|
A budai ház, amelyben H.
Galamb Irma a Krisztina-templom szomszédságában lakott, olyanformán
helyezkedett el a régi, vénséges ház-anyókák között, mint szemérmetes, tiszta
és finomkás vénkisasszony, krinolinos, vikleres, öreg asszonyságok között.
Legalábbis száz esztendővel fiatalabb volt, mint szomszédai, de a tisztára
söpört udvaron kerekes kút nyikorgott, és a zöld lugas poros levelein bágyadtan
villant meg a napsugár. Az ablakok keskenyek voltak és fehér, repedezett
zsalugáterek takarták őket. A kapu mellett a falban fülke és kopott
betűk hirdetik, hogy valamikor a kéményseprők védőszentje,
Flórián állott e helyen. Bizonyára úgy történt, hogy idők folyamán a ház
gazdát cserélt, és Flórián tovább vándorolt a fülkéből a kéményseprő
gazdával és legényeivel. Flóriánnal a háromablakos ház mintha minden férfias
díszét elveszítette volna. Ha elhaladtál a csöndes ablakok alatt és
bepillantottál a simára söpört udvarra, a kerekes kútra és a zöld lugasra, azt
kellett gondolnod, hogy odabenn a hűvös szobákban egy-egy tarka macska és
egy-egy vénkisasszony üldögél, és a Képes Családi Lapok régi évfolyamait
levelezik. - Itt lakott Galamb Irma, a színésznő, amikor a vacsorát
követő nap délutánján Szindbád nála tiszteletét tette.
- Hát hogy van, hogy van? -
mondogatta Galamb Irma, amint egy merevlábú és tojásdadalakú széken Szindbádnak
helyét kijelölte.
A félig lezárt
zsalugátereken a júniusi napsugár csöndesen, aranyporosan szálldosott befelé,
mint régi vidéki délutánokon, midőn Szindbád húga barátnőivel
haragszomrádot játszott az ebédlőben. Egy tarka óra komolyan ketyegett a
hímzéssel borított komóton és a fehérre súrolt padlót otthonszőtt, színes
szőnyeg borította. (Szindbád egy darabig kezében tartotta kalapját és
kesztyűjét, mint a vidéki viziteknél szokás, végül is a szék alá dugta e
felesleges holmikat.)
Galamb Irma fehér
háziruhában üldögélt látogatójával szemben, és miután a haja kissé borzas volt,
és arcát, nyakát is hanyagul borította a rizspor, sokkal öregebbnek látszott,
mint az előző estvén. Egy kopott aranyozású félcipő volt a
lábán, amelyben valamikor régi operettekben táncolt, de a cipő piros sarka
már fehér volt és a szalag összezsugorodott. Csak a keze volt fehér, puha és a
körme rózsaszínű, mintha minden egykori ékességei közül a kezét becsülte
volna meg legjobban. Egy falegyezőt vett fel az asztalkáról, az asztalkán
láthatóvá lett a kulcsos zárral ellátott emlékkönyv, és míg a legyezőt
kezében megforgatta, a legyezőről ceruzával és tintával írott
verssorok, névaláírások és hevenyészett rajzok tűntek Szindbád elébe.
- Én már csak az
emlékeimnek élek - mondta, és kezében fürgén mozgott a legyező. - A
direktor mondta is, hogy miért nem hagyom ezeket a limlomokat a téli állomáson,
minek cipelem magammal. Én őszintén feleltem, hogy én már a limlomjaim
nélkül nem tudok élni.
Melegen s barátságosan
pillantott Szindbádra:
- Higgye el nekem, uram,
hogy azok a nők a legboldogabbak, akiknek szép és változatos múltjuk volt.
Akik megbecsülik a múltat és visszaérzik az elmúlt gyönyörű órákat és
napokat. Lehet, hogy ha majdan megöregszem, a templomba járok én is vezekelni,
mellet verni és búslakodni könnyű és elröpült fiatalságom miatt, de most
még annyira közel van minden, ami elmúlt, hogy teljes bizonyossággal emlékszem
a csókokra, az ölelésekre. És vajon melyik nő nem boldog, ha megölelik?
Szindbád cigarettára gyújtott,
és míg a füstöt a selyempillangókkal díszített lámpás felé fújta, fesztelenül
megkérdezte:
- Mondja, Irma, mikor volt
utoljára szerelmes?
A színésznő elnevette
magát.
- Szeretném, ha erről
nem beszélnénk... Lehet, hogy már régen, néha azt hiszem, hogy már évek múltak
el azóta, hogy valakire forrón és szerelmesen gondoltam éjnek idején - máskor
meg azt hiszem, hogy még mindig rövidruhás leányka vagyok és
eltűnődöm a bókokon, amelyeket a színháznál és a színház körül az
udvarias emberektől hallok. A tükörbe nézek és azt kérdezem a
tükörtől, hogy csakugyan olyan szép a szemem, mint Tyukori, a komikusunk
mondta? A vállamat, a karomat nézem sokszor és hiába, be kell vallanom, hogy
még mindig szép és fiatal vagyok. Istenem, én talán sohasem fogok igazán megvénülni.
Eszembe jut az anyám, aki hatvan-hatvanöt esztendős korában szép, tiszta
és kívánatos asszony volt. Tőle örököltem soha meg nem őszülő
hajam. Csak az ostoba asszonyok őszülnek meg.
A fejét félrefordította és
ujjaival felsimította hajhodrait. Szindbád helyeslően bólintgatott.
- Valóban - mondta, magában
pedig azon gondolkozott, hogy milyen színe is volt az Irma hajának akkoriban,
régen?...
Egy percig hallgattak,
mialatt Szindbád tekintete szórakozottan tévedezett a képeken, régi koszorúkon
és hervadt szalagokon.
- Ugye csodálkozik -
szólalt meg csiklandozó, nevető hangon a színésznő -, hogy mennyi
idegen férfinak az arcképe van a falon? Bizony a legtöbbet már nem is ösmerem,
de szeretem magam körül a szép férfiarcképeket.
Könnyedén, mint egy nagy,
fehér macska talpra ugrott és az arany papucsokban a falhoz lebbent. A bal
kezével a szoknyáját összefogta, míg a jobb kezével a képekre mutatott, mint a
tanító a táblára.
- Ez volt Hegyesi, a férjem
- mondta egy ovális rámájú, rossz olajfestményre mutatva. - A legszebb férfi
volt Magyarországon, csak kérdezősködjön utána.
(Hegyesi összezsugorodva és
savanyúan nézett alá a képről, mintha unná ezt a beszédet.)
A kép körül szalagok
fityegtek, amelyeknek aranybetűi már elkoptak. Az asszony megsimogatta a
szalagokat:
- Mind az övé. Rajongtak
érte a nők... de most jöjjön közelebb. Ezt a képet közelről kell
megnézni. A fotográfia bizony már kissé megkopott, de ugyebár felismer engem
itt a csoport közepén. Ez volt a Fitykai társulata. Emitt a direktor, ott férjem
és a társulat többi tagjai.
(A régi fotográfiáról
borotvált arcú, hosszú hajú és összefont karú színészek némi elkeseredéssel
pillantottak Szindbádra. Az előtérben füvön ült tunikás szoknyában Irma,
és kalapja mint egy virágkosár.)
- És itt következnek
ők, a régi ismerőseim... Látja ezt a harminc-harmincöt férfit? Ez mind halálosan szerelmes volt
belém. Némelyik bizony a pisztolyt is szívének szegezte miattam. No, de menjünk
tovább.
(A férfiak csoportja némán
elvonult a falon. Egyik-másik mereven szegezte megkopott tekintetét Szindbádra.
Lavalière-nyakkendők, boglyas, hajfürtök és hatalmas inggallérok sodródtak
el Szindbád előtt. A vége felé pepitaruhában és szürke cilinderkalapban
állott egy színész, és egy fehér kiskutyát tartott nyakszíjánál fogva.) "A
híres Ürmösi" - mormogta kissé meghatottan Irma. - "No de menjünk
tovább."
Most a koszorúk következtek, a
hervadt babérok bánatosan zörögtek, amidőn Irma kezével megérintette
őket. A szalagok meglebbentek, sárgultan, elfonnyadtan, mint őszi
délután a temetőben. Egy széles, megkopott nemzetiszínű szalagról
Szindbádnak a gimnáziumbeli márciusi ünnep jutott eszébe, valahol élesen süvít
egy vékony gyermekhang: "Rabok legyünk, vagy..." Sárga szalagon a
vidéki város neve, ahol a fából tákolt színkör körül sör- és törkölyszag
vegyült a hársfák illatával... S ezután Szindbád már kissé elandalodva
nézegette a kitömött gerlét, amely ezüstkarikán hintázott, az arcképekkel
megrakott japán legyezőt és a többi holmikat, régi szép vidéki sikerek,
tapsok, szerelmek eredményeit.
Egy tulipános ládikára elmerengve
helyezte kezét a színésznő:
- Ebben tartom a leveleimet... Ha
egyszer meghaltam, meghagyom, hogy elégessék a ládát.
A szemét Szindbádra szegezte és
csöndesen, elmélázva, halkan mesélte:
- Az éjjel is, amikor hazajöttem,
legkedvesebb barátomhoz, a ládikához fordultam... Olvasgattam a régi, szép
leveleket, a gyönyörűséges hazugságokat és csodaszép mondókákat, amelyet a
férfiak szíve hozzám diktált... Az óra már éjfélre járt, amikor végre egy
levélke jutott a kezembe, amely könnybe borította a szemem. A párnám alá tettem
és úgy aludtam. Furcsákat, nagyon furcsákat álmodtam a levélkével a fejem
alatt. Egy nagy rózsaszínű ablakot láttam valahol, és az ablakban
egyszerre csak megjelent egy ifjú alakja... Nagyon sok idő tellett el, amíg
az ifjút a rózsaszínű ablakban felismertem. Ön volt az, Szindbád. A régi
Szindbád. Akarja a levelét látni?
Gyorsan felpattantotta a ládikó fedelét. Legfelül egy sárga,
gyűrődött papírlap hevert, rajta hegyes, szarkalábbetűkkel ez
volt írva: Fogadja ifjú szívemet, kérem, kegyelmesen. Szindbád. -
Szindbád kétszer-háromszor megforgatta kezében e papírlapot.
- Egy virágcsokor járt vele - mondta a színésznő, és komolyan,
fontoskodva elzárta a régi levelet a ládába.
- Most pedig uzsonnázni fogunk. Szereti a kávét, Szindbád úr?
Szindbád ekkor elbúcsúzott, és rosszkedvűen, lehajtott fővel
bandukolt ki a régi házból, amely szomszédai között egy tiszta és finomkodó
vénkisasszonyhoz volt hasonlatos. Keserű érzésekkel, elkedvetlenedve
mendegélt jó darabig és még azért is okolta magát, hogy egyszer sem nyújtotta
ki kezét a színésznő keze után. Hátha ez a fehér, puha kéz felmelegítette
volna?...
Jó messzire járt már, midőn egyszerre megállott, és hangosan, teli
tüdőből felkacagott.
[1911]
|