|
Esős tavaszi délután -
a liget fái messzire ködben, árnyban úsznak, alkonyat felé Szindbádnak levelet
hozott a posta. Hegyes, apró betűk, mint megannyi kanárikörmök a
borítékon, odabévül fehér kartonlap, aranyozott sarkokkal, amilyen papiroson a
grófnők vagy a nagyon szegény varrókisasszonyok leveleznek. A
madárkakörmök e szavakat jelentették: Kedves Szindbád, harmincadik
születésnapja alkalmából fogadja szerencsekívánatait Lenkének. - Szindbád
kétszer-háromszor megforgatta kezében a levelet, megnézte a
postabélyegzőt, egy felsővidéki városka neve a bélyegen, megnézte az
aláírást, és mert nem volt feledékeny ember, egyszerre mindenre emlékezett.
Lenke tíz esztendő előtt, lánykorában egyik szent és érintetlen
szerelme volt az ifjú Szindbádnak. Fekete szemű, fekete hajú és illatos
szájú hölgy volt. De legelsőbben mégis inkább kis kezére emlékezett,
amelyet esti sétákon gyakran tartott a felöltője zsebébe dugva. Puha és
finom ujjaival sokat játszadoztak Szindbád ujjai, a kabátzseb sötétségében,
sőt többször szájon is csókolta egy régi templom mögött (ahonnan a ködbe
borult temető látszott árnyékszerű kőoszlopaival), mielőtt
az esti sétáról hazáig kísérte volna Lenkét. A régi templom falában egy
középkori várúr sírja volt elhelyezve, és ott állott maga a várúr is, talpig
kőben, kőszakállal és kőpáncélban a kripta ajtajára faragottan.
A templomnak mohos zsindelyfedele volt, és örökkön nedvesség csurgott róla. A
kövek hidegen, nedvesen, fázósan kopogtak lábaik alatt, amíg a régi templomot
estenden megkerülték, hogy a félhomályban, a temető tájékán egy-két
csöndes és hosszú csókot váltsanak... Szindbád később a Lenke városkájából
más világtájak felé vitorlázott, és csak néha-néha jelentette egy levélke, hogy
Lenke még él, dolgát pontosan végzi a postán, de a régi templom felé már nem
sétál. Aztán egyszer Szindbád éjjel, vonaton, félig alva, félig ébren
útitársakat hallott beszélgetni feje felett, és valaki éneklő hangon mesélte,
hogy Lenke abból a bizonyos városkából férjhez ment egy
felső-magyarországi orvoshoz. Szindbád fáradtan aludt, és csak félálomban,
a vasúti kerekek kattogásában hallotta ismétlődni: Lenke férjhez ment...
Lenke, Lenke... De mivel igen fáradt volt, és különben is régen elfelejtette az
ócska templomot és környékét, nem tudott teljesen felébredni. Reggel azt hitte,
hogy az egész dolgot csak álmodta.
Nos, most ez a bizonyos
Lenke írt Szindbádnak tíz év múlva, és szépen bebizonyította, hogy még nem
felejtette el ifjúkori szerelmét - talán első szerelmét, amit a
nőknél nagyon nehéz megállapítani, és bebizonyította, hogy eleget gondolt
reá, hisz születésnapját is számon tartotta.
Szindbád, a hajós abban az
időben még nagyon szeretett utazgatni. Tehát aznap este vagy másnap - de
semmi esetre sem későbben - vonatra ült, a hálófülkében lefeküdt, és
éjfélig csendesen aludt amaz ismeretlen, messzi városka felé utazva, ahol Lenke
lakott.
Éjfélkor felébredt, és
nyújtózkodva, ásítozva nézegetett ki a rohanó vonat ablakából a tavaszi éjbe.
A tájon nagy, barna hegyek
sorakoztak, és az éjszaka félhomályos volt, mert valahol a magasban, nagyon
messzire, vékony felhők mögött a hold bujdosott. Nagy fák futamodtak el
szeme előtt, amely fáknak koronája fehér párában látszott libegni. Kis
bakterházak szaladtak el a sötétségben, mint az éjszaka rohanó vizén a
gyermekek papírcsónakjai. Az ár a törpe bokrokat és sövényeket szemkápráztató
sebességgel ragadta tova. A nagy hegyek a távolban komolyan, méltóságosan
ringatóztak tova, mint a lassújárású viharfellegek az égboltozat oldalán.
Később egy folyó
tűnt fel a mélyben, amely kanyarogva futott a vasúti töltés mellett.
Gyakran csak fekete árnyéka látszott a folyónak, mint az esti országúton
poroszkáló juhászkutyának. De a kanyarodóknál, ahol a folyó kibújt az
árnyékból, ezüstös karikák, fehér halpénzek ringatóztak a folyó hátán, hogy
gyorsan eltűnjenek a messziségben. Egy fekete, nyurga híd, mint valami
hosszúlábú bogár állott a folyó vizében. A vasúti mozdony rekedten, tompán búgott
bele a kerékkattogásba. A kalauz csöndesen jelentette Szindbádnak, hogy az
állomás közeledik.
A kocsiból, amely az
állomásról a fogadóba vitte, vajmi keveset látott Szindbád a városból. Egy
hosszú utcán földszintes házak aludtak sorjában, mint megannyi csöndes, öreg
asszonyságok a templom utolsó padsorában. A sarkon bolt, fekete vasajtókkal és
pipázó törökkel, amely a gyalogjáró fölé tolt táblán ringatózik. A köveken
erősen döcög a kocsi, friss éjszakai szél fúj valamerről. Szindbád
szeméből kiszáll az álom, és csodálkozva kérdi magában:
- Vajon miért jöttem én
ebbe a városba?
Késő délelőtt
kelt fel, és céltalanul őgyelgett a piacon, ahol éppen hetivásár volt.
Halinás tótok, ráncos szoknyájú falusi asszonyok csizmákban és
nagykendővel mászkáltak előtte. A gyalogjárón sár volt, a
háztetőkről nedvesség csurgott alá, a piac közepéből frissen,
ragyogva, mintegy megmosakodva emelkedett ki egy pirostetőjű torony.
A fehér óralapokon csillogtak az aranyozott mutatók.
Egy sarkon sárga ház
állott, benne fűszeres bolt az "Arany oroszlán"-hoz címezve, és
a falon a város fotográfusának kirakata.
Szindbád mindig szerette a
fotográfus kirakatokat. A külvárosban gyakran álldogált ismeretlen emberek
arcképei előtt, és szeretett olvasni az arcokról, szemekről,
homlokokról.
A kis város fotográfusa koszorú
alakjában csoportosította az arcképeket. A koszorú peremén a férfiak képei.
Mennyi érdekes, mulatságos, jellegzetes arc! Csak Felső-Magyarországon
találni ilyen érdekes típusokat. Büszke homlokok, gőgös sasorrok és
megvető tekintetű szemek a díszmagyaros képeken. Aztán látni
ugyanazokat az arcokat polgári ruhában: szmokingban vagy vadászkabátban. Csakhogy
az arcok ekkorára szelídebbek, kedélyesebbek, vidámabbak lettek. A kabáton
virág, és a nyakkendők gondosan megkötve. Akinek gyűrűje van,
melltűje van, vagy szép kézelőgombja van, azt lehetőleg
kitünteti a képen. (Egy mellényzsebből még ezüst szivarkatárca is kandít.)
A legtöbb fotográfián látszik, hogy nem unalomból, időtöltésből
készült a mester kamrájában, hanem fontos, életbevágó alkalmakkor, midőn
valakinek emlékül arcképet kellett adni: talán a menyasszonynak, talán a tovább
pályázó színésznőknek vagy talán csak a kassza tündérének. A fiatalabb
urak legalábbis olyanformán mosolyognak a képeken, mintha örökkön-örökké készen
volnának arra, hogy a nő évekig, késő öregségéig az arcképüket fogja
szemlélni, sóhajtozva és elmerengve. A megyei hivatalnokok vadászkalapban, a
doktorok szemüveggel és az ügyvédek komoly redingot-ban láthatók a kis városka
fényképésze kirakatában. És az a kiviaszkolt bajuszú, középen kettéválasztott,
bodorított fürtözetű férfiú, kezében glacékesztyűvel és
frakkmellényben selyemkendővel - bármi legyek, ha nem a városbeli
táncmester.
A férfiak koszorúján
végighaladván, Szindbád az arcképek bokrétájában most a hölgyek csoportjához
érkezett. (Középen nevetgélő pólyás babák, meztelen lábú kis kölykök,
inges rózsabimbók mosolyogtak. És a koszorú kellő közepén egy komoly,
kopasz, rendjeles úr: a polgármester vagy az alispán. Ám meglehet, hogy maga a
derék fényképész volt ő.)
A nők arcképei szív-vidámító
és tanulságos látványnak ígérkeztek. Néhány nőegyleti öreg hölgytől
eltekintve, csupa csinos és kellemetes arcok néztek a kirakatból farkasszemet
Szindbáddal. Fehérruhás nők, kezükben csipkenapernyővel (amelyet néha
válluk fölött kinyitottak, midőn is mindkét kezükkel megfogták az
ernyő széleit), csipkés nyári kalapok, derékon láncok, ékszerek: ezek
voltak többnyire az asszonyok. Mintha a kalapviselet a
fotografáló-műhelyben csupán az asszonyok szabadalma volna, a leányfélék
kalap nélkül jelentek meg. Ím, itt egymás mellett két barátnő (ha nem
volnának azok, nem kerülhetnének egymás mellé), az egyiknek imakönyv, a
másiknak gyöngyvirág a kezében. Csöndes, ábrándos mosollyal néznek a
tengerpartról, a strandról - talán éppen az ostende-iről - Szindbád
arcába. A háttérben a tenger, rajta ringatózó hajó... E háttér csaknem
valamennyi női fotográfián feltalálható. Vajon miért szeretik a nők a
tengert? - kérdezte magában Szindbád. A jó barátnők bizonyosan nagyon
szeretik egymást manapság is, hisz elvétették volna képüket egymás
szomszédságából, ha ez nem így volna. És Szindbád azt kívánta magában, hogy
szeressék még egymást sokáig. Majd egy pepitaruhás hölgy következik, olyan
karcsúan és hetykén támaszkodva a könyvesasztalra, mint valami
lovarművésznő. Később pisze és mosolygó bakfisok. Lentebb egy
ábrándos vénleányszerű hölgy, aki, ha Szindbád nem csalatkozik, sok festéket
rakott arcára a fotográfus műtermében. Egy fogait mutogató hölgy - talán a
városi - tanárnő hátratett karokkal, mellette a galambot tartó leányka
kosztümben, a legutolsó farsangi bálról.
És most megállott Szindbád, mert
a kirakatból, a sok női fotográfia közül valaki búsan, csöndesen,
melankolikus mosolygással nézett a szeme közé. Fekete selyemderék volt rajta,
és a kezében fekete csipkelegyezőt tartott. Fekete haja bodrosan emelkedik
ki homlokából, és a széken, amelyen hátradőlve ül, jól látszik nehéz selyemszoknyája.
Finomság lengte körül a fekete hajú asszony alakját, és Szindbádnak jólesett,
hogy a háttérből hiányzott a tenger a hajóval... Mert Lenke volt az, aki a
fotográfus kirakatából e tavaszi délelőttön kissé fáradtan, kissé
hervatagon és valószínűleg jól bepúderozott arccal Szindbáddal szembe
nézett.
A fotográfus, akinek
műtermében csakhamar megjelent, hogy arcképet csináltasson, rövidesen
felvilágosította, hogy a feketeruhás hölgy senki más, mint dr. Szolyvai
Mártonné, a járásorvos felesége.
A madárka kirepült a fotografáló
masina fekete csövéből, és a mester megköszönte Szindbádnak a felvételt.
A körorvos a város végén lakott,
egy furcsa kis utcában, amelynek az egyik oldalán bokrokkal, fákkal benőtt
mély árok húzódott. Kertek és tavaszi pompában virágzó gyümölcsfák. A
cseresznyefák és a szilvafák csodálatos köntösben álltak a kertekben, a szél
meghintázta a virágos gallyakat, amelyeken bizonyára fehér kis tündérleányok
foglaltak helyet ez időben. Piros kerítés mögött, egy nagy nyárfa szomszédságában
zöldfedelű ház állott, kívül az orvos fekete-fehér táblája: Szindbád
csöndesen meghúzta a csengő fogóját, és valahol gyorsan pattogva - mint
csöndes tó vizén a tavaszi zápor - szólalt meg egy kis csengő.
Egy fehér, göndörfarkú kis kutya
szaladt elsőnek az ajtóhoz. Barátságosan, vidáman nevetett a látogatóra,
és kétszer felugrott a földről. Azután egy csizmás, lompos, vörös,
szeplős legény bandukolt elő, és tempósan megfordította a kulcsot a
zárban.
- Az orvos úr?
- Most nincs itthon, de nemsokára
hazajön. Tessék megvárni.
Szindbád fellélegzett. Így
gondolta, így tervezte: az orvos nem lesz otthon, és ő beszélhet az
asszonnyal. A kerti kavics ropogott a lába alatt, rend és tisztaság mindenfelé.
A nagy nyárfa alatt támlás pad, előtte földbeásott asztal, mint a
regényekben. Az üvegajtó rézkilincse fénylett, és az ablakokban rózsaszínű
meg fehér csipkefüggönyök látszottak. Csöndesen ment el a ház előtt, az
ablakok előtt, és valahol egy ablakon (inkább érezte csak, mint látta)
megmozdult a csipkefüggöny.
A várószobában egy nagy,
gömbölyű arcú óra ketyegett a falon, a hosszúlábú fekete mutatók kifent
bajuszhoz hasonlítottak, és Szindbád csöndesen leült a sarokba.
- Férjemet keresi? - mondta egy
kellemes, mély hang egy függöny mögül. Egy szőnyegajtó nyílott meg, és
Szindbád előtt japán pongyolában, fehér kezén egy zöldköves
gyűrűvel, simán, koszorúba font hajjal Lenke állott.
- A férjemet? - kérdezte még
egyszer, és csöndesen elhalaványodva, közelebb lépett. A zöldköves
gyűrű, mint egy csillag, mind közelebb jött Szindbádhoz, és a férfi
csak ült, és csöndesen, összeszorított ajakkal nézte a megzavarodott asszonyt.
Még mindig nem szólt, pedig az
asszony már előtte állott, olyan közel, hogy púderezett arcán a frissen
odacsapott rizspornak a körvonalai is meglátszottak, valamint a szeme
szögletében a hervadás hajszálvékonyságú vonalkái.
- Furcsa... ön olyan
ismerős, uram - mormogta Lenke.
A férfi ekkor fölállott, és a
fejével bólintott.
- Igen, én vagyok: Szindbád, akit
ön várt, asszonyom.
Az asszony idegenkedve hátralépett.
- Bizonyisten, nem vártam -
mondta gyorsan, és nagyot lélegzett. - Hiszen azt sem tudtam, hogy még él ön,
uram. Hogyan kerül ide? Istenem, milyen furcsa a véletlen játéka! Sohasem
szokott ön eszembe jutni... Miért is jutna az eszembe? És az előbb, amikor
a csengő szólott, valahogyan ön jutott eszembe. A kis kutyám is
elvakkantotta magát. Mintha azt mondta volna: Szindbád.
- A kis kutya! - szólott
Szindbád, és csöndesen mosolygott.
Lenke a szék karjára
támaszkodott, és lopva a tükörbe vetett egy pillantást. Nagyon fehér karját,
amelyet csak könyökéig takart el a pongyola ujja, felemelte, és
zöldgyűrűs kezét simára fésült hajához érintette. Szindbádnak egy
vidéki színésznő jutott az eszébe, aki ilyenformán állott egyszer régen
előtte, mielőtt meghallgatta volna... Furcsa, gondolta Szindbád,
lehetséges, hogy Lenke is a városka színházában tanulta ezt a megállást és
karmozdulatot.
- Hát hogy van, Szindbád? Miért
keresi az uramat? - kérdezte nyugodtan az asszony, és most már összekulcsolta
fehér kezét, és meghintázta a szék támláján.
- Álmatlanságban szenvedek... És
nem hoztam magammal morfiumot a vidékre. Ez volt látogatásom célja.
- És éppen hozzánk vetődött?
Mikor annyi orvos lakik a város belső területén? Mi csak afféle
paraszt-orvos vagyunk, hozzánk csak falusiak meg szegény emberek járnak. De
megélünk. Csak ketten vagyunk, és nekem nincs semmi igényem. Hisz ismer:
lánykoromban is mindig a tavalyi kalapomat hordtam.
- Igen, emlékszem...
- Elég boldogok vagyunk, korán
lefekszünk és mélyen alszunk. Ezen a környéken csönd van, legfeljebb a kutyák
ugatnak éjszaka.
- Azelőtt szerette a színházat és a báli termet...
- A délelőtteimet elfoglalják a háziteendők, délután heverészek,
olvasgatok, sohasem unatkozom. Nyári estéken a nyárfa alá ülök, és hallgatom a
nyárfa hangjait. Az én leghűségesebb udvarlóm az udvarunkban álló öreg
nyárfa.
- Egykor szerette a táncot és a tiszteket, akik aranyos ruháikban pompásan
táncolnak.
- Eszembe sem jut, hogy némelyek másképpen élnek, mint mi élünk. Drága
ruhákat hordani, automobilon robogni és ékszerekben gyönyörködni: nem az én
természetem. Igaz, hogy szép a nagyváros csillogása, fénye, pompája, de
álmodozni, elmerengeni csak itt lehet a csöndes otthonban. A színházakban
szépen énekelnek, de nem alussza ki magát az ember másnapra. A bálteremben a
tánczene hangjaira gyönyörűen repülnek a párok, de manapság már mindenféle
új táncok járják, amelyeket hasonlítani sem lehet a szép valcerhez vagy a
pompás mazurhoz. Miért kívánkoznék tehát a báli termekbe?
Szindbád hallgatagon fürkészte Lenke arcát. Szemét, haját, fehér nyakát
lassan végignézte, és formás kis félcipőjén megpihent a tekintete, míg az
asszony csöndesen a szoknyája alá húzta a lábát. Aztán a zöldköves
gyűrűbe nézett Lenke, mint egy szembe, és sóhajtó, halk hangon
rebegte:
- Bizonyisten, nagyon boldog vagyok.
Szindbád felemelkedett, és a kezét nyújtotta az asszonynak.
- Már elmegy? Nem várja meg az uramat?
Szindbád az asszony kezét lágyan megcirógatta.
- Hiszen én csak a maga kedvéért jöttem ide. A leveléből, amelyet írt a
születésnapomra, azt következtettem, hogy el akar mondani valamit... Nos,
eljöttem, és most már tudom, hogy mi történt tíz év alatt. Mindenesetre jobban
járt, mintha esetleg hozzám jött volna feleségül. Én másképpen szeretem az
életet. Egy nagy nyárfa hangjai nem mindig elégítenek ki, és az álmodozást és
elmerengést is csak módjával szeretem...
- Tehát elmegy?... Pedig...
- Nos?
- Semmi. Csak azt hittem, hogy az uramra is kíváncsi lesz... Vagy talán mond
valamit, ami megnyugtat, megvigasztal, mielőtt végképpen elmenne, hogy
többé sohasem lássam. Valamikor nagyon hittem önnek, és a hangjában volt
valami, ami lecsillapított, és boldoggá tett, ha szomorú voltam.
Szindbád lassan simogatta az asszony tenyerét, amely forró volt és száraz...
- Hát hogy vagyunk azzal a mély alvással?
Lenke lehajtotta a fejét.
- Kanálszámra szedem az orvosságot, hogy aludni tudjak. De a többi mind igaz, amit mondtam.
- És a színházak, bálok, szép
ruhák és tündöklő ékszerek?...
- Egy gyűrűm van.
Ez a zöld. Talán azért szeretem olyan nagyon, mert egyetlen. És vajon kinek a
kedvéért öltöznék itt divatosan, szépen? Az egész városban nincsen egyetlen
valamire való férfi sem, akivel szóba állhatnék. Nekem művészek, írók és
nevezetes férfiak udvaroltak egykor - hisz tudja...
- Bálkirálynő volt a
művészek bálján.
Az asszonynak kipirosodott
a homloka, és a szeme furcsán megcsillant. Hirtelen leereszkedett a székre, és
bánatosan mondta:
- Lássa, ezért akartam
végre magával beszélni. Hallani akartam valamit arról az eltűnt, álombeli
világról. Mondja, mit csinálnak Pesten? Mondja, jutottam valakinek eszébe?
- Nekem, sokszor, mindig -
mondta most Szindbád az asszony füléhez hajolva, és a hangját mélyítette,
halkította.
Lenke egy másodpercre
lehunyta a szemét, és csöndesen sóhajtott.
- És tíz évig váratott
magára, Szindbád... Pedig hányszor láttam álmomban, hányszor vártam, hányszor
reménykedtem, hogy egyszer, még egyszer látni fogom. Mikor néha Pestre mentünk,
mindig magát kerestem a színházakban, a mulatóhelyeken és a
vacsorázóhelyeken... És soha - soha nem láttam. Ha gondolt volna rám, ha
álmodott volna rólam, akkor eljött volna... Csalfa volt, Szindbád, mint mindig.
Szindbád már éppen esküdni
akart, midőn a kis kerti ajtó csikorgott, és a kavicsos úton látható lett
az öreg doktor széles alakja, bő esőkabátja és ernyős sapkája.
- Az uram!... - rebbent fel
Lenke. - Remélem, még látjuk egymást, Szindbád... Ugye, még nem utazik el?
Szindbád a fejével intett,
és Lenke kisietett a várószobából a szőnyegajtón.
- Mi a fenét akar ez az
ember tőlem? - dörmögte szokásosan, félhangon, vastag deres bajusza alatt
a körorvos, amikor Szindbádot meglátta.
Szindbád estére elutazott a
városkából. A körorvos receptjét eltette a tárcájába, és a vonaton, de meg
azután is, gyakran gondolt Lenkére, a kis kerti házra és a kifent bajuszú
órára. És ugyanakkor mindig egy furcsa, erős parfőmnek az illatát
érezte, amely az asszony nyakából áradt. Szindbád néha nem szerette az
erős parfőmöket.
[1911]
|