|
Abban az időben
Szindbád, a csodahajós igen szegény volt, elhagyatott, és beesett, sárga arcát
többnyire a hold világította meg, amikor éjszakánkint Sztambul külvárosában
bolyongott.
Régente azt írták volna a
meseírók, hogy Szindbád gonosz emberek kapzsisága miatt veszítette el vagyonát.
Pedig nem így történt. Szindbád a maga könnyelműsége és kapzsisága miatt
ment tönkre. Szíriai kereskedőkkel kockázott, s a perdülő kockán
elúszott Szindbád vagyonkája, hajója, selyemköpenye. Kifosztott koldusként bolyongott
az éjszakában, és valóban igen céltalannak látta az életet, amelyhez pedig
mindig ragaszkodott.
Ebben a nyomorúságos
időben a hajósnak még a szerelemhez sem volt kedve, és csupán megszokásból
bámult utána egyik-másik asszonynak: A cipők, a nyergesek, a magossarkúak
vagy a szalagos félcipők még megdobbantották szívét, ha csinosabb nő
viselte lábán, de tovább már nem jutott Szindbád.
A szegénységben
elerőtlenedve, ellustulva nem vállalkozott könnyű kalandokra, és
dehogyis örült, ha bársonyos, álmodozó vagy révedező pillantásokkal
találkozott a szeme.
A gazdag és vidám Szindbád
azelőtt messzi utakra is hajlandó volt, ha egy szoknyafodrocska
csalogatta. Ment Pestről Budára, a Népligettől a Margitszigetig vagy
talán még tovább is. De most a legközelebbi sarokig sem ment, ha elsuhant
mellette egy kedves kis nő, akinek fehér fátyola volt és szalagos
félcipője.
Szindbád a sorsra, a
véletlenre bízta élete hajóját, csak homályosan sejtette, hogy most is, mint
már annyiszor, valamely leány vagy asszonyféle akad útjába, aki majd új életet
önt belé, friss vért az ereibe és új gondolatokat kiégett agyvelejébe. Harminc
esztendős volt, és már tizenöt esztendős kora óta a nőknek és a
nőkért élt.
Csak a nők
mulattatták, csak ők érdekelték. Amit tanult, olvasott vagy utazott, mind
csak azért tette, hogy a nőknek hazudhasson, mesélgethessen. A legszebb
tengeren, a legnagyobb felhők és a legpirosabb vitorla alatt sem látott
mást, mint a tengerparton fürdő halászleányt.
Ismeretlen nagy városok
aranyos tornyai alatt bolyongva, a csodák világa nem hatotta meg szívét, de
felvillant a szeme, ha egy kedvére való asszony lépkedett el mellette.
A nőket kereste
mindenütt: erdőkbe utazva vagy a téli tájon szánon nyargalva. A színházban
csak a balett, a templomban az imádkozó asszony érdekelte. Midőn
céltalanul, ok nélkül utazott messzi tájak felé, ismeretlen szigetországok
világában titkon és igazán csak az idegen, eljövendő nőket leste a
szemével, a szívével.
Sokszor bolyongott
kisvárosok girbe-gurba utcáin, idegen kis házak között, ahol teljesen
ismeretlen emberek laktak, és mint a lesben álló vadászon fut keresztül az
izgalom, úgy állott meg Szindbád az ablak alatt, ahol egy csinosabb, kedvesebb
női fejet fedezett fel. Ah, mily óriási diadalom volt ismeretlen
városokban, ismeretlen nőket elcsábítani! - aztán tovább utazni! Csókokat
lopni nőktől, akik soha nem látták, nevét nem tudták, hírét sem
hallották!
Gyakran üldögélt Fiuméban
egy kávéházban, a hátulsó ablaknál, ahonnan a kilátás egy szűk, nedves
utcácskára nyílik, ahol az emeleti ablakokon tarka ruhákat szárítanak, és egy
varróiskola van ott valahol, ahol fiatal süldőleányok varrogatnak. A
varróleánykákat megleste Szindbád, és vélük sokszor elmulatgatott, midőn
estefelé hazamentek, és sokszor kedves emlékkel utazott tovább...
Máskor a soktornyú
Lembergbe ment, ahol vallásos zsidónők tarka ruháikban szívesen néztek az
idegen utazó szemébe, és a megvesztegetett kapus titkon nyitja ki előttük
a fogadó ajtaját az esthomály beálltával. Sok tüzes szem, sok forró csók, sok őszinte
szívből jövő ölelés emléke fűzte Szindbádot a szeles Lemberghez.
Így élt Szindbád, amíg
fiatal volt, és gyakran hódított meg nőket hevességével vagy közönyével.
Akkoriban - midőn
szegény és a szegénységében ellustult volt - egyszer találkozott végre egy
leányzóval, aki virágot árult egy táncoshelyen, és megigézetten telepedett le
Szindbádhoz. Szindbád álmosan nézte a táncospárokat, és eleinte ügyet sem
vetett a leányzóra. Csak jó darab idő múltán vette észre, hogy a leánynak
harmatos szeme van és szívalakú arca. Az ajka sokatmondólag remegett, amint
Szindbád az arcát az ajkához nyomta. A keze lehanyatlott.
- Nos, mit akarsz mondani?
- kérdezte Szindbád azon a fojtott, mély hangon, amely hasonlatos volt a
mélyhegedű hangjához, és amely hangon némely nőkkel beszélni szokott.
A leányban valami csendes
zokogás rejtőzött, amely olyanforma volt, mint egy hosszú és hatalmas
sírás maradványa. Lassan, fojtva felelt, hogy zokogása elő ne törhessen.
- Szeretnék meghalni, és
nemsokára meg is fogok halni.
Szindbád, bár már sokszor
hallott ilyent a nők szájából, szelíden megsimogatta a leány nedves, meleg
arcát.
- Kár volna érted, még
fiatal vagy.
A leány csak a vállát
vonogatta, és elszántan nézett maga elé.
- Pedig úgy lesz, ahogyan
mondom.
Szindbád álmosan, félig
lehunyt szemmel nézte a táncoló és kurjongató mulatókat.
- Talán szerelmes vagy? -
kérdezte később.
- Nem vagyok szerelmes.
- Hát?
A leány a nedves,
összegyűrt kendőjét a szájára szorította, és a zokogással együtt a
mondanivalóját is visszafojtotta. Szindbád elfordította a fejét, és hallgatott.
A virágárus lány egy darabig még sóhajtozva, pihegve, mint egy sebzett madár
üldögélt Szindbád asztalánál, aztán a kosarát felkapva, gyorsan tova sietett. A
hajós elgondolkozva nézett utána. Tizenhat éves lehetett a leány, és aranybarna
haja koszorúban volt, mint a virágszál. A termete karcsú, vékonyka: igen szép
menyasszony lesz belőle a másvilágon - gondolta Szindbád, amíg tunyán
felhajtotta poharát.
A zene zengett, és a
szivarfüst könnyű fellegként lebegett a lámpások körül. A nők - itt
többnyire könnyűvérű, éjszakai nők találkoztak - farsangi
jókedvvel emelték kezükkel uszályukat, és a fényes cipőket könnyű por
lepte be. A hajdíszek megbomlottak, és a kiszabadult hajszálak, mint a hosszú
fűszálak a szélben, röpködtek tánc közben. A nők többnyire itt
tanultak meg táncolni, és a valcert mindnyájan férfimódjára táncolták, mint
azon idős, de még nem elvirult, hervatag, de még szépségére büszke,
hatalmas termetű, bécsi asszonyság táncolta, aki csak néha-néha ereszkedett
a táncolók közé, és briliánsai, valamint mályvaszínű selyemuszálya
előtt tiszteletteljesen nyitottak utat a ház fiatal hölgyei. A zene
ilyenkor vígabban, erőteljesebben zengett az emelvényről, a
szemüveges karmester fogatlan szájával sűrűn kiáltotta:
- Brávó, Téssza!
És a bécsi hölgy hatalmas
termetével, büszke, gúnyos mosollyal lendült tova gavallérja karján.
Diákok, iparosok, éjszakázó
lumpok zörögtek cipőikkel a tánchely parkettján, szélesre kötött
nyakkendők libegtek, és a söröspalackok nagyot puffantak.
A szívalakú arcocska ismét
megjelent Szindbád mellett.
- Kérem az urat, kísérjen
haza! - mondta szégyenlősen, megzavarodva a virágárus hölgyecske. Fejére
immár zöld harasztkendő volt borítva. A szeme vörös volt az előbbeni
sírástól, és gyönge, halovány szeplőcskék látszottak finom, ideges orra
mellett.
Szindbád készségesen
felállott, és olyanformán hajolt meg a kis virágárusnő előtt, mintha
az hercegnő volna:
- Parancsára állok! -
szólt, és karonfogva a leányt, ünnepélyesen és gyors léptekkel kivezette a
teremből.
Szótlanul mentek a téli hajnalban. Az utcákat nagy hó borítatta, és a kocsik
tompán gördültek tova pislogó lámpásaikkal. A Keleti pályaudvar órája bágyadtan
világított a magasból, sötét árnyak suhantak el a hóvilágította téren, a
leányka erősen kapaszkodott Szindbád karjába.
- Ezen az úton már egyszer megtámadtak... Azért kértem. Bocsásson meg.
A kendőt az arcára húzta, és a keze remegett Szindbád kezében.
A Nefelejcs utcán befordultak, és egy kapu előtt megállottak.
- Isten áldja meg önt, köszönöm, hogy elkísért - mondá a leány, és a
csengő gombját hosszasan megnyomta.
Szindbád csodálkozva nézett a leányra:
- Nos? Már elválunk egymástól? Hisz még meg sem ösmerkedtünk! Engedje meg,
hogy szobájába kísérjem, idekünn hideg van, megfáztam.
- Máskor, uram.
- Szép gyermekem, nem bánja meg, ha szeretni fog...
- Máskor, uram. Most valami
dolgom van otthon. Kérem, maradjon itt a ház előtt. Valami virágot vagy
egyebet ledobok önnek ablakomból, ha szobámba értem.
Így szólt a leányka, és
ugyancsak kellett vigyáznia, hogy a fojtogatott zokogás el ne némítsa hangját.
A kendő alatt forrón és erősen megszorította Szindbád kezét.
- Ön jó fiúnak látszik...
A kapu e percben
felnyílott, és a leány kendőjét arca elé rántva, gyorsan, titokzatosan
besurrant a kapun. A kaput dörmögve vágta be valaki, és Szindbád elégedetlenül
tett néhány lépést a ropogó havon.
- Bolond kis teremtés -
dünnyögte.
Néhány perc múlott el. Az
éjszaka, a hajnal nagyon csendes volt a Nefelejcs utcában. Hallani lehetett,
hogy valahol messze döcög egy szekér... Ekkor odafent, a magasban hangos
robajjal nyílott ki egy ablak.
- Odalent van, uram? -
kiáltotta egy gyönge hang nagyon messziről.
Szindbád a magasba
fordította a fejét.
A szürke felhők alól,
a hideg magasságból egy fehér lepke szálldosott lefelé. Egy fehér madár röpült
le a téli éjben a havas föld felé. A virágárusnő volt, aki levetette magát
a ház harmadik emeletéről.
Szindbád, mint babonás
ember, később egy marék véres havat vett a kezébe, és magában azt
gondolta, hogy a szegény leány kiomlott vére feloldozza őt eddigi balsorsa
alól. Csillaga újra felragyog, és hajója szerencsés szelekkel röpül
tova.
[1911]
|