalkozásom megnyeri még tán Zöldné tetszését is.
De Zöldné szokás szerint felém
rúgott, hogy elcsendesítsen, nem imponált neki Márton, akit egy darabig magam
mellett gondoltam. Újabb szentet kellett tehát elővennem, aki segítsen a
virrasztásban, a Zöldnével való érintkezésben, általában a közelgő éjféli
órákban.
Így jutott eszembe szent
Flórián... Ugyancsak barna ember, mert ezek a legmegbízhatóbb éjjeli virrasztók,
páncélban, karddal, sisakkal a fején láttam egész életemben, ameddig
visszaemlékezni tudok. Bátorságra, férfiasságra s egyben szent életre tanított,
ami kevés szentnek az erényessége, ha fiatal korában a római légióban
szolgált...
- Óbudán? - szólt közbe Zöldné.
- Talán a régi Aquincumban? -
kérdeztem magamban, miután hirtelen nem voltam bizonyos szent Flórián
szolgálati éveivel.
- Nem tudom - felelt Zöldné -,
meg én még akkor ott laktam Óbudán, mostani házikóm megszerzése előtt,
amikor érdemes volt a kis óbudai házakkal kereskedni. Az ember nem is hitte
volna, hogy mennyit is lehet kapni egy düledező, kormos, csorgó
tetejű, de mély udvaros, egyik utcáról a másikra átnyúló, kétkapus
házféléért, amelyben csupa kislakás volt. Egy szoba, egy konyha! Ez volt a
legjobb az óbudai házak közül.
Szerencsém volt, mert Zöldné
szent Flóriánnal kapcsolatban megtalálta azt az időpontot életéből,
amelyre kellemesen emlékezett vissza. Ment a házvétel és a házeladás!
Tizenöt-húsz éve ennek - Zöldné kegyesen emlékezett meg szent Flóriánról.
- Búcsú volt Óbudán a
tiszteletére. Mindig, mint a város pártfogóját emlegették őt, a
Flórián-szobor körül álldogáló házak többet értek, mint a távolabb levők.
Az éjjeli elbeszélés alatt,
amelyet Zöldné részére kitaláltam, kitűnt, hogy Óbudán volt már egy különb
házügynök is Flóriánnál, ez pedig nem volt más, mint Lakics úr, egy karikalábú,
agyagszínbajszú, de megtermett úriember, aki egy pesti kávéházból intézte az
óbudai házak eladását és vételét. Zöldné voltaképpen Lakics úrnak volt a jobb
keze, mert akkor még nem önállósította magát.
Lakics találmánya volt az, hogy
szent Flórián gipszszobrát felállítgatta az eladó házak udvarán, mintha ott
lakott volna valamikor a szent. Minden vevőnek tetszett az olyan udvar,
ahol Flórián-szobor volt.
- Kár, hogy ez a Lakics vagy
Bakics nincs benne a szentek történetében - gondoltam magamban Zöldné
előadása alatt -, mert ilyen furfangos szent, aki ilyen ravaszul bánt el
szent Flóriánnal: talán már engem is meg tudna segíteni. Hogy megszöktetne Zöldné
karmai közül.
|