|
Szindbád, a hajós,
midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra
indul, mielőtt elhagyná a sztambuli bazárt, ahol egy régi szőnyegen
üldögélve, pipáját szívogatta. Eszébe jutott fiatalkorából egy város - völgyben
és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt színes kavicsok
felett vágtat egy tiszta kis folyó, és Szindbád a híd kőpárkánya
mellől álmodozva nézte a messziségben alvó kék erdőket... Ide
kívánkozott még egyszer Szindbád, mielőtt utolsó pipáját kiszívta volna a
régi szőnyegen; a kék erdőket látni a messziségben és a híd lusta
ívei alatt serényen utazgató folyót. Egy kőszent áll valahol a hídon,
látni lehet onnan a kis cukrászboltot dohányszínű függönyeivel, valamint
kopott aranyos betűivel. A. Marchali, mondják a töredezett betűk a
boltocska felett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette, és a háromlábú
biliárdasztal felett dákójára támaszkodva, kecsesen, könnyedén és ábrándosan
álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme volt, barna haja volt.
Sárgaborítékos regényt olvasott a kassza mellett, és midőn a tekegolyók
futkározásukban megcsörrentek a zöld posztón, álmodozva, szórakozottan
felpillantott a cukrászné a regényből. Ezért állott Szindbád dákójára
támaszkodva minden délután a biliárd felett, és dús, puha haját titkon
megigazította a kassza tükrében.
- Vajon él-e még Amália? -
kérdezte Szindbád a sztambuli bazárban, és nemsokára útra kelt a piros
tetők felé, ahol egy folyó szeli keresztül a várost, és a hídról álmodó
erdőket látni.
A városka (amelyben
Szindbád egykor katonáskodott) mintha mit sem változott volna. Némely vidéki
város, a hegyek között, völgyekben, mintha századokig aludna, ha egyszer
elalszik. A régi királyok okozták ezt, akik egyszer valamiért megharagudtak e
helyre, és kegyes, termékeny pillantásukat levették a városkáról. Mit csináljon
a városka, ha a király többé nem néz rá? Bánatában elalszik, és álomba merülve
várja, amíg valamely királynak ismét odatéved a tekintete, hogy a városka
megrázkódjon és felébredjen. A királyok még mindig haragudtak arra a városra,
ahová Szindbád elutazott, mert a toronyórák is megállottak itt. Valami olyan
időt mutattak az órák, amilyen talán soha sincs. A kapuk, amelyek
többnyire a falba vésettek, az ajtók, amelyek halkan és csöndesen nyílnak
sötétes folyosókra: bezárva. A sárkányfejű esőcsatornák felmondták a
szolgálatot, az esővíz másfelé csurog alá az ereszekről, és a kis
boltok előtt ugyanazon fakó ostornyeleket rázogatja a szél. Egy téren
valahol egy boltajtó nyikorgott, és egy kis csengő csilingelt, és
Szindbádnak úgy tűnt fel, hogy huszonöt év előtt sötét estéken
ugyanígy sírdogált az ajtó, csengett a kis csengő gyertyákért,
kőolajért járó cselédleányok keze alatt. Majd ablakokra bukkant, amelyeken
már akkor is - sarkantyús legény korában - lezárt szemű zsalugáterek
foglaltak helyet. Már akkoriban eltűnődött ezeken a halott ablakokon,
amelyeket sohasem nyit fel senki, és a por vastagon rakódik a zsalukra. Vajon
mi lehet az ilyen ablakok mögött? Talán egy halott fekszik ott ravatalán, és
sárga viaszgyertyák bágyadt, kékes párák közepette lobognak a koporsó körül.
Vagy egy asszony alszik odabenn csöndesen, és valakiről hosszasan és
édesdeden álmodik. Vagy talán egy kép függ a falon, a bezárt ablak mögött,
valakinek a képe, akinek kedvéért örökös homályba borult a szoba... Szindbád
így bandukolt végig a csöndes városon, és egy utcasarkon hirtelen megállott,
mert a közelben megszólalt egy öreg, pohos toronyka harangja, és mély hangon
beleszólt a délutáni csöndbe. És mindjárt ezután valahol, valamerre katonák
trombitáltak, és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta, és
bokázó, friss lépésekkel indult most már az A. Marchali-féle cukrászbolt felé,
mint egykor hajdanában... Hátranézett, hogy miért nem csörögnek sarkantyúk a sarkán.
A. Marchali... A betűk
aranyozása persze lekopott régen, de a dohányszínű függönyök az ablakon
még a régiek. A sáros út a régi híd felé kanyarodik, és a hídon csöndesen gurul
egy szamaraskordé. Nagyfölű, kis szürke csacsi vékony lábszáraival serényen
bandukol a kordé előtt és piros szalag van a nyakában. Szindbád
tűnődve áll a cukrászbolt előtt, vajon bemenjen-e
dicsősége, boldog szerelme színhelyére? Majd megnyomta a kilincset.
Szivarfüst és pörköltkávé
szaga fogadja odabent. Biliárdgolyók koccanását hallja, mintha az ő
tiszteletére csörrentek volna össze a golyócskák, és egy fiatal tiszt nyurgán,
hanyag előkelőséggel, nyakánál kigombolt zubbonyban áll dákóra
támaszkodva az asztal felett. Öreg, pápaszemes ember hajlik egy kávéfoltos újságlepedő
fölé, és kis kalitkában valamely fekete madár gunnyaszt az ablak mellett. A kis
kassza a régi helyén, és a Makart-csokrok ott állanak színes tartóikban, mintha
azóta emberi kéz sem nyúlt volna hozzájuk.
Szindbád csöndesen, szinte
visszafojtott lélegzettel ült helyén, és csodálkozott, hogy a piros és fehér
golyócskák mily fürgén szaladoznak az új posztóval bevont biliárdasztalon. A
görbe padlón megcsörren a fiatal tiszt sarkantyúja, és a kályha mellett halkan
ketyeg egy faházikóba rejtett óra.
- Most már csak Amália
hiányzik - gondolta magában Szindbád.
És a kassza mellett a piros
függöny mintegy varázsszóra szétnyílott, és Amália fekete kötényben, kezében
kávéscsészével a cukrászboltba lépett. A félcipőcskéje némileg kopott
volt, de a szalagja friss és széles, a köténye pirossal volt beszegve, és
frissen fésült barna hajában egy ezüstfésű villogott. Könnyed, alig
hallható lépésekkel hozta a kávét Szindbád asztalához, és barna szemében
kellemes kíváncsiság csillant meg a furcsa idegen láttára. Halkan, kedveskedve,
simulékony, mély hangon kérdezte Szindbádot:
- Nos és hogyan tetszik
önnek városunk?
Szindbád csöndesen
mosolygott, és kávéját kevergette. Igen, csakugyan ő az: Amália vagy
legalábbis a lánya...
A kassza melletti asztalkán
kis kézimunkakosár áll, és amint a cukrászné elfoglalja helyét a kosár mellett,
a függöny mögül óvatos, hosszúkás lépésekkel jön elő egy nagy szürke
macska, amely, miután körülsétálta a biliárdasztalt, elfoglalta helyét
úrnője lábánál, és bajuszát megpödörte.
- Igen, ő az! -
ismételte Szindbád magában, és furcsa melegség szalad végig a mellén, és valami
diadalmas örömet érez a szívében, mit talán akkor érzett, midőn sarkantyút
pengetett a lábán, és a barna kis cukrásznét először keblére szorította.
A barna nőcske kezében
piros és kék rózsákkal hímzett szövetdarab mozog, és a frissen fésült hajból
mintha valami könnyű illat áradna szerteszéjjel. A kicsiny és
rózsaszínű fül mellett göndörkés fürtöcskékben libeg a barna haj, míg a
finom, fehér orr tájékán, a hosszúpillájú szemek mellett könnyű kékes
árnyék borong. A domború mell a selyemkötény alatt lágyan emelkedik, és a finom
nyakon vékony aranylánc látszik.
A nyurga tiszt széles
mozdulattal öltötte magára bő köpenyegét, sarkantyús lépései elzörögnek. A
kopasz, pápaszemes emberke már előbb eltűnt észrevétlenül az
újságlepedő mögül. Szindbád egyedül marad a cukrásznéval...
- Asszonyom, nem mutatná
meg nekem azt a medaillont közelebbről, amelyet a nyakában visel? -
kérdezte Szindbád egy darab idő múlva.
A cukrászné könnyen
elpirult.
- Anyámtól örököltem, uram.
Megboldogult édesanyámtól...
- Éppen azért kérem, mert
Marchaliné asszony egykor nagyon jó ismerősöm volt.
Némi vonakodás után a
Szindbád kezébe kerül a medaillon. Igen, megösmeri. Ez volt az, amit a
cukrásznénak egykoron ajándékozott. Vajon benne van-e a régi kép...
Az ujja reszket, midőn
némi erőlködéssel felnyitja a medaillont. Odabent egy fakó arckép. Fiatal,
mosolygó katona arcképe...
- Az apám képe. Katona
korából való képe - mondja a barna kis cukrászné.
Szindbád hosszasan,
elmerengve, álmodozva nézte a saját képét a medaillonban. Nini, milyen furcsa
bajusza volt akkor, és a haja milyen hullámos, mint egy fodrászé...
- Kérem - mondja a
cukrászné.
Szindbád egy másodpercig
fogva tartja a kis barna nőcske puha, bársonyos kezét a kezében.
- Férjes már? - kérdi.
- Igen, és két
gyönyörű gyermekem van.
Szindbád szeretné a
gyermekeket látni, de nem merészeli. A barna nőcske idegenkedve, haragosan
húzódik az öreg idegentől, és borús homlokkal ül kézimunkája fölött.
Szindbád tehát ezután
nemsokára elbúcsúzott A. Marchali cukrászboltjától, és a régi hídra ment,
ahonnan sokáig elgondolkozva nézte az alkonyatban álmodozó messzi
erdőségeket.
A folyó fürgén futott a híd
álmos ívei alatt.
[1911]
|