|
De nagyot nézett Zöldné is,
amikor nemsokára ezután, egy napon megkérdeztem tőle, hogy vajon nem
ő volt-e a híres Grünau Poldi fiatal korában, aki híres táncosnő és
énekesnő volt Pesten az elmúlt évtizedekben, mert járása, hangja még ma is
egy régi primadonnára emlékeztetnek?
- Nem - felelt a régi gyűlölködéssel.
- Ha így lett volna, se kellene
szégyellenie, mert Grünau Poldi híres "egyén" volt a maga idejében
Pesten - folytattam anélkül, hogy a hüledező Zöldnére egyetlen pillantást
vetettem volna.
Barcsainét, a kedves Madámot
viszont azzal leptem meg, hogy felemlítettem neki az erzsébetfalvi házat
(Zöldné majd hanyatt esett), amelyet valóban érdemes volna megvenni olyan
magányos asszonynak, mint ő.
- A világ valóban a falusi,
egyszerű, olcsóbb életmód felé orientálódik - mondtam szó szerint. -
Mindnyájunknak kell gondoskodni öregségünkre egy kis fészekről, ahol
lehajtjuk fejünket. Magam is falusi lakos leszek a fővárosi élet után, ha
teljesen rendbejövök egészségemmel.
- Erzsébetfalvi - kottyantotta el
magát Zöldné, holott eddig nem sokat törődött beszélgetéseimmel.
De a könnyebb természetű
hölgyeken kívül, akikkel már a magam módja szerint elbarátkoztam, találkozásom
volt doktor Cipésszel is:
- Most már lassacskán elmegyek
innen, és eszembe jut az a sok kellemetlenség, amit a jó hírnevű háznak
okoztam jelenlétemmel. Ha még egyszer így fordulna az életem, bizony másképp
volna!
- Ugyan - felelt gyanakodva
doktor Cipész. - Ön javíthatatlan ember, ha tőlem függne, mindig zárt
intézetben tartanám.
- No bizony megjárná velem.
Hogyan készülne el akkor egyetemi tanári vizsgájával, ha mindig ilyen
kiállhatatlan betegekkel foglalkozna, mint amilyen csekélységem is?
Doktor Cipész visszavonult a nem
várt szavakra.
No, most még Sári
doktorkisasszony volt hátra, akinek természetesen mindenekelőtt házassági
ajánlatot tettem, majd miután ezen nagyot nevetett (pedig talán nem lett volna
rossz az én szempontomból), megkérdeztem illő komolysággal, hogyan
tarthatnám meg emlékezetében magamat?
- Ha nem jön ide többet soha vissza! Mert nem szeretném még egyszer olyan
állapotban látni, mint amilyenben volt - felelt igazán érzelmes nő
módjára, és nagyon fénylettek a szemei, míg az én tekintetemet könnyek
homályosították el.
...Eközben szorgalmasan sétálgattunk Pista bácsival az őszi ligetben,
mert hiszen már csak napok voltak hátra az őszből és az én itteni
tartózkodásomból is. Pista bácsinak mindig dohányt vettem a sarki trafikban,
egy délolasz tekintetű hölgynél, aki minden alkalommal így köszönt vissza,
mintha utoljára látna:
- Tudjuk, hogy a beteg úr elmenőben van - szólt, mintha kezdettől
fogva érdeklődött volna sorsom iránt.
Pista bácsi bevallotta, hogy az érzékeny olasz szépség néha érdeklődött
a szanatóriumi állapotok iránt, mikor oda gyufáért és pipaszurkálóért betért.
- Különös - gondoltam a kis trafikra visszanézve. - A női nem
érdeklődött, és én ezt nem tudtam.
Most már nemcsak a melléksétányon, nem a tó elhagyott részein telepedtünk le
sétaközben, hanem a névtelen jegyző szobra elég forgalmas környékén is.
Itt csípett meg Bunkóczi, aki felépülésem hírére természetesen felkeresett a
múlt időből.
Bunkóczit igazán Blankónak hívták, de olyan magatartása volt, aki mindig
hódítani, fejbe verni, leigázni akarta a körülötte levő férfiakat, így
többek között engem is. Most is ragyogva, a legutolsó divat szerint öltözve
jelent meg a promenádon, és oly bizalmas repüléssel közeledett felém, mintha
egész betegségem idejében legalábbis leveleztünk volna. Egyéb
érdeklődésről úgyse lehetett szó.
- Ó, Szindbádkám - mondta a maga madárhangján, mintha az életben a
legkellemesebb meglepetés érte volna. - Maga még mindig a régi, randevúkra jár
a ligetbe.
- Valóban - feleltem ugyancsak könnyedén -, ápolómat, Pista bácsit várom,
hogy segítsen haza menni.
Most még a verestől kellett búcsúzni, de ő kézlegyintéssel felelt:
- Még látjuk egymást az életben, mert valószínűleg lesz még beteg...
mint magam is szoktam néha, s ilyenkor háziorvosomat felkeresem. Csak jöjjön
nyugodtan hozzám.
Majd az ajtónál, ameddig kísért, komoly hangon így szólt hozzám: - Hanem azt
a papot, aki magánál volt, se mulassza el felkeresni. Ő állapította meg
először, hogy életereje visszatért, már kacsingat a mennyország felé.
Hazudik, mint minden élő ember.
[1933]
|