|
Abban az időben, amikor Szindbád sihederfiú volt, még sok minden
másképpen volt elrendezve a földi téreken. Szindbádnak tekintélyes és gazdag
apja volt, aki szeretett lóra ülni és tavaszi reggelen a nedves határban
nyargalászni. Keveset és ritkán beszélt, mintha rendkívüli módon leereszkedne,
ha száját szóra nyitja. A rókát vörös frakkban kergette, az agarait többre
becsülte az asszonyoknál, és házánál mindig meg volt téríve az asztal fehérrel,
ezüsttel, a konyhán éjjel-nappal füst kanyargott a falusi ház teteje felé. A
kapun címer volt kőből, a kapu körül százesztendős jegenyék
hintáztak a szélben. A tanyaház egyszer leégett, és Szindbád apja nagyon
sajnálta a gólyafészket, amely a házzal égett. Száz esztendő óta jártak a
fészekre a gólyák, és Szindbád apja szégyenkezve kérdezte: hová teszem
őket tavasszal? Máskor pénzt, nagyon sok pénzt elveszített az Arany
Bikában, ahol környékbeli urakkal kártyázott. A kártyázás soká tartott, talán
napokig, és ezen idő alatt otthon megveszett egy Szerda nevű tarka
kutyácska, amely egykor, a vásáron Szindbád apjának lábanyomához csatlakozott.
A kutyát megkötötték, gyógyították, de már segíteni nem lehetett. Portobányi úr
végre előhozta rozsdás flintáját, a flinta akkorát dörrent, mint egy ágyú,
és a kis tarka eb véresen elnyúlott. Portobányi úr ezután nyomban elszökött a
háztól, mert hiszen előreláthatóan Szindbád úrapja hazaérkezésekor a
flinta másik csövét beléküldené. Csak egy hét múlva merészelt a tanyáról
visszatérni Portobányi úr, hogy folytassa az ifjú Szindbád nevelését. Szindbád
úrapja akkor már csak egy megvető pillantásban részesítette, és egy
félesztendő múlva, karácsony estéjén megkérdezte a nevelőt:
- Nem lehetett megmenteni azt a kutyát, Portobányi?
Portobányi a megszólításra büszke örömmel magyarázta el a Szerda
megveszésének történetét, de Szindbád úrapja többé nem nyitotta ki a száját.
- Gyerünk aludni, ifjú uram - mondta tehát Portobányi úr Szindbádnak, és az
asztaltól elmenőben, hatalmasan rálépett Ketvényi Nagy Sámuel lábára. -
"Gyere te is, vén komédiás" - dörmögte lecsüngő bajusza alatt.
Az ifjú Szindbádnak két nevelője volt. Portobányi öreg író körülbelül
már akkor került a házhoz, amikor Szindbád véglegesen még meg sem érkezett.
Portobányi úr akkoriban vándorlással foglalkozott, utazott tengelyen vagy az
apostolok lován, és szenvedélye a versírás vala. Lakodalmak és
keresztelők, torok vagy installációk nem nélkülözhették Portobányi urat.
Elhagyta Pestet, ahol meglehetős sikerei voltak az irodalomban - Balás
Sándor néha kezet fogott vele a Komlóban, és Lisznyai szűrét viselte
ünnepnapon -, a vidékre tért meg, ahol még az emberek romlatlanok, és
megbecsülik a költői tehetséget. "Pityi Palkó" címen élclapot
szerkesztett a vidéki városkában, és szabót, csizmadiát, korcsmárost versekkel
fizetett ki. Szerette a szőlőlugasos kis borméréseket, és állandóan
hajadonfővel járt, hogy ne kellessen senkinek előre köszönnie. Míg
Szindbád mellett nevelősködött, haját sokszor le kellett nyíratnia, és az
öreg hajdú keményen megberetválta vasárnapi reggeleken. Akadtak néha ócska
lovaglónadrágok a háznál, amelyeket Portobányi úrnak kellett végleg elviselni,
de a legkellemetesebb foglalkozás mégiscsak a ház vendégeivel való mulatozás
volt. Ivásnál, játéknál és egyéb szórakozásoknál gyakran helyettesítette
Portobányi a ház urát. Ünnepélyes és méltóságos volt, és az ifjú Szindbádot
gyakran oktatta, hogy legelőször a papokat kell leitatni a fehér
asztalnál, mert amíg a papok józanok, semmiféle mulatságos dologról nem lehet
beszélgetni.
- Ne sajnáld az esperes úrtól a vörösbort! - mondta komoly és megfontolt
hangon Portobányi a tanulószoba csöndjében, midőn megunta a latin
auktorokat.
A nyugalmas életmódban meghízott, megtermetesedett, és szeme kidülledt, mint
a gazdag falusi bíráké. Mély torokhangon beszélt, és szerette csúfolni a
tanítót vagy a kántort az asztal végein. A tréfáit telihangon mondta el (a
kántor tiszteletteljesen és meghatottan nevetett), és a szemét kérdőleg
gurította körül az asztalon. Egészben véve tekintélyes és ünnepélyes férfi
volt, és mint öreg író, titkon lenézte még az esperes urat is. Legalább az ifjú
Szindbádnak gyakorta magyarázta, hogy az írók a legelső emberek a világon.
Kár, valóban nagy kár, hogy a környéken mindenki tudta, hogy e tekintélyes és
tiszteletre méltó férfiút csupán Portobányi úrnak hívják.
Ketvényi Nagy Sámuel sokkal későbben került a vidéki házhoz. K. Nagy
Sámuel megérkezésének legfőbbképpen a kántor volt az oka, aki valami
betegségbe esett, és a doktor eltiltotta az italtól. A kántor, a doktor
receptjével a zsebében, egyszerre furcsa hangon kezdett beszélni Portobányi
úrral. Fennhéjázó lett és goromba, mint akár az uradalmi fiskus, és helye az
asztal végén üresen maradott. Portobányi úr eleinte dúlt-fúlt mérgében, hogy
többé utolsóbb ember nem akad nála a hosszú asztalnál, sem az egész házban, és
fogcsikorgatva mondogatta:
- A gazember csak azért betegedett meg, hogy engem kijátsszon.
A kántor gúnyosan integetett a túlsó sorról, ha sétáinkban véle
találkoztunk, és kezében a doktor céduláját lobogtatta. A "Pityi
Palkó" hasábjairól így lassan leszorult kántorunk alakja, míg Portobányi
úr elcsendesedett, elgondolkozott, szelíd lett, és olyanformán gubbasztott a
végtelen asztal mellett, mint egy telelő sün.
- Nos, amice - kérdezte egyszer kegyes hangulatban az esperes úr -, hogy
vagyunk az anekdotákkal?
Portobányi úr szolgálatkészen kezdte rá:
- Elment egyszer a cigány a
zsidóhoz...
Ám a hangja és
arckifejezése olyan keserves és szomorú volt, hogy az esperes úr jobbnak vélte
elhallgattatni.
- Taceat, amice.
Azonkívül Portobányi úr
erősen nekifeküdt az ifjú Szindbáddal a tanulásnak. Valamely vizsga
közeledett, és a nevelő balsejtelemmel mormogta:
- Még csak az hibáznék ebbe
a nyomorúságos életbe, hogy megbukjunk Késmárkon.
Egy napon Szindbád úrapja
Portobányi urat a városba küldte. Szivart, kártyát, miegymást kellett hozni a
városból, valamint puskaport, amelyet a nevelő úr mindig azzal az
elhatározással helyezett el az ülés alatt, hogy hazáig bizonyosan felrobban az
egész szekér. Ilyenkor nem ivott, nem dohányzott. Talán Szindbád úratyja is
azzal a célzattal hozatta állandóan a puskaport, hogy Portobányi úr józanul és rendesen
végezze a rábízottakat.
- Vigyázz, paraszt -
mondogatta a jó úr a szembe jövő szekereknek -, lőpor van az ülésben.
És nagyot lélegzett, amikor
a félkilós zacskót végre levette a szekérről.
Azon a napon azonban minden
másképpen történt.
Portobányi úr ugyan már
hajnalban elszekerezett hazulról, de késő délutánig nem jött meg a
városból.
Az esperes úr - szép májusi
nap volt - a vadszőlővel befutott lugasban iszogatta a parádi vizet
és bort, más vendégek a tarokkot kergették. Szindbád úrapja a szeméhez emelte a
tenyerét, és a távolba nézett.
- Még csakugyan felrobbant
az a bolond - mormogta csöndes egykedvűséggel.
Már estére hajlott az
idő, amikor az öreg kocsis bekormányozta a pejkókat a nyitott kapun, és a
poros bricska megállott az ámbitus alatt.
A kocsin ült Portobányi úr,
orra, arca piros az ivástól, a kalapja félrevágva, és a karjával átölelve
tartja a mellette ülő beretváltképű, ravasz, vékonyszájú öreges
embert.
- Vendéget hoztam,
tekintetes uram - mondta akadozva, miután a lőport átadta. - Egy régi
színészpajtásomat fogtam meg a városon. Penzióban van az öreg. Se apja,
se anyja, se semmi dolga már a világon. Vállalta, hogy megtanítja Szindbád
ifjúurat a vizsgai versezet elszavalására.
- Helyes - mondta Szindbád úratyja. - A színész úr a kerti házban fog lakni.
- Gyere már no, te vén gazember komédiás - kiáltotta Portobányi úr
nyerítő hangon, amely hangot a kántor betegsége óta eleven ember nem
hallott -, told ide azt a nyúzott képed.
Erősen hátba vágva, széles karmozdulattal penderítette most előre
a zöld felleghajtóba bújtatott vén színészt. Az a kakadu üstökét
hátrasimította, és jobb válláról bal vállára dobta a kabátot.
- Ketvényi Nagy Samu, nyugalmazott magyar színész - mondta recsegő
hangon, és jobbra-balra meghajolt.
Portobányi úr diadalmasan állott mellette, és a jobb kezét az öreg komédiás
vállára helyezte, mintha csak azt mondta volna: lássátok, van még nálamnál is
hátrábbvaló ember...
A kövér esperes, aki ilyenkor már félálomban csibukozott, kidörzsölte
szeméből az álmot.
- Canis mater - kiáltott fel - mégiscsak derék fickó ez a mi... izé...
amicénk.
Erre Portobányi úr is
meghajlott.
Később így szólt a
színészhez:
- Most pedig egyél-igyál,
pajtás, amennyi beléd fér.
- Ne félj, Portobányi, nem
vallasz velem szégyent - felelt Ketvényi Nagy, elfoglalta helyét az asztal
végén, és azután ott maradt.
A régi udvarház, ahol
Szindbád felnevelkedett (Portobányi és Ketvényi Nagy Sámuel felügyelete alatt)
azon házak fajtájából volt, ahol száz esztendőnként egyszer ereszkedik meg
az ablak vasalása. Mozdulatlanul, pompásan megmarad minden a maga helyén, a
lakók éppen úgy, mint a székek. És a mennyezetes diófaágyat, amelyben egyszer
Rákóczi Ferenc aludt (majdnem minden régi ágyban Rákóczi vagy Mária Terézia
hált meg), csak olyankor mozdítják meg helyéről, a függönyös bolthajtás
alól, ha az ágy tulajdonosa történetesen haldoklik, és levegőért, a
búcsúzó napsugárért a szoba közepére, az ablakokhoz kívánkozik. A nagy ágy
megmozdul, régi nehéz székek, kerek asztalok véle masíroznak, és a kutya
vonítani kezd a kert alatt. Az eperfára a kuvik telepedik, és mindaddig
hallatja baljóslatú hangját, amíg a cselédek kővel nem dobálják. Tehát
Szindbád olyan házban töltötte ifjúságát, ahol kutyavonítás és kuvikmadár
nélkül nemigen szokott változás előfordulni. És nem is nagyon változott.
Szindbád úratyja még mindig többet gondolt arra, hogy a gólyafészek a tanyaház
nádas fedelén épségben maradjon, hogy a régi jegenyefák a ház körül helyükön
legyenek, és se kutya, se macska el ne vesszen az ő úriházától, mint azzal
törődött, hogy Szindbád végtére felnövekedett, talán tizenhat
esztendős is elmúlott már, és mindazokat a tudományokat kimentette,
amelyek fölött Portobányi úr és Ketvényi Nagy Sámuel rendelkezett, amiről
bizonyítványt is kapott a késmárki líceumtól.
Portobányi úr a régi ház
levegőjében és a pompásan terített asztal mellett sehogyan sem tudott
végképpen megöregedni. Azt szokta mondani:
- Úgy vagyok az
esztendőimmel is, mint a borral. Iszom, iszom, akár három napig is,
kapatos is leszek bizonyos mértékig, de aztán ne tovább. Megmaradok mindvégig
egyforma állapotban.
Ketvényi Nagy Sámuel, a
nyugalmazott színész nemkülönben élvezte a gondtalan, nyugodalmas életet.
- Úgy érzem magam - mondta
fogatlan szájával (ha erre Portobányi úrtól engedelmet kapott) -, mintha máris
borszeszben ülnék a Nemzeti Múzeumban. Lássátok, kései utódok, ilyen volt az
igazi magyar színész hajdanában! Az utolsó magyar komédiás. Mert én negyvenöt
esztendeig pályáztam ám a vidéken...
- Elég, vén fecsegő! -
dörrent közbe Portobányi úr. - Ne mételyezd meg hazugságaiddal Szindbád
ifjúurunk elméjét és szívét.
Portobányi úr ekkor kövér
ember volt, megfeszült rajta minden ruha. Karja, lába, mind megannyi hurka,
lecsüngő, vastag bajusza alól különösen az ételek és italok nevét ejtette
ki nagy csemcsegéssel. Ebéd idején a konyha körül szaglászódott, aztán
kidülledő szemmel jelentette kisebbik gazdájának:
- Paszulyunk lesz
malackörmével.
- Babunk - vágott közbe
helyreigazítólag a színész.
Portobányi megvető
pillantással felelt, és csak hosszabb szünet múlva kérdezte:
- Te vén csepűrágó!
Hogy merészelsz beleszólni az irodalomba? Neked azt kell énekelni meg szavalni,
amit az írók elibéd szabnak. Tehát paszulyunk lesz, és a badacsonyi hordóból
hozatok fel ebédre. A badacsonyiból!
Megforgatta a szót
szájában, és csettintett a nyelvével.
Ketvényi Nagy Sámuel
megengedte magának tízesztendei szolgálat után, hogy bizonyos gúnyos mosolyt
reszkírozzon meg, mondván:
- Paszuly és badacsonyi. A
te stúdiumodnak ez a határa, nagyrabecsült barátom-uram, de én mint olyan
férfi, aki a világban sokat megfordultam, negyvenöt esztendeig pályázván a
Kárpáttól az Adriai-tengerig, egyéb tudományokat is javallanék Szindbád
ifjúurunknak. A nőkkel hogyan is vagyunk, tisztelt és nagyrabecsült
barátom-uram? Ifjúkoromban három feleségem volt.
(Szindbádnak felcsillant a
szeme, és helyeslően bólintott.)
- A nőkkel, az isteni
nőkkel? - harsogta színpadias hangsúllyal Ketvényi Nagy Sámuel.
Portobányi úr megzavarodva
észlelte Szindbád ifjúurunk csillámló tekintetét, és szemrehányólag kérdezte:
- Vajon nem tettem eleget
kötelességemnek ebben az irányban is? Fiatal cselédleányaink a megmondhatói,
hogy hány pofont osztottam ki közöttük, amidőn ifjúurunk ezt
megparancsolta. A szép Kovács Esztit vajon nem én tartottam lefogva, míg
fiatalurunk megcsókolta a szénapadláson, vajon nem én? Talán a színész?
- Köszönet érte, kedves
nevelő uram - felelte hálásan Szindbád.
- És a nyáron, aratáskor,
holdas éjjelen, amikor aludni nem tetszett ifjúurunknak, nem én voltam-e, aki a
kukoricacsősz kunyhójába csaltam az aratóleányokat? Talán a színész? Azért
csak azt mondom, hogy adjuk meg a gyomornak, ami a gyomoré... A mi badacsonyi
borunknak az egri püspök pincéjében sincsen párja.
- Egy ital bor a hazáért
sohasem árt - felelt köhécselve a nyugalmazott színész -, de a honszerelem után
nyomban a honleányok következnek. A második kupát a hölgykoszorúért ürítettük
mindig ifjúkoromban, amikor még a nagy Széchenyi volt az ifjúság vezére.
Javaslom tehát, hogy ifjúurunkat a mezők és a rétek vadvirágai után a
szalonok és bálitermek délszaki növényeivel is megismertessük. Szép a kis
kökörcsin a tavaszi mezőségen, de milyen más illata van a szalonvirágnak,
amelynek kelyhébe francia illatszert csepegtetett a gondos kéz.
- Mit akarsz, színész? -
kérdezte kivörösödve Portobányi úr. - A természet ellen dolgozol?
A nyugalmazott színész
állásba helyezkedett.
- Valóban - nem. Emlékszem
egy ifjúkori nászutamra, amelyet szekéren tettünk meg tél derekán Virágvölgyi
Herminával, és a fuvarost gyakran megállították Érmihályfalva határában, hogy a
kötésig érő hóban sétálgassunk... De emlékszem Metternich hercegné
budoárjára is, ahol sárga selyemmel voltak behúzva a falak, és India és Bokhara
kincseit taposták lábaim, mialatt a hercegnő szerepemet dicsérte, amelyben
megigéztem...
- Vén hazug! - csikorgott
Portobányi úr.
A nyugalmazott színészt már
nem lehetett letorkolni. Elbódult a saját dicsőségétől.
- Nekem könnyű volt a
dolgom, mert elegendő volt a színpadról egy nőre kacsintani (kacsintott),
vagy egy titkos gyöngéd csókot feléje dobni (kezével csókot dobott), hogy a
nők az ölembe hulljanak. Sajnos, Szindbád ifjúurunk nem színpadi pályán
működik, így kénytelen vagyok hóna alá nyúlni. A városban most
kitűnő társulat működik. Pápai, a társulat súgója, egykor
titkárom, barátom, kutyám, régi rossz csizmám, Pápai szolgálatunkra leend....
Estére a városba megyünk a színházi előadásra.
- Őrültség - mondta
Portobányi úr, de az öreg hajdú az ebéd tálalását jelentette.
A legelső páholyban ültek.
Portobányi félelmetesen
forgatta kidülledt szemét a páholy előrészében, majd Szindbád következett.
A háttérben izgatottan, összefont vagy kiterjesztett karokkal állott Ketvényi
Nagy Sámuel. Szindbád úratyja fodros ingét vette fel ezen alkalomra, és haját
rezedaolajjal illatosította meg. Nyakkendőjét bodrosan a nyugalmazott
színész kötötte meg, míg Portobányi úr piros selyem zsebkendőt illesztett
a kabátja zsebébe.
A színpadon egy szőke,
púderozott hajú, selyemnadrágos, domború idomú hercegnő énekelt, miközben
kis aranyos koszperdjával a taktust ütötte. A fogai vakítóan csillogtak, a
szeme körül mély feketeség és odabenn két mosolygó nefelejcs. Magassarkú
selyemcipőjében, fekete harisnyájában hintázva járt-kelt a színpadon, és a
lábfejét mindig széjjelvetette. A nadrágocskán rózsaszínű gombok voltak,
és ugyancsak rózsaszínűek voltak a gombok a haloványkék kabáton, amely
alól pompás melle hatalmasan domborodott. A csuklóját csipkekézelő fedte,
és az ujjai fehérek voltak, és körme rózsaszínű. Kis tokája volt, és a
füle cimpája piros, az orra kissé hajlott, és a szája égő vörös és
könnyű, kedves ráncban görbülő.
Ah, ez a nő volt maga
az érzékiség. Szindbád forrón és hangosan felsóhajtott.
- H.-né Galamb Irma - súgta
hátulról K. Nagy Sámuel, és Szindbád kezében megzörrent a piros színlap.
A torkából búgó hangok
törtek elő, és valóban illett külsejéhez neve is.
Portobányi úr
(tagadhatatlan, hogy kissé meg volt hatva) bizonyos gyorsasággal kereste
elő kabátja zsebéből a szemüvege tokját, és a pápaszemet fülére igazítva,
megnézte a színlapot.
- Valóban - mondta bizonyos
elismeréssel, és a nyugalmazott színész diadalmasan mosolygott.
A hölgy a színpadon talán
észrevett valamit, mert a dalocska következő strófája az első
páholynak volt szánva. Ringó csípőjével, taktust verő kis
kardocskájával a páholynak énekelte, hogy ici-pici ki-i-is cicám...
Portobányi úr hümmögve
tolta vissza a szemüvegét, és míg fejét csóválgatta, titkon megcsípte a
tenyerét: álmodik-e, hisz H.-né Galamb Irma mintha csak neki, egyedül neki
énekelné, hogy ici-pici kis cicám...
Szindbád vérpiros arccal
helyén ült, és félig álomban, félig ébren érezte az arcán végigsimulni a
nefelejcs-szemeket. Biztatás, gyönyör, szerelem volt abban a szempárban... Arra
tért magához, hogy a függöny lecsúszik, és erős taps hangzik fel a
szálában. Hátulról erősen megrázza a vállát K. Nagy Sámuel.
- No most... most dobni
csókot - hangzik a vén színész reszelős hangja.
A művésznő
magassarkú cipőjében a Lámpák elé lép, és gömbölyű mellét meghajtja,
és hálásan mosolyog a tapsokra. Szindbád - a művésznő éppen odanézett
- ajkához emelte kezét, és félszegen, ügyetlenül csókot dobott a színpadra.
A művésznő pajkos
mosollyal felelt, és csípőjét megringatva, jobb lábát kissé felemelte, és
kéjes mozdulattal fordította hátát a legelső páholy felé.
[1911]
|