|
De ez volt talán az utolsó
éjszakám, amikor Zöldné komolyan törődő szavait figyelembe vettem, és
általában foglalkoztam kiállhatatlan lényével. Az embernek elsősorban az
ápolói behatás alól kell szabadulni, ha komolyan akar gyógyulni. A rossz ápolás
már sok embert segített a másvilágra. Nem lehet betegen, érzékenyen, halálra
fáradtan belecseppenni mindenféle, sohasem látott emberek markába, kik a legjobb
esetben sem cselekszenek vele többet, mint az ápolói szabályok előírják.
Talán minden ezer ápoló között lehet egy jó szanitéc vagy irgalmas nővér,
akivel harmonizálni lehet, aki komolyan fogja fel hivatását.
Ám Lakics érdekelt, mert
rájöttem, hogy ezt a kövér, oldalszakállas, igen mulatságos úriembert magam is
ismertem valaha a pesti kávéházakból, amikor még valóban óbudai házat vagy
telket, termetemhez szabott díszmagyar ruhát, trafikjogot vagy hasonlót akart
eladni a legmulatságosabb formák között. Sőt politikai és társadalmi
összeköttetéseket is árult, nem beszélve bíróságról és gazdag partikról, közben
forintos kölcsönökből, ügyesen elzálogosított holmikból és különböző
rendjelek kijárásának ígérgetéséből élt. Egy Kerepesi úti szabónak udvari
szállítói címet ígért, a kávésnak lump grófokat, akiket majd elhoz a kávéházba,
a kasszírnőnek gazdag udvarlókat.
Igen, ilyen karikalábú, mindig
jókedvű, az élettel mindig táncmesterkedő barát kellene nekem, aki
innen megszöktetne, kiszabadítana, mert mondanom sem kell, hogy a szabadulás
vágya megint felébredt bennem, amint a szentek és a rájuk való gondolás révén
kissé magamhoz tértem.
Ilyen gyarló az ember! Nem tudtam
megmaradni az igaz úton, a töredelem, a lelki bűnbánat útján, hanem megint
a törvénytelenség, a huncutság kacskaringós ösvényére gondoltam, amikor egy
megfelelő szélhámost, terveimhez való társat pillantottam meg a
szemhatáron. Azt hittem, hogy Lakicsban jobban megbízhatom, mint a szentekben
vagy T. káplán úrban. Ó, milyen botorság!
De mondjuk el, hogyan történtek a
dolgok.
Mindenekelőtt Zöldnéhez
szóltam oda!
- Mondja, asszonyom, nem volnának
még Óbudán eladó házak, mert ha meggyógyulok, szeretnék óbudai lakos lenni.
Zöldnében nyomban felébredt igazi
szenvedélye, a ház- és ingatlanközvetítés, mintha erre külön születni kellene,
és így beszélt:
- Inkább másfelé, a pestkörnyéki
falvak, községek felé terjed most a közérdeklődés. Sokan vannak már, akik
nem tudnának máshol lakni, mint faluhelyen. Így például én se tudnék többé
városban lakni. Óbuda pedig, akárhogy vesszük, városnak számít. Tessék talán
azon a házon gondolkozni, amelyet a Madámnak kellett volna megvenni, ha egy
csöpp esze van!
Én így folytattam:
- Arról a Lakicsról hallottam
ugyanis, mikor házat akartam venni, de aztán elfelejtettem, beteg lettem, ide
kerültem. Talán meggyógyulok azonban, és szükségem volna házra. Ilyen nevezetes
ember, híres házeladó ismeretsége nem ártana.
Zöldné gondolkozott, vajon
megoszthatja-e a hasznot mással, miután az utóbbi időben megszokta, hogy
önállóan dolgozzon. Nem is felelt mindjárt, mintha megbánta volna, hogy
előbb Óbudát szóba hozta. Én is jobbnak láttam a hallgatást, mert ravasz
beteg módjára nem akartam gyanút kelteni magam iránt.
Inkább alvást tettettem, de most
már nem a jóságos szentekre gondoltam, hanem Lakicsra, aki egy házeladási
üzletért nyilván hajlandó volna a szanatóriumból megszöktetni.
(Láttam is képzeletben a szentek
eltorzult arcát. Láttam páduai Antalt, aki eddig gyermekkel a karján tán a
folyosón sétált, hogy jó magaviseletemért esetleg segítségemre legyen. De most
elment ő is, a legjobb, miután Lakicsot hívtam segítségül, nem akart vele
konkurrálni.)
Félálomban hallottam, hogy Zöldné
azt kérdezi a krákogva ébredező Pista bácsitól:
- Mondja Pista bácsi, lehetséges,
hogy ennek az egyénnek házvételre való pénze lenne?
- Beszélt valami elásott
pénzről, de nem mindig lehet az ilyen sült bolond szavára adni - felelt
mogorván Pista bácsi, mert nem tetszett neki, hogy Zöldné is az elásott pénzre
kezd gondolni.
Aznap hiába vártam T.
tisztelendő urat. A jó papnak bizonyára megsúgta valami, hogy rosszban
töröm a fejem, vagy tán kezdettől fogva nemigen hitt megtérésemben.
- Bizonyosan temetése van -
mondta Pista bácsi, mikor szóvá tettem előtte a dolgot.
|