|
Ezalatt Zöldné gondolkozott. Azt
hitte bizonyára, hogy hatalmában vagyok, nem sürgős neki az üzlet, minél
tovább vár, annál jobban fog keresni.
Csakhogy orvosok is vannak
a világon. A veres, aki megvizsgált egyszer, és úgy elnevette magát, hogy
szinte megrázkódott a dereka:
- Nincs magának semmi baja,
kedves úr, csak az a baja, hogy még mindig nem akar visszatérni az életbe,
annyira belejött a betegeskedésbe. Mars ki a ligetbe! Szép őszi idő
van.
- Kimehetek a házból? -
kérdeztem elámulva.
- Sőt megparancsolom -
kiáltotta még vidámabban a veres.
- Én nem veszem észre, hogy
meggyógyultam volna - mondta bennem a félénkség.
- Tessék minden
délelőtt a ligetben sétálni. Persze, nem egyedül, hanem Pista bácsival -
ismételte erélyesen a veres. - Ágyban csak annyit fekszik ezután, amennyi az
alváshoz szükséges.
A veres azután kezet fogott
velem és elment.
Én pedig ottmaradtam ülve
az ágy szélén, mint akit főbe kólintottak. Mit jelent az, ami velem
történt? Tegnap, tegnapelőtt még teljes zűrzavar, hol az angyalok
uszályába kapaszkodva, hol az ördög körmös keze után kapkodva! Csalásokon és
bűnbánaton, gazságokon és jóságon törve fejemet, T.
főtisztelendő úron vagy Lakicson, a házügynökön.
Mi történt itt, hogy
börtönöm ajtaja egyszerre felnyílott előttem?
...Megvallom, először
nem örvendeztem a dolognak, mintha valami kellemetlenség ért volna.
Talán küszöbön áll közeli
halálom? Amikor az orvosok többé nem bíznak felépülésemben?
- Három teljes hónapig
kínlódtunk vele - mondta például a veres, akit a legokosabbnak,
legcinikusabbnak ismertem az orvosok társaságában.
- Három hónapig nem tudtál
megjavulni, háromhónapi önfeláldozó ápolás után is még mindig szökéseken töröd
a fejed, amelyeket hol a szentek, hol meg Lakics útján akartál végrehajtani.
Most már meguntuk veszendő életedre vigyázni, menj a fenébe, miután
gyógyíthatatlannak bizonyultál! - gondolám magamban az első percekben,
kimeresztett szemmel üldögélve az ágy szélén, és a verejték csepegett rólam.
Azt is megmondom, honnan
vettem ezt a gondolatot.
Még egészséges, ép ember
koromban, amikor a veres először figyelmeztetett szervezetem romlására, a
mértéktelen dohányzás, búfelejtő bőséges ivás és főleg szerelmi
rendellenességek, kicsapongások, telhetetlenségek miatt: akkoriban különböző
rendszabályokat állított fel a dolgok mérséklésére. Többek között éjszakázásaim
ellen voltak kifogásai.
- Én ugyan nem szoktam
lehetőleg semmit se eltiltani a betegnek, mert bolondság volna egy
megrögzött vétkezőt megjavítani, de ami sok, az sok: ott már én is
felemelem a szavam. Addig örüljön, amíg eltiltok valamit.
Így szólt a veres.
Így történt ez valaha, és
most kiszabadulásom, felnyíló börtönajtóm küszöbén eszembe jutottak ezek a
szavak. A hideg borsózott végig a hátamon... A veres nem tiltja el többé a
külvilágot, nem tiltja el a szabadban való járáskelést, sőt talán a
szökést sem. Tehát menthetetlen vagyok. Azért bocsát szabadon, mert nem akarja
a szanatórium hírnevének érdekében, hogy itt fejezzem be az életemet. Inkább
egy városligeti padon.
Ó, mennyire tévednek azok,
akik egy lábadozó betegnek örömujjongásaiban hisznek! Az igazi, komoly
nagybeteg, aki naponkint eljegyezte magát a halállal: az igazában nem akar
meggyógyulni, mert fél a gyógyulás fájdalmaitól, amelyek még tán súlyosabbak,
mint a betegségek.
Így történt velem is.
Rettenetes fáradtságot éreztem minden tagomban, lelkemben, szívemben, amikor
állítólag nem kell vagy nem érdemes a szabadságért, a gyógyulásért, a
megváltásért küzdeni, hanem az bekövetkezett magától is.
- Menjünk tehát a szabadba,
Szindbád nagyságos úr! - mondta mellettem egy szokatlanul alázatos hang.
Felpillantottam, Pista bácsi volt a felszólaló.
- No - gondoltam magamban -, most már csakugyan a végső óráimat élem,
amikor ez az elvetemedett ember is ilyen nyájas alázatossággal szól hozzám.
Úgy megijedtem nyájasságától, mint akár az ördögtől.
- Majd holnap, holnap - feleltem.
- Ki tudja, lesz-e holnap ilyen sétára alkalmas szép időnk -
nyájaskodott Pista bácsi.
- Tehát, tán holnapig se élek! - gondoltam magamban.
- Ma még nagyon fáradt vagyok - mondtam hangosan.
- A főorvos úr elrendelte. Ő aztán az egyetlen, aki igazán tudja,
hogy mi történik a nagyságos úr érdekében - ha már meggyógyultunk -
kedveskedett Pista bácsi, és a pipát egyetlenegyszer se vette ki a
zsebéből, sőt olyanforma magatartást tanúsított, mint egy
hűséges tiszti szolga, aki a legnagyobb odaadással ápolta gazdáját hosszú
betegsége alatt, és most szívből örül a fölépülésnek.
- Úgy látszik, a jó doktorok előbb az ápolókat gyógyítják meg! -
gondoltam magamban, és engedtem, hogy a megalázkodott Pista bácsi a
cipőmet felhúzza.
- Majd meg is borotválkozunk a legközelebbi üzletben, ha az utcára érünk -
csillogtatta a reménységet Pista bácsi. - Tessék elhinni nekem, hogy sokkal
jobb egy tiszta, jószagú borbélyüzletben borotválkozni, mint ezeknél a
rosszindulatú, halott emberek borotválásához szokott szanatóriumi borbélyoknál.
Már csak a kölnivíz miatt is!
|