|
A kulcs kétszer fordult a
zárban, és tíz esztendő iramodott el azóta. Mit csinált Szindbád tíz
esztendeig? arra talán senki sem kíváncsi. Elmúlott ifjúsága és véle szigorú
apja, vidám és bölcs két nevelője, elmúlott vállalkozási kedve, amellyel
egykor a veszedelmeket szívesen kereste, és már a nőket sem gondolta többé
tökéletes angyaloknak. Nyár volt, és Szindbád egy estén elgondolkozva
olvasgatta az utcasarkon a színkörök zöld és piros céduláit. A Krisztina-városi
színkörben a Rip van Winklét játszották, és Szindbád mindig kedvelte ezt a
színdarabot. A tekintete szórakozottan futott végig a szereplők névsorán,
és valahogyan egészen természetesnek találta, hogy a szereplők között
olvasta H. Galamb Irma nevét. Kétszer és háromszor elolvasta a nevet, és lassan
kibontakozott lelkében a gondolat, amely arról beszélt, hogy némi ismeretsége
van H. Galamb Irmával. Régi ismeretsége. Mélabús mosollyal lépkedett tova, és
csakhamar rajtakapta magát, hogy a bolti kirakatok tükörablakában lopva
megnézegeti halovány, fáradt arcát és ruházatát. Később belépett egy
virágüzletbe, és búzavirágból kis csokrot vett a kabátjára... Egy
borbélyüzletben megborotválkozott, és míg a szappanhab vastagon ellepte arcát,
idegenül nézte magát a tükörben, mintha nagyon régi idő óta nem látta
volna őszülő haját, búskomollyá válott tekintetét és fehér homlokát,
amely a halottakéhoz volt hasonlatos.
- Szindbád - gondolta
magában -, te jó bolond Szindbád, ugyan miféle bolondságot fogsz megint
elkövetni?
A gondolatai szélesen
elkalandoztak. Egy-egy hangot, régen hallott mondást vélt újra hallani a
múltból. Portobányi úr bölcselkedését újra felidézte magában: "Nem is
igazi ember, aki bolondságokat nem követett el életében" - mondogatta a jó
úr, midőn Szindbád tizennyolc éves korában házasodni készült.
Kugligolyókat hallott döngeni valahol nagyon messzire (talán a Hársfa udvarán),
és egy piros ablakot látott a színkör hátulsó részén, ahonnan az öltözködő
színésznők nevetése olyanformán hallatszott, mintha zöld, fénylő
bogarak röpködnének az éjben, a pirosló lyukon kifelé. Majd K. Nagy, a
nyugdíjazott komédiás köhögött a messziségben - talán éppen a borbélyfüggöny
mögött, és fuldokolva, erőlködve nevetett: "Szindbád, a másvilágon
minden csókért, amit elmulasztott, ócska papucsot húznak az orrára!"... És
erre gyorsan elhatározta magában, hogy Budára megy és megkísérli H. Galamb
Irmát ismét meghódítani, és átvenni azt a csókot, amelyhez joga volt a múltból.
Azt a csókot, amelyre azóta is gondolt néha álmatlan éjszakákon, amidőn is
minden megtörtént csókot elfelejtett, csak azért az egyért, Galamb Irma
elmulasztott csókjáért sóvárgott. A fehér lábak és gömbölyű vállak,
amelyek Lehunyt szeme kárpitján feltünedeztek, a Galamb Irma térde és válla
volt. A szoknya-fodrok, amelyek félálmában megcsiklandozták arcát, az illatok,
amelyek feje körül röpködtek, mint könnyű felhőfátylak a hold
előtt, Galamb Irmára emlékeztették egynémelyik éjszaka, amikor olyan
mozdulatlanul feküdt ágyában, mint a koporsóban. És csöndesen felsóhajtott:
"Vajon a sírban, hatlábnyira a föld alatt ugyancsak a nőkre fogok
gondolni mindvégig?"
- Szolgé! - mondta a
borbély, és Szindbád nemsokára egy omnibusz imperiálján utazott Buda felé és
ellágyulva, nekimelegedve emelte kalapját a Lánchídon, és a széles Duna felett
elkalandozott a tekintete, midőn is valamely régi szép regény ábrándos
figurájának gondolta magát. "Elmegyek azért a szívért, amely az
enyém!" - mormogta a lágy esti levegőbe, és a feketeképű tengeri
rablókra gondolt, akik a puszta szigeten kincset rejtettek el, amelyért egykor
visszatérnek.
A színházban sokan voltak,
és Szindbád egy darabig a diákok helyén álldogált. A muzsikák megszólaltak,
csengő énekek hangzottak, és a közeli toronyban mély bongással ütött az
óra. Aztán Galamb Irma lépett a színpadra. Rózsaszínű tarlatán szoknyácska
volt rajta, s feketeharisnyás lábán lakk topán. Ő volt Lizbeth, és
szőke haja vastagon púderozva, kerek kontyba fonva feküdt fehér és
kövérkés nyakán. Amidőn énekelt, két ránc támadt állán, és az arca a
látcső üvegén át olyannak látszott, mintha gyermekkorában himlős lett
volna. "Ez a sok festéktől van - gondolta magában Szindbád -, minden
színésznőnek ilyen lesz az arca egykoron." Aztán a fülét nézegette,
amely kicsiny és rózsaszín volt, az orra is a régi, kecsesen hajlott és kihívó,
a foga mosolyogva ragyog, minden a régi rajta, és Szindbád mégis bánattal
mosolyog a látcső mögött. A hervadás méla vonalait látta meghúzódni a
mosoly ráncai között... Hervadt volt Irma, mint egy sárga tearózsa a bál után,
a tánc után, amely a kocsi párnáján maradt a nők hajából. Hervadt volt,
mint a melódia, amely a zenekarból hangzott. (Szindbád képzeletében egy pepita
nadrágos és festett bajuszú gavallért látott sétálgatni a Múzeum-kert őszi
lombjai alatt, akinek megtört tekintete bágyadt mosollyal tapad a bonok és
fiatal dajkák tarkaharisnyás bokáira...) A hang, amelyet eleinte nem is nagyon
hallott, mélyebb és halkabban hangzó volt az Irma szájában, és a fehér
blúzocska erősen megfeszült vállán, amint a karnagy intésére teli
tüdővel fújta az éneket.
"Te szép hervadt rózsa!"
- mormogta Szindbád, és a szíve csöndes, borongós kedvvel telt meg. "Vajon
eszedbe jutottam-e néha?"
...A fűző alatt
azonban szép, kellemetes formákat mutatott Lizbeth a színpadon, és később,
mikor Szindbád névjegyét az öltözőbe küldte, magában azt gondolta:
- Ugyan mi történhetik, ha
egyszer velem vacsorázik egy nagy fa alatt a kis budai kocsmában?
"Igen, megvárhatja,
beszélhet vele az előadás után" - ez volt a válasz, amit a színházi
asszony hozott, és Szindbád erre olyan mozdulattal eresztett két pengőt az
asszony kezébe, mint a muszka hercegek.
A színkör mögött, ahol a
diákok és fiatal újságírók szívták cigarettáikat, Szindbád egy darabig
szégyenkezve állott. A felöltője gallérját felhajtotta, és a kalapját a
szemébe húzta. A félhomályból végre előlépett egy piros köpenyeges
női alak, és a lépcsőn megállott, mialatt jobbra-balra széjjelnézett.
Szindbád odanézett, és
megemelte kalapját:
- Mindjárt emlékezett rám?
- kérdezte.
- Hát elfelejtettem magát?
- felelt nevetgélve a színésznő. - Milyen bajusza lett! És a válla is
szélesebb. Vékony, cingár úrficska volt, most pedig egy komoly férfiú. Vajon
csakugyan komoly férfiú lett? Nos? A szeme, csupán a szeme maradt a régi. A
szemében még mindig van valamely gyermekes naivság... Hát én? Ugye,
megvénültem?
- Most is nyomban
megigézett, mint régen. A szeme, a haja, az arca pompás...
- És a hangom?
- A hangja hallatára ismét
megfiatalodtam, jókedvű diák lettem, és ugyanazért jutott eszembe az a
kalandos gondolat, hogy az estét együtt tölthetnénk, ha nincs ellene kifogása.
Kár, nagy kár, hogy régi kedves nevelőim nincsenek már itt a szomszédos
sörházban, akiken maga annyit nevetett...
- A nevelői? -
kérdezte csöndesen Irma; és elgondolkozva lépegetett. Aztán halltan folytatta:
- Nem bánom, elmegyek magával vacsorázni, de kijelentem, hogy sem értem, sem
barátnémért (aki mindjárt itt lesz) nem fizethet semmit. Helyes?
Szindbád nem felelt, mert
furcsának találta, hogy az Irma nyakán egy sebhely van, ami azelőtt nem
volt. A szeme merően tapadt a sebre, a színésznő észrevette, és a
kesztyűjét kigombolva, megmutatta a kezét. - Itt is... - mondta elmélázva
-, szerelmes voltam, és meg akartam halni. Maga nem szokott újságot olvasni?
- Kiért akart meghalni? -
kérdezte bágyadozó kedvvel Szindbád.
- Valakiért... - nevetett a
színésznő. A nevetése csöndesen panaszos lett, és búskomolyan folytatta: -
Valakiért... Valakiért... Talán magáért.
Szindbád hátralépett, és
erősen az Irma szemébe nézett. Az asszony mélázva, mintegy fátyolon át
mosolygott reá, és csöndesen félrefordította a fejét.
- Itt jön a barátném!
A barátné - egy sovány,
mérges arcú hölgy - katonásan, keményen megszorította a Szindbád kezét, és
hetykén mondta a nevét:
- Már Mira.
[1911]
|