A HÁROM MUSKATÉROS

A Hársfában egy fiatal falusi földesúr muzsikáltatott csendesen, régi magyar nótákat. Az asztala már megtelt üres boros- és savanyúvizes üvegekkel, talán éjfél is elmúlott, de a cigányok fáradhatatlanok voltak a nótákban. A földesuraság ugyanis körülbelül már egy órája indulóban volt, felállt, aztán megint leült helyére, tehát nem volt tanácsos abbahagyni a muzsikálást. A csendben, a néma hegedűk mellett könnyen tovaillannak a rózsaszínű felhők, a holdas, szerelmes esték, a nyárfa sóhajtása, és a messze levő szép leány vagy asszony hangja, csókja, ölelése, amely dolgokat a jó cigány hegedűje hangjaival a hallgatója elé szokott varázsolni. Maradjon tehát helyben a mámor, amely a muzsikus cigányok legrégibb barátja és segítője. A bugyelláris felnyitásánál szólalnak a legszebben a hegedűk az egész földkerekségen, művész lesz akkor a ragyabunkó, törpe nagybőgős is, és a félszemű kontrás megfeledkezvén magáról, szabályos prím-hangot játszik, midőn a bugyelláris a zsebből előkerül...

Húsz szempár, húsz fénylő, csillogó szempár kíséri el útjában a pénzestárcát - a Hársfán kívül, az ablak alatt lábujjhegyre emelkedik a meztelen lábú, pirosnadrágos bőgőhordozó, mert a hegedű hangja jelenti neki is, hogy itt van a pillanat, amikor érdemes kukucskálni az ablakfüggönyön.

A földesurat az ajtóig kísérte a banda, miközben Portobányi úr (aki neveltjével, Szindbáddal és K. Nagy Sámuellel egy sarokban foglalt helyet a csendes mulatozás alatt) lelkesen a Szindbád vállára csapott:

- Tanulja meg, kis gazdám, hogy az előttünk lefolyt mulatozásban példás virtust mutatott be a derék földesuraság. Ha majdan önszárnyán repül tova a nagyvilágban, sohase felejtse el, hogy a mulatozásban a csendesség, az ivásban a józanság, a játékban és a szerelemben a féktelenség díszíti a férfiút. Ha király volnék, nyomban rendjelet nyújtanék át a derék földesuraságnak. Sajnos, nem vagyok király...

- Ezt én is sajnálom - dörmögte a pipaszár mögül Ketvényi Nagy Sámuel, és a poharakat arányosan megtöltötte parádi vízzel és borral. Reszkető kézzel felemelte a poharát:

- Tehát: Irma üdvéért!

Portobányi úr kigombolta az inggallérját, és a nyakkendőjét a fogasra vetette, haragosan fújt, sértődötten koccintott, de a poharát fenékig ürítette.

- Ördög vigye! Hát éljen. Jövő héten úgyis falura költözünk.

Szindbád semmit sem szólott, csendesen, melegen sóhajtott, és a szeme előtt holdfényben csillámló folyóvizet látott, mint akkor, estve, amidőn a színésznőt megszólította.

A nyitott ablakon a hársfák illata lengett befelé, a levelek között könnyű szellőcske repült át, mint egy kis madár, és ekkor láthatóvá lett a messziségben egy fénylő csillag.

Ketvényi Nagy köhécselve tömködte a pipáját, és az arca, orra már lila színű volt. Mintha valami álarc lett volna az arcán. A vonásai fénylők és merevek, mintegy viaszból formálva. A bor álarcát az öreg színész arcára helyezte.

Titokzatosan, csendesen és Szindbádról Portobányi úrra tekingetve beszélt. A szavakat olyanformán ejtette ki, mintha édes bort szürcsölgetne télen a kályha mellett...

- Először persze a direktor szeretője volt, mint Pápai, a súgó (barátom, egykor titkárom, kutyám, ócska csizmám) értesített, de a direktorné letépte a kontyát, és megkarmolta az arcát. Majd a rendező következett, sokáig élt házasságban a tenorral, legutoljára a zenekarbeli dobossal szűrte össze a levet. Volt valahol egy katona is, aki eladósodott, máskor egy borbély magára lőtt az ablaka alatt. Öreg édesanyja és tanuló öccse van Pécsett, azoknak pénzt küld, azért nincs egy jóravaló szoknyája sem. Azelőtt szerette a pezsgőt, és öreg urakkal reggelig ivott, de ez a hangjának megártott. Valahol van egy fiacskája is... Talán éppen az öccse a fiacskája...

A köhögés megakasztotta a nyugalmazott színművészt a további előadásában, Szindbád ábrándozva nézett a sötét fák közé, míg Portobányi úr hümmögve vakarta körmével a savanyúvizes dugaszt.

- Szerencse, hogy jövő héten ismét falura költözünk, mert végül mégiscsak agyonütne bennünket az öreg tekintetes úr.

A vén színész kipirosodva, kissé fuldokolva hajolt előre, és kezét olyanformán illesztgette szája elébe, mint mikor a színpadon "félre" szólanak a régi színészek.

- A kertek alatt lakik... Pápai, elnyűtt bocskorom, délután mutatta a házat és az ablakot... Kis kert van az ablak előtt... És hajdanában, azaz hogy nem is olyan régen, magam is sokat másztam be az ablakokon, sokszor majdnem le is ütöttek.

- Nagy kár, hogy agyon nem ütöttek - vélekedett Portobányi úr.

K. Nagy kinyújtotta öreg karját:

- Van, volt itt erő... Tehát beszéljen csak, kis gazdám, hogyan is mondta Irma? Nos? Azt mondta: a szeme és orra tetszik nékem, puha haja is, de az álla már nem tetszik?... Ezt mondta Irma?

Szindbád rózsaszínt arccal bólintott.

K. Nagy Sámuel köröket írt le a pipaszárral a levegőbe, és szurokszínű kis szeme élénken mozgott ráncos szempillái alatt.

- Igyunk, no. Az ital bátorságot ád... Becsületemre, nagyon illatos, pompás mágnásasszonyka lehet ez az Irma. Neked talán nem tetszik, Portobányi úr?

A zsíros kabát szinte ropogott a kövér vállakon, amikor Portobányi úr lustán megmozdult:

- Hiszen jóravaló fehércselédnek látszik, de az öreg tekintetes úr se kutya...

- Jól van - felelt gyorsan a vén színész, és csendesitőleg terjesztette ki a tenyerét -, hiszen nem is arról van szó... Éppen csak azt gondolnám, hogy ha már idáig nevelgettük az ifjú urat (és ravaszkodva kacsintott Szindbád felé), ezután se vegyük le róla a kezünket... Mondom, az ablak e forró éjszakán nyitva van, és nincs is nagyon magosan... Szindbád úr fürgén ugrik, és mi majd loppal vigyázunk, hogy minden jól sikerüljön... Csak egy csipkefüggönyke van az ablakon, amelyet a szellő éppen olyan könnyen félrehajlít, mint egy kéz... Ő majd felébred, és halkan, félig álmában tudomásul veszi, hogy az ifjú Szindbád térdepel az ágya előtt.

- Hová gondolsz, vén gazember? - kiáltott felháborodva Portobányi úr. - Felébred, lármát csap, és holnap akár nyakunkba vehetjük a világot, az öreg tekintetes úr pisztolya elől...

K. Nagy csöndesen, fulladozva nevetett, mintha a tüdejében egy rossz verkli sipogna:

- Nem csap lármát... Becsületemre, csak egy kis csipkefüggöny az egész, amit félre kell húzni. És mi lesbe állunk az ablak alatt... A szemünk már rossz, Portobányi úr, a szívünk rothadó fűzfatuskó, de a fülünk ugyebár nagyszerű, meghallja a csókok csattanását és a suttogva elmondott szavakat? Adjuk meg a fülnek is, ami őt megilleti, hisz a szegény embernek egy jól sikerült nyújtózkodás is örömet okoz.

- És ha segítségért kiált? - aggodalmaskodott Portobányi úr, és izzadó üstökét megtörülte.

A vén színész legyintett a kezével, és a szeme úgy villogott, mint a rókáé:

- Ha már idáig elnevelgettük Szindbád urat, hűtlenség volna őt most cserben hagyni... Ketten majd csak felemeljük az ablakpárkányig, az éj csendes és meleg, kedves álmokat hordozó... Talán éppen a szépszemű, széporrú és puha, fekete hajú Szindbádunkkal álmodott a kedves hölgy, midőn az ifjú csókját ajakán megérzi... Az én időmben - nem is olyan régen - a nők mezítelen karjukat az ilyen pillanatokban kinyújtották, és lassan, de erősen átkulcsolták az illető nyakát, és a nyak fölött imára kulcsolva kezüket, halkan sóhajtották: édes, jó kis istenkém...

Reszkető kezével megsimogatta a Szindbád kabátját:

- Van-e bátorsága, kis gazdám? - kérdezte hízelkedve.

Szindbád hideglelősen reszketett, de nyomban talpra állott:

- Bátorságra tanított mindig az atyám - mormogta, és félénken, védelmet keresőlég nézett Portobányi úrra.

A kövér, lompos ember ellenben elvörösödve sütötte le a szemét, és vastag ujjaival szórakozottan dobolt az asztalterítőn. Verejtékezett a homloka, és nyögve mondta:

- Igaz, az öreg tekintetes úr mindig azt parancsolta, hogy bátornak neveljük az ifjú urat.

Lesütött szemmel felállott, és követte a vén színészt. Ketten közrefogták Szindbádot, és lassan, csendesen megindultak a nyári éjben. A fákon egy kis madár csipogott álmában, és messzire halaványulni kezdtek a csillagok.

- Ilyenkor van a nőknek a legédesebb álmuk - szürcsölte a szót fogatlan szájával K. Nagy.

A hosszúszárú pipát olyanformán fogta kezében, mint egy kardot, és az alvó kisvárosi utcára mutatott:

- Arra kanyarodunk be a kertek alá.

[1911]