Máskor is tapasztalhattam, hogy az úgynevezett halni vágyók, letörtek,
felfordultak, koldustestű, kolduslelkű emberek részére csak a
papiroson szerepel az a bizonyos részvét, megértés, gyengédség, amit ők a
külvilág részéről a maguk betegségében megkövetelnének.
- Részvét nincs, uraim - mondotta Szindbád, midőn története
befejezéséhez közeledett. - Aki meg akar halni, az haljon meg, mondja a
mindennapi emberi érzelem, visszatartani senkit sem lehet a haláltól, annál
több marad az élőknek a levegőből, esetleg a régi ruhákból vagy
egyéb földi javakból, mint például elásott kincsekből, amelyet a
vörösbajuszú Pista bácsi még mindig nem felejtett el, mert nyájasságából az
látszott, hogy az ásást, mint afféle legyengült ember, majd az ő
társaságában végzem. (Ráfizetni nem lehet az ilyen munkára.)
Ellenben sokszor észrevettem, hogy az erősek, bátrak, elszántak, nagy
kockáztatók, az életet nem túlságosan értékelők milyen sikereket tudnak
aratni - hogy fordul feléjük az érdeklődés, amely körülbelül egyenlő
a szeretettel, mert az emberek melegebben szeretni nem tudnak.
Igen, már az érdeklődés is jelentős valami az emberek
részéről, amit magamon tapasztaltam, amikor Pista bácsi társaságában
kisétáltam egy októberi napon, mint valami születésnapon a betegszobából a
szabadba.
A hosszú ősznek ideje volt, hogy mindenféle színváltozást megpróbáljon
a legpirosabbtól a legfakóbbig. A ligetben volt egy bokor, amelynek olyan
gyöngyei voltak pirosból, hogy az ember megállott messzire, a fák sárgulása
pedig szinte természetfölötti volt. Máskor tán nem is volt ilyen ősz. A nap
sütött, és a fák mégis hervadtak, a levelek hullottak a Stefánia út mentén, a
mellékösvényen, ahol először mertem megtelepedni Pista bácsival, mint
búvóhelyen, ahonnan a Stefánia gyér közönségét úgy szemügyre vehettem, hogy ne
legyek terhére senkinek.
Közömbös asszonyok sepergették a faleveleket a környéken, néha elment egy
fogat, egy autó vagy tejeskocsi, szóval olyan dolgok, amelyek nem zavartak meg
még akkor nagyon érzékeny, az emberektől rettegő lelkiállapotomban.
Pista bácsi nyájasan szívta pipáját a szomszéd padon, míg a szegény
asszonyok telesöpörték kosaraikat a falevelekkel, őszi délben...
Vajon kihez hasonlítottam, ha valaki szemügyre vett a távoli sétányútról? -
kérdeztem magamban, mert beláttam, hogy a veres intézkedése folytán nem lehetek
többé se leromlott, züllött halott, mint egy dunai hulla, mint ahogy néha
szerettem volna, de nem lehetek félbolond szökevény se, aki elhagyván a
szanatóriumot a megengedett idő előtt, köz- és önveszélyessé válik.
Meg kell tehát maradnom valamiképpen valami emberformájú embernek, akit esetleg
a sétányról szemügyre vesznek az erre járó nem is feltétlenül jóindulatú
emberek.
Kihez hasonlítottam tehát a magános padon?
Társaitól elmaradt, fogságba esett darumadárhoz, akinek szárnyait
megnyírták, hogy ne repülhessen - gondoltam magamban.
Még jobb indulattal azt gondoltam magamban, hogy tán egy nagyratörekvő,
de elbukott regényhőshöz hasonlítok szürke köpönyegemben, átkozott barna
harisnyámban, kitágult gombos cipőmben, ócska kalapomban, mert nemigen
törődött senki az öltözködésemmel, még magam se, miután az előbb
említett okból semmiféle érdeklődés nem volt irántam. Regényhőshöz
hasonlítok itt a mellékúton, ahonnan óvatosan gusztálom az embereket, a tört
remények, nem sikerült kalandok, a nagy bukás után ismét közéjük kell keveredni.
Nem hasonlítok regényhőshöz, mondta bennem valami régi hang, amelyet
hosszú idő óta itt a mellékúton hallottam újra, talán a kiábrándultság
vagy a józanság megvető hangja, a mindenféle bomladirozások ellen való
hang.
A regényhősök még azután is, miután feladványukat elvégezték: daliák
maradnak, öreg daliák, lehetőleg szép őszülő fürtökkel,
szabályos arccal, tiszta tekintettel, az élet fölényességével magaviseletükben,
hogy hinni lehessen múltjukban.
De hát akkor kihez hasonlítok, ha valaki erre megy, megnéz, és fogalmat akar
alkotni magában a látványról, melyet nyújtottam?
- Kihez? - szólalt meg bennem az ábrándtalan hang -, megmondom mindjárt,
kihez. Egy leleplezett svindlerhez, egy tetten ért hamiskártyáshoz, egy vén,
talaját vesztett szélhámoshoz, aki a betegségével, de a halállal is huncutkodni
akart, de az orvosok és a papok, a valódi szélhámosok (ŕ la Lakics)
okosabbak nála, és nem engedték, leleplezték, visszakergették a mindennapi
életbe, miután nem érdemes vele foglalkozni se mint beteggel, se mint
haldoklóval.
- Nem olyan könnyű a hamiskártyázás! - mondta most mellettem egy
korhelyes, recsegő, anekdotás könyvből való hang, mintha
gondolataimat a maga furfangosságával kihallgatta volna.
Vörös szeme volt a vendégnek, aki mellém a padra telepedett. Ezekben az
időkben az emberek szemét figyeltem, mintha bennük keresném sorsomat.
Ármányos, tolvajos, de nevetős és egyben barátságos szeme, mint aki
megszokta a világ ostobaságai fölött mosolyogni, néha még a saját rovására is,
de főként olyankor, amikor az ostobaságokból valami haszna volt. De még az
arcjátékakor mutatkozó ragyamaradványok, a húsos nagy orr, a természettől
kunkorgós, fodros, hervadt vörös bajusz, az őszülő, oroszlános
pofaszakáll, a terjedelmes toka, a nagy nevetős száj az apró vörös
szemekkel együtt azt bizonyították, hogy az élet nem mindennapi lovagjával
kerültem össze.
- Nem olyan könnyű a svindlerezés, hogy azt mindenki megcsinálhatná,
mert akkor svindler volna száz ember közül kilencven. Micsoda értékük volna az
igazi svindlereknek? - folytatta a mellém telepedett úriember, akinek vállban
olyan terjedelme volt, mint az igazi jó svindlereknek. (Mert sovány svindlerek
hamar kézre kerülnek.)
Böfögött néha a hangja, mintha akkor ebédelt volna rampsteaket, antrekót,
böftököt vagy más vesepecsenyét, amilyent a jóétvágyú svindlerek szoktak, akik
azért csalnak, hogy jól éljenek, valamint benne lehetett legalább egy
másfélliter sör, amelyet a pohár fülén, kisujja nyújtásával öntött a tokájába.
Legalábbis negyvennyolcas gallérja volt a kékbabos, fehér csokorra kötött
nyakkendő fölött. Persze a szalagra kötött monokli is ott lógott a
kabátján. Milyen érdekes lehet, amikor ezt felteszi szemére, s ezen át olvassa
az ügyiratokat, amelyek mellette a kézitáskában várakoztak minden alkalommal!
Szűrke keménykalap födte nagy fejét, fehér mellénye volt szürke zsakettje
alatt és kamásni a lábán: a cipő fénye mint tükör, nyilván a folytonos
tisztítás miatt.
- Nem olyan könnyű huncutnak lenni, mint azt egynémelyek hiszik, mint
azt Szindbád úr, akit egyébként tisztelek és becsülök: a maga példáján is
tapasztalhatta. Először is egy igazi hamis embernek nem szabad soha
betegnek lennie, mert akkor már elveszett. "Kihajt a pályáról",
"mehet a pékhez" - ahogyan Pesten mondják.
Mikor ezeket a szavakat hallottam, végre tisztába jöttem az úriemberrel, aki
mellém a padra letelepedett és kedveskedett. Senki más nem volt ő, mint
Lakics, akit esztendők óta nem láttam, de akire az utóbbi időben
gondoltam, aki minden esztendőben változtatta a külsejét. Mostani
császárszakállával és egyéb pompáiban bízvást a névjegyére nyomtathatta volna:
Lakics Bertalan (Berci) köz- és váltósvindler, oly sikerülten változtatta meg
külsejét. Vagy csak az én emberlátástól elszokott szemem látta így?
Nevetős, böfögős korteshangján így folytatta:
- De hát manapság már kiment a divatból a svindler szó, inkább
életművészeknek mondják azokat, akik ésszel és kedéllyel, betegség és
gyávaság nélkül élik át életüket, mert tudják, hogy egykor a leghosszabb
életnek is vége szakad, addig tehát nevetni kell a közbeeső dolgokon. A
világ halad, új találmányok jönnek divatba, a megnehezedett életmódnak új
mesterei jönnek, benzinerővel jár a régi lóerő helyett, képzelje el,
mily nehéz nekem is a helyzetem, aki megmarad régi világbeli svindlernek, és
óbudai házakkal, telkekkel kereskedik?
- Tehát Zöldné mégis értesítette? - gondoltam magamban.
- Nem értesített engem senki se - mond Lakics -, csak véletlenül hallottam
Szindbád úr állapotáról, és miután azt hiszem magamban, hogy még mindig a régi
svindlerek fajtájához tartozik, mint jómagam is: nem ártana, ha nehéz napjaiban
felkeresném. Voltam én már börtönbe jutott kortársainknál is látogatóban, mert
tudom, hogy ilyesmi jólesik. Nem tehetek róla: jó szívem van, néha egy üzleti
lehetőséget is elmulasztok, hogy egy bajba jutott, korombeli embert
meglátogassak. Az embernek vigyázni kell a maga múltjára, gyönyörű
életére, mint valami ereklyére, de kortársaira is, mert ugyan ki becsülné meg
ezeket a dolgokat, ha nem mi magunk? Manapság csak a sekrestyéseknek és más hivatali
embereknek van jó dolguk, azok esznek disznókörmét paszulyban, isznak bort
délelőtt, délután. Nekünk, régi feltalálóknak befellegzett!
Így beszélt Lakics a városligeti padon, folyton nevetve kis vörös szemeivel,
mintha a legmulatságosabb dolgokat beszélné el. Szemtelen volt valóban, mint
egy régi pesti svindler, aki rögtön a zsebébe vagy a fejére akarna állni annak,
akivel a sors összehozta. Már azzal is mérgesített, hogy nem hitte el, hogy
komolyan beteg voltam... Hasonlóvá akart tenni önmagához, felvett a pesti
svindlerek névjegyzékébe.
Hosszú idő után először tettem komoly erőfeszítést az emberi
támadások visszaverésére.
Mikor éppen legjobban böfögött, krákogott volna Lakics - mert hiszen neki
okoztak elsősorban élvezetet a beszédei -, határozottan rászóltam:
- Akárki küldte ide, most már elég volt magából, takarodjon innen.
Lakics még mindig nevetett, mint aki tréfára veszi a dolgot. Egy ilyen
nyomorult, beteg ember merne vele, kicsattanó egészségűvel így
gorombáskodni! Egy ember,
akibe még most is hálni jár a lelke!
De én nagy nehezen a pad
karjába kapaszkodva felálltam, ugyanekkor felemelkedett Pista bácsi is a másik
padon, és pipáját nyomban zsebre dugta, amint katonai állásban várakozott,
nyilván imponált neki erélyes magatartásom.
- Tessék parancsolni
nagyságos úr, dél már elmúlott - mondta, és kétlépésnyire jött a hátam mögött.
Mikor a fordulónál
visszanéztem, azt vettem észre, hogy Lakics vörös szemei mind apróbbak lesznek,
sőt terebélyessége is kisebbedett.
Másnap komoly levélbeli
ajánlatot, üzleti hangon írt levelet kaptam tőle egy óbudai ház
megvételére vonatkozólag. De már kezdtem magamhoz térni, és félredobtam a
levelét.
|