A Hársfában egy fiatal falusi
földesúr muzsikáltatott csendesen, régi magyar nótákat. Az asztala már megtelt
üres boros- és savanyúvizes üvegekkel, talán éjfél is elmúlott, de a cigányok
fáradhatatlanok voltak a nótákban. A földesuraság ugyanis körülbelül már egy
órája indulóban volt, felállt, aztán megint leült helyére, tehát nem volt tanácsos
abbahagyni a muzsikálást. A csendben, a néma hegedűk mellett könnyen
tovaillannak a rózsaszínű felhők, a holdas, szerelmes esték, a nyárfa
sóhajtása, és a messze levő szép leány vagy asszony hangja, csókja,
ölelése, amely dolgokat a jó cigány hegedűje hangjaival a hallgatója elé
szokott varázsolni. Maradjon tehát helyben a mámor, amely a muzsikus cigányok
legrégibb barátja és segítője. A bugyelláris felnyitásánál szólalnak a
legszebben a hegedűk az egész földkerekségen, művész lesz akkor a
ragyabunkó, törpe nagybőgős is, és a félszemű kontrás megfeledkezvén
magáról, szabályos prím-hangot játszik, midőn a bugyelláris a zsebből
előkerül...
Húsz szempár, húsz fénylő,
csillogó szempár kíséri el útjában a pénzestárcát - a Hársfán kívül, az ablak
alatt lábujjhegyre emelkedik a meztelen lábú, pirosnadrágos
bőgőhordozó, mert a hegedű hangja jelenti neki is, hogy itt van
a pillanat, amikor érdemes kukucskálni az ablakfüggönyön.
A földesurat az ajtóig kísérte a
banda, miközben Portobányi úr (aki neveltjével, Szindbáddal és K. Nagy
Sámuellel egy sarokban foglalt helyet a csendes mulatozás alatt) lelkesen a
Szindbád vállára csapott:
- Tanulja meg, kis gazdám, hogy
az előttünk lefolyt mulatozásban példás virtust mutatott be a derék
földesuraság. Ha majdan önszárnyán repül tova a nagyvilágban, sohase felejtse
el, hogy a mulatozásban a csendesség, az ivásban a józanság, a játékban és a
szerelemben a féktelenség díszíti a férfiút. Ha király volnék, nyomban
rendjelet nyújtanék át a derék földesuraságnak. Sajnos, nem vagyok király...
- Ezt én is sajnálom - dörmögte a
pipaszár mögül Ketvényi Nagy Sámuel, és a poharakat arányosan megtöltötte
parádi vízzel és borral. Reszkető kézzel felemelte a poharát:
- Tehát: Irma üdvéért!
Portobányi úr kigombolta az
inggallérját, és a nyakkendőjét a fogasra vetette, haragosan fújt, sértődötten
koccintott, de a poharát fenékig ürítette.
- Ördög vigye! Hát éljen.
Jövő héten úgyis falura költözünk.
Szindbád semmit sem szólott,
csendesen, melegen sóhajtott, és a szeme előtt holdfényben csillámló
folyóvizet látott, mint akkor, estve, amidőn a színésznőt
megszólította.
A nyitott ablakon a hársfák
illata lengett befelé, a levelek között könnyű szellőcske repült át,
mint egy kis madár, és ekkor láthatóvá lett a messziségben egy fénylő
csillag.
Ketvényi Nagy köhécselve tömködte
a pipáját, és az arca, orra már lila színű volt. Mintha valami álarc lett
volna az arcán. A vonásai fénylők és merevek, mintegy viaszból formálva. A
bor álarcát az öreg színész arcára helyezte.
Titokzatosan, csendesen és
Szindbádról Portobányi úrra tekingetve beszélt. A szavakat olyanformán ejtette
ki, mintha édes bort szürcsölgetne télen a kályha mellett...
- Először persze a direktor
szeretője volt, mint Pápai, a súgó (barátom, egykor titkárom, kutyám,
ócska csizmám) értesített, de a direktorné letépte a kontyát, és megkarmolta az
arcát. Majd a rendező következett, sokáig élt házasságban a tenorral,
legutoljára a zenekarbeli dobossal szűrte össze a levet. Volt valahol egy
katona is, aki eladósodott, máskor egy borbély magára lőtt az ablaka
alatt. Öreg édesanyja és tanuló öccse van Pécsett, azoknak pénzt küld, azért
nincs egy jóravaló szoknyája sem. Azelőtt szerette a pezsgőt, és öreg
urakkal reggelig ivott, de ez a hangjának megártott. Valahol van egy fiacskája
is... Talán éppen az öccse a fiacskája...
A köhögés megakasztotta a
nyugalmazott színművészt a további előadásában, Szindbád ábrándozva
nézett a sötét fák közé, míg Portobányi úr hümmögve vakarta körmével a
savanyúvizes dugaszt.
- Szerencse, hogy jövő héten
ismét falura költözünk, mert végül mégiscsak agyonütne bennünket az öreg
tekintetes úr.
A vén színész kipirosodva, kissé
fuldokolva hajolt előre, és kezét olyanformán illesztgette szája elébe,
mint mikor a színpadon "félre" szólanak a régi színészek.
- A kertek alatt lakik... Pápai,
elnyűtt bocskorom, délután mutatta a házat és az ablakot... Kis kert van
az ablak előtt... És hajdanában, azaz hogy nem is olyan régen, magam is
sokat másztam be az ablakokon, sokszor majdnem le is ütöttek.
- Nagy kár, hogy agyon nem
ütöttek - vélekedett Portobányi úr.
K. Nagy kinyújtotta öreg karját:
- Van, volt itt erő... Tehát
beszéljen csak, kis gazdám, hogyan is mondta Irma? Nos? Azt mondta: a szeme és
orra tetszik nékem, puha haja is, de az álla már nem tetszik?... Ezt mondta
Irma?
Szindbád rózsaszínt arccal
bólintott.
K. Nagy Sámuel köröket írt le a
pipaszárral a levegőbe, és szurokszínű kis szeme élénken mozgott
ráncos szempillái alatt.
- Igyunk, no. Az ital bátorságot
ád... Becsületemre, nagyon illatos, pompás mágnásasszonyka lehet ez az Irma.
Neked talán nem tetszik, Portobányi úr?
A zsíros kabát szinte ropogott a
kövér vállakon, amikor Portobányi úr lustán megmozdult:
- Hiszen jóravaló fehércselédnek
látszik, de az öreg tekintetes úr se kutya...
- Jól van - felelt gyorsan a vén
színész, és csendesitőleg terjesztette ki a tenyerét -, hiszen nem is
arról van szó... Éppen csak azt gondolnám, hogy ha már idáig nevelgettük az
ifjú urat (és ravaszkodva kacsintott Szindbád felé), ezután se vegyük le róla a
kezünket... Mondom, az ablak e forró éjszakán nyitva van, és nincs is nagyon
magosan... Szindbád úr fürgén ugrik, és mi majd loppal vigyázunk, hogy minden
jól sikerüljön... Csak egy csipkefüggönyke van az ablakon, amelyet a
szellő éppen olyan könnyen félrehajlít, mint egy kéz... Ő majd
felébred, és halkan, félig álmában tudomásul veszi, hogy az ifjú Szindbád
térdepel az ágya előtt.
- Hová gondolsz, vén gazember? -
kiáltott felháborodva Portobányi úr. - Felébred, lármát csap, és holnap akár
nyakunkba vehetjük a világot, az öreg tekintetes úr pisztolya elől...
K. Nagy csöndesen, fulladozva nevetett,
mintha a tüdejében egy rossz verkli sipogna:
- Nem csap lármát...
Becsületemre, csak egy kis csipkefüggöny az egész, amit félre kell húzni. És mi
lesbe állunk az ablak alatt... A szemünk már rossz, Portobányi úr, a szívünk
rothadó fűzfatuskó, de a fülünk ugyebár nagyszerű, meghallja a csókok
csattanását és a suttogva elmondott szavakat? Adjuk meg a fülnek is, ami
őt megilleti, hisz a szegény embernek egy jól sikerült nyújtózkodás is
örömet okoz.
- És ha segítségért kiált? -
aggodalmaskodott Portobányi úr, és izzadó üstökét megtörülte.
A vén színész legyintett a
kezével, és a szeme úgy villogott, mint a rókáé:
- Ha már idáig elnevelgettük
Szindbád urat, hűtlenség volna őt most cserben hagyni... Ketten majd
csak felemeljük az ablakpárkányig, az éj csendes és meleg, kedves álmokat
hordozó... Talán éppen a szépszemű, széporrú és puha, fekete hajú
Szindbádunkkal álmodott a kedves hölgy, midőn az ifjú csókját ajakán
megérzi... Az én időmben - nem is olyan régen - a nők mezítelen karjukat
az ilyen pillanatokban kinyújtották, és lassan, de erősen átkulcsolták az
illető nyakát, és a nyak fölött imára kulcsolva kezüket, halkan
sóhajtották: édes, jó kis istenkém...
Reszkető kezével
megsimogatta a Szindbád kabátját:
- Van-e bátorsága, kis gazdám? -
kérdezte hízelkedve.
Szindbád hideglelősen
reszketett, de nyomban talpra állott:
- Bátorságra tanított mindig az
atyám - mormogta, és félénken, védelmet keresőlég nézett Portobányi úrra.
A kövér, lompos ember ellenben
elvörösödve sütötte le a szemét, és vastag ujjaival szórakozottan dobolt az
asztalterítőn. Verejtékezett a homloka, és nyögve mondta:
- Igaz, az öreg tekintetes úr
mindig azt parancsolta, hogy bátornak neveljük az ifjú urat.
Lesütött szemmel felállott, és
követte a vén színészt. Ketten közrefogták Szindbádot, és lassan, csendesen
megindultak a nyári éjben. A fákon egy kis madár csipogott álmában, és messzire
halaványulni kezdtek a csillagok.
- Ilyenkor van a nőknek a
legédesebb álmuk - szürcsölte a szót fogatlan szájával K. Nagy.
A hosszúszárú pipát olyanformán
fogta kezében, mint egy kardot, és az alvó kisvárosi utcára mutatott:
- Arra kanyarodunk be a
kertek alá.
[1911]
|