A virágcsokor, amelyet H.
Galamb Irma, vidéki színésznő egy reggelen ablakában talált, Szindbádtól
eredt. Szindbád tizenhat esztendős ifjú volt akkor, de a bölcs öreg
emberek nevelésében csaknem olyan bölcs és öreg volt, mint nevelői:
Portobányi, az öreg író és Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugdíjazott színész. Így
többek között a nőkről sajátos fogalmai támadtak az ifjú Szindbádnak.
Portobányi úr csupán erősizmú parasztlányokkal és gömbölyű falusi
menyecskékkel népesítette be Szindbád képzeletét, míg Ketvényi Nagy a vidéki
színészet masztixszagú világába vezette be neveltjét. Csakhamar ismerősei
lettek a kisvárosi színház összes hölgytagjai, akiknek nagyokat köszönt az
utcán, és a színház környékén karonfogva sétálgatott a kövér komikussal.
(Ketvényi Nagy a Hársfához címzett vendéglő kertjében, ahol a fából
épített színház állott, régi emlékeit mesélgette az ifjú kollégáknak, miközben
sűrűn emelgette szeméhez és orrához rendkívüli nagyságú tarka
zsebkendőjét. Portobányi úr, aki a színészettel való ismeretséget a
természettől, a falutól és a falu leányaitól való eltávolodásnak
bélyegezte, a Hársfa belső szobájában foglalt helyet, és buzgón írogatta
emlékiratait.)
Nyár volt, és a színház
körül szinte illatosak voltak a hatalmas hársfák. A színészek már délelőtt
kugliztak, és a fagolyók messzehangzóan ütődtek a kuglizó dobjához. A
nők a zöld fák alatt üldögéltek, és a napsugár pirosan tört át
napernyőjükön. A női lakkcipők kivillantak a szoknyafodrok alól,
és a szalagcsokrokat megmozgatta a szellő. A fabódé hátulsó kapuja nyitva
volt, és a régi színlapokkal beragasztott, esőverte, barna falak mellett
krákogva üldögélt a pepitanadrágos direktor.
Szünidő volt, és
Szindbád nevelőivel a kisvárosban lakott, midőn is esténként az
első számú páholyból csókot dobott H. Galamb Irma felé, midőn az a
színen megjelent. A háttérben K. Nagy és Portobányi urak üldögélték, és a
nyugalmazott színész halkan dúdolgatta az ismerős melódiákat, különösen,
midőn a kar a mélyebb regiszterekben működött. Portobányi úr
állandóan helytelenítőleg csóválta a fejét, de az előadást az
első taktustól az utolsóig a legnagyobb figyelemmel kísérte. És sohasem
fukarkodott a nevetéssel, ha a komikus részeges figurát játszott a színen.
Egy napon aztán Ketvényi
Nagy Sámuel előállt indítványával.
- Az ostromot most már
komolyan megkezdjük. Holnap virágot küldünk Irmának, benne névjegyet, és a
névjegyen néhány kedveskedő sort, amelyeknek megfogalmazására ezennel
felkérem Portobányi igen tisztelt barátomat.
Szindbád (ebben az
időben gyakran válott arca rózsaszínűre) nevetve helyeselt.
- Talán a gyűrűt
is, melyet édesanyámtól örököltem, mellékeljük a virághoz... - mondta
csöndesen.
- Az nem lehetséges -
felelt elgondolkozva Ketvényi Nagy -, az öreg tekintetes úr bezárat
mindkettőnket a gyűrű miatt. Ellenben a virágcsokor útnak
indulhat.
A csokrot piros rózsákból
rakták össze ("a szerelem virágai", mondta a színész), és Portobányi
úr levetette réges-régen kihízott, zsíros fekete kabátját, amidőn a
mellékelendő névjegy megírásához fogott. Homlokát összeráncolta,
gömbölyű, kidülledt szemét többször végiggurította a szobában,
mielőtt a tollat a tintába mártotta volna. Aztán írni kezdett, lassan,
megfontoltan, gömbölyű betűkkel.
- Ifjú szívemet, kérem,
fogadja kegyelmesen.
Kétszer-háromszor elolvasta
fennhangon. Ketvényi Nagy dörgő hangon elszavalta, és Szindbád magában
elsuttogta, és komolyan gondolta.
Másnap pedig elment a
virágcsokor H. Galamb Irmához.
Azon az estén a
nevelők a fülledt színházi levegő elől felvonás közben a Hársfa
pirosterítékes asztalához menekültek, és gyorsan parádi vizet kevertek borral.
A színházi előadásnak már régen vége volt, ám a nevelők még mindig
szokásos témájukon nyargalásztak: nyelvészeti kérdéseket fejtegettek. Mi a helyesebb:
leány vagy lány, sőt lyány?... A zenekar régen elhallgatott, és Szindbád a
fabódé hátulsó kapujánál álldogált a forró nyári éjszakában. Az ablakok nyitva
voltak az öltözőkön, és odabenn féligöltözött nők sikongva
nevetgéreztek, mély hangja hallatszott a rendezőnek, és egy vékony
leányhang sokszor ismételte:
- Istenem, a
harisnyakötőm...
Szindbád félszemmel
bekukucskált a deszkaréseken, és lélegzetét visszafojtva, leste az
öltözködő nőket. Fehér vállak, fehér térdek és meztelen nyakak
jelentek meg előtte a keskeny résen, amelyben aranyosan, pirosan hintázott
a lámpás sugárkévéje, de azt nem tudta, hogy kinek a nyakát vagy vállát látja.
Az ütőere erősen lüktetett a halántékában, és hangyák szaladgáltak a
hátában, térdében. A lámpásra valaki piros papírernyőt dobott, és a piros
fényben káprázva látta a feketeharisnyás lábakat, majd a fehér női
ruhákat.
- Istenem, a
harisnyakötőm - siránkozott az előbbi leányhang.
Most egy fehér
gömbölyűség, egy nadrágos női alak közeledett a deszkaréshez, és a
deszkához nyomódva, igazította cipője szalagját. Szindbád arcában érezte a
női test szagát, és erősen beleharapott a deszkába...
Aztán csendesedett az
öltöző. Az ajtót sokszor és hangosan felnyitották, púder és parfőm
repkedett a levegőben, felrúgtak egy söröskancsót, és az utoljára maradott
két színésznő halkan és megfontoltan beszélgetett valami nagyon érdekes
dologról. A kesztyű gombja pattant, és az egyik színésznő a földre
köpött.
- Pfuj - mondta -, igazán
azt akarta?...
A másik halkan, bizonykodva
felelt, aztán csendesen, macskadoromboláshoz hasonlóan nevetni kezdtek mind a
ketten, és eltávoztak, mielőtt a lámpát lecsavarták.
Szindbád levette a
kalapját, és néhány remegő, bizonytalan lépést tett a fabódé mellett...
Most fehér, illatos kabátban, tollas nagy kalapban és kezében virággal elsuhant
mellette a félhomályban egy nő... A hársfák között álló petróleumlámpás
megvilágította gödrös arcát és hajlott orrocskáját, valamint merészen ívelt
szemöldökét.
- Kezét csókolom - mondta
Szindbád halkan, gyorsan, és mereven állott, anélkül hogy eszébe jutott volna
kalapját levenni.
A nő féloldalra
fordult, a szeme bizonytalankodva nézett a félhomályba, és mert kissé rövidlátó
volt, összehunyorította a szempilláit.
- Ah, maga az?... -
kiáltott fel csengő hangon, amely úgy csillámlott Szindbád előtt,
mint a folyóvíz a holdsütésben.
- Hogy is hívják? Furcsa
neve van. Igen: Szindbád... Köszönöm a csokrot.
Most már turbékolt a
hangja, amikor kesztyűs kis kövér kezét előrenyújtotta, és szabadon
maradott fehér felöltője széjjelnyílott. Kövér, alacsony asszonyka volt, a
blúza hanyagul volt a szoknyába kötve, és néhány nyitva felejtett gomb révén
látni lehetett fehér ingét.
Szindbád közeledett, és
gyorsan kezébe vette a kis kezet. Két-három csókot nyomott az izzadt
cérnakesztyűre, és a karperecek megcsörrentek a színésznő csuklóján.
- Igen, igen - folytatta H.
Galamb Irma -, ismerem Nagyot. Tiszteltetem... És csókoltatom - tette hozzá
halk kacagással, amely úgy hangzott Szindbád fülébe, mint a gyors tavaszi
eső csengése a nyugodt tó tükrén.
Aztán erősen megszorította a
Szindbád kezét, kissé meg is rázta.
- Isten önnel, kis barátom.
Egy-két lépést tett, de hirtelen
visszafordult.
- Talán rám várt itt? - kérdezte,
és barna szemét kíváncsian nagyra nyitotta.
- Nem - felelt csendesen
Szindbád.
(Később ezért a
"nem"-ért kemény korholásban részesült K. Nagy Sámueltől, míg
Portobányi úr helyeslőleg kiáltozott: "Nagyon derék, így kell bánni
az elkényeztetett nőkkel!")
H. Galamb Irma gyorsan összehúzta
mellén fehér felöltőjét.
- Az este hűvös - mondta
finomkodó hangon, mint a francia szalondarabokban szokás -, Szindbád úr,
megengedem, hogy elkísérjen...
Szindbád - bár már tizenhat
esztendős elmúlott - néha ostobaságokat mondott:
- Nevelő uraim a Hársfában
ülnek, és bizonyára várnak.
H. Galamb Irma kétszer is végignézett
az ifjú Szindbádon, a szempillája furcsán megreszketett, és a homlokán is
olyanformán mozgott egy kiszabadult hajfürtöcske, mintha a szél fújdogálta
volna.
- Furcsa ember! - mormogta
csendesen.
Közelebb lépett az ifjúhoz, hogy
Szindbád erősen érezte ruhájának és nyakának szagát. A fehér felöltő
valahol meg is érintette testét, és érezte, hogy erősen ajkához nyomódik a
színésznő kesztyűs kezefeje.
- Remélem, hogy holnap délután
eljön hozzám uzsonnázni? - mondta csendesen és komolyan.
- Ketvényi urat is elhozzam? -
kérdezte Szindbád.
Az alacsony nőcske csendesen
meghintázta gömbölyű mellét, mint egy madár, aztán közömbösen mormogta:
- Ha ugyan eljön az öreg
bácsi?...
Megperdült, és gyors, könnyű
léptekkel ment a nagy fák alatt.
A lámpafény még megcsillant
kicsinyt megemelt szoknyája alatt a félcipőn, és a magas francia sarok
kissé ferdének, kifelé hajlottnak látszott.
[1911]
|