SZINDBÁD TITKA

Minden embernek van valami titka, amelyről sohasem beszél életében. Régen elmúlt dolgok, szégyenek, kalandok, szívfájások és lelkipofonok. Az volna a legérdekesebb olvasmány, amelyet a halálos ágyán mondana el valaki őszintén, igazán: a titokról, amelyről az életen át hallgatott. Szindbád titka - miután a hajós már úgyis régesrégen meghalt, és ha látni vélték is őt némelyek tegnap vagy tegnapelőtt a korcsmában borozgatva vagy éjjel az utcán bandukolva, azok nem az igazi Szindbádot látták, csak kísérő szellemét -, Szindbád titka a következő volt:

Szindbád egy téli estén, egy régi estvén egy országúti csárdában üldögélt a Kárpátok között, százezer mérföldnyire Budapesttől. A hajós elrejtett kincsek felfedezésére utazott erre a tájra. Egy régi imakönyv borítékában találta - vagy talán csak álmodta -, hogy e tájon, amelyet nyilak, karikák, görbe vonalak és titokzatos pontozások jelölnek, a pohárral jelzett helyen vasláda van a földbe ásva - harminchárom katonalépést téve északi irányban az ódon kolostortól. A matrózkés, főzőkanál, törött lánc és női ing - amely dolgok a térképen helyet foglaltak, mind valamely titokzatos irányítói a kincses láda rejtekhelyének, hűségesen elvezették Szindbádot a Kárpátok között... Igen, itt járt, erre ment kisdiák korában, midőn a régi kolostornak volt a növendéke, és kis barátaival tengerirablósdit játszott szombaton délután a gyors és kanyargó Poprádon, egy ócska és ingadozó tutajon. A titokzatos tervrajz (szigorúan betartva a fekete vitorlás kalózok nemzetközi nyelvét) ebből az időből maradott meg valami véletlen folytán, és egy napon az unatkozó Szindbád kezébe került, midőn már halántékán olyan fehér volt a haja, hogy fehérebb nyolcvanesztendős korában sem lehetett. A régi diákkori tervrajz nem hagyta Szindbádot nyugodni. Titokzatos gyilkosságok, rablások, támadások jártak a fejében, amelyeket gyermekkorában bizonyára elkövetett, csak később elfelejtett... Vonatra ült. A Poprád havas hátán kisdiákok korcsolyáztak, és az odvas fa, amely a tervrajzon megjelöltetik, most is azon a helyen állott, csak valamivel kisebb lett. A kolostor tornyán állanak a kopott óramutatók, mert még ma is ott ült az egyik mutatón az az öreg varjú, amely talán már Szindbád gyermekkorában foglalt ott helyet. A kőfalról, amely az ódon kolostort határolta, már lekopott a vakolat, de ahol a vakolat megmaradott az esőverte, szürke falon, vörös krétával és szénnel írott nevek voltak láthatók. Az ákombákomok között tűnődve keresgélt Szindbád a téli alkony pirosló fényében, és igen nagy volt a boldogsága, midőn a félig lemosott, lekopott írások között vörös krétával írott S betűt fedezett fel. "Én voltam ez!" - mondta magában, és hirtelen a német kereskedő táncoló boldogsága jutott eszébe, aki a Lengyelnyereg barlangjában megtalálta tíz év előtt otthagyott névjegyét. A bokázó németet látta maga előtt folyton ott a hegytetőn, amidőn az országúton - az odvas fa alatt - elballagott, és a kincsek rejtekhelyén az alagúti csárdát felfedezte, ahol csakhamar meghúzódott - a téli hideg, a meleg gondolatok, kedveskedő ábrándok elől.

A söntést fenyőt fuvarozó tótok foglalták el, és a nagyszakállú bormérő, akinek olyan kerek bőrsapkája volt, mint a középkori korcsmárosoknak, bőrköténye és hosszú-hosszú vasszürke szakálla, némán intett kezével az idegen úrnak a belső szoba felé, amelyet piros firhangos üvegajtó választott el a söntéstől.

Nagy, dagadt ágyak és ócska családi fotográfiák között találta magát Szindbád a kis szobában. Öreg asszonyságok üldögéltek fejkötőben és régi selyemben a lublói fotográfus képein. Amott egy kis gyerek fehér harisnyában álldogál, és ijedt, kerek szemét a látogatóra mereszti. Mellette egy kis bárány kerekeken, és a fehér szőrű bárány is Szindbádot látszik szimatolni. Egy tarka ruhás és vékony derekú hölgy egy másik képen, amint legyezőjét a feje mögött szétterítve tartja. Aztán egy csizmás, vidéki bérlő, vastag óralánccal és komor tekintettel, mintha rossz tehénnel főzték volna le éppen a vásáron. A zömök fiatalember és a legyezős hölgy egymás mellett függnek a kanapé felett. Lehet, hogy testvérek vagy talán jegyesek - gondolta magában Szindbád, midőn az ajtó felnyílott, és egy rövid szoknyás, élénk, fekete szemű, fekete hajú leányka lépett a szobába, és vidáman köszönt az idegennek.

- Mit parancsol? Bort vagy sört? - kérdezte, és csöndesen mosolygott azon, hogy Szindbádot a családi fotográfiák nézegetésén érte. - Talán ismeri őket? - kérdezte negédesen. - A lublói vendéglőst és a nénémet, a vendéglősnét?

- Lehetséges - felelt rejtélyeskedve, nekilendülve Szindbád a kedves leány jöttére. - Magamféle utasember sokfelé megfordul, sok földet bejár.

- Tehát bort parancsol? - kérdezte a leányka, és tetőtől talpig végignézett Szindbádon.

- Valami jó bort kérek - felelt Szindbád -, és szeretném, ha velem koccintana...

- Az nem lehetséges - szólt röviden a leányka.

Kisietett a szobából - az ajtón át a nagyszakállú bormérő vizsgaszeme fürkészve tekintett az idegen vendégre. - Szindbád régen érzett jókedvvel bámult ki a vasrostélyos ablakon a havas és árva kertbe.

A leány már jött is a borral. Az üveg harmatos volt a hidegtől, és a bor olyan pirosan csillant meg a pohárban, mintha éppen most fogták volna fel egy országúton leszúrt vándorló szívéből.

- Olyan piros, mint amilyen a maga vére lehet - mondta Szindbád a poharat ajkához emelintve.

A leányka leeresztett kézzel állott egy darabig az asztal előtt, aztán csakhamar kézimunkát kapott elő egy kosárból, és nagyon sokáig fűzött harasztot egy tű fokába az alkonyat világánál, az alacsony ablakhoz állva. Nyilván beszélgetni akar - gondolta Szindbád, és gyönyörködve nézte a leányka domborodó formáit - fejlődő csípőjét és feltűnően kis lábát a fűzős cipőben. A keze piros volt, de formás, és kerek karján megfeszült a blúzocska. A nyakán göndörkés hajszálak tünedeztek fel az ablak mellett, és hátulról felfelé simított hajában is göndör fürtök látszottak. Megfordult, és hosszúkás, nagy szemét Szindbádra szegezte.

- Szereti ön a társaságot, tisztelt úr? Mindjárt itt lesznek a tanár urak a kolostorból. Ez az ő szobájuk.

- A tanár urak? - mondta Szindbád.

- Az igazgató úr is eljön néha, de persze csak ritkán. De Ferenc páter mindennap itt van, valamint Snell úr, a tornatanár.

Szindbád hallgatott, és a leányka mintha nem ösmerné társaságában a hallgató férfiakat - bizonyos elfogultsággal folytatta:

- Ön bizonyára más fogadókhoz van szokva ott, ahol ön lakik. A lublói is legalább háromszor akkora, ahol a néném a vendéglősné. De az apám már öregember, nem épít. Meg aztán minek is ide az országútra nagyobb fogadó. Igazam van?

A tű fokán végre keresztülment a fonál, Szindbád még mindig nem szólt. A leány szinte sértődve kérdezte:

- Hová való uraságod?

- Pestre.

- Pestre?

Bizonyos tiszteletteljes csodálkozással nézett Szindbádra, de aztán vállat vont, és nevetett.

- Pestre - folytatta, és ajkát felbiggyesztette. - Én Krakkóban jártam az iskolába, amikor ott laktunk. Ismeri Krakkót? Azokat a gyönyörű tornyokat, hidakat, palotákat néha látom álmomban. Volt ott egy üzlet, ahol a világon mindent árultak.

- Szeretne Pestre jönni? - kérdezte csendesen Szindbád, és hosszasan a leány arcába nézett. A hangja lágy és behízelgő volt: - Jöjjön velem Pestre.

A leányka hirtelen elpirult, elkomolyodott, majd makacsul, mint egy gyermek, megrázta a fejét.

- Ide ugyan ritkán jönnek pestiek - mondta, mintha az előbbi elbeszélését folytatná -, de annyit itt is tudunk, hogy nem valami szép város az a Pest. Tudja, melyik a szép város? Brüsszel. Ha éppen tudni akarja.

- Ott is járt? - kérdezte szomorúan Szindbád.

- Azt nem mondhatnám - felelt gyorsan a leány -, de ismerem, mint a tenyeremet.

- Honnan ismeri?

- Ismerem - felelt röviden a leány, és kézimunkájába mélyedt.

Szindbád csendesen és gondolkozva nézte a leányt, és furcsa gondolatok bogarásztak a fejében, amelyek egy unatkozó férfiút szoktak meglepni künn a havas országúton.

Csendesen kigombolta a blúzocskáját, és megcsókolta kerek, fehér vállát. Egy másik csók a nagy, mélytüzű szemeknek jutott. A harmadik a nyakszirtnek, amely fehér és kemény volt, mint a regényhősnőké. Igen, igen, egy kis regényhősnő áll itt előtte. Fejlődő kis románc, amely talán azzal is végződhetik, hogy Szindbád egy kedves, félénk és felejthetetlen leánycsók emlékével távozhat e helyről, ahová a piros függönyön át már fehér és piros fényt szórt a söntésben meggyújtott lámpa. A vasrostélyos ablak mögött nagy pelyhekben kezdett hullani a hó, a leány az ajtó felé lépett.

- Hogy hívják magát? - kérdezte csendes hangon Szindbád.

- Fáni - felelt közömbös hangon a leány.

- Fánika - folytatta Szindbád előrehajolva -, nem szeretne maga színésznő lenni?

A leány hirtelen megállott az ajtónál, és Szindbád jól látta, hogy vérhullám szalad keresztül az arcán. A hangja is fátyolozott volt, amint felelt:

- Ugyan, ne bolondozzon már.

Hirtelen felemelte lesütött szempilláit, és óvatos, gyors, fürkésző pillantást vetett Szindbádra.

Kiment a szobából, ahol Szindbád most egyedül maradt a félhomályból rámeredő ijedt szemű, fehér harisnyás fiúcskával és a fehér szőrű báránnyal. S amint így ült és hallgatózott a külső hóesés csendes hangjaira, egyszerre valahol a házban ének hangzott fel. Egy-két elfojtott trilla valamely régi operettből. La-la-la... Elhangzott, majd újra visszatért a hang, mintha a szél lóbálná az üvegharangot, valamely régi park vén fáján.

A leány talpas lámpával tért vissza, amelynek fedőjén egy kék angyal szálldosott.

- Maga énekelt olyan gyönyörűen az imént? - kérdezte Szindbád csodálkozó hangon.

- Ah, dehogy - felelt Fáni, és gúnyosan, tréfásan biggyesztette a száját. - Én nem szoktam énekelni.

És furcsán nevetett ekkor.

- Kismadár - mondta későbben Szindbád, és ő is nevetett csendesen.

A kárpáti hóesésnek hangja van. Olyanféle hangja van, mint a magánosan álló tornyok körül susogó éjszakai szélnek. A mély fenyveserdők, néma hegyek és beláthatatlan völgyek között mintha csöndesen aludna egy óriásasszony, és halkan, mélyen lélegzene álmában: így hangzik a hóesés, amely tenyérnyi darabokban szakad a földre. Amikor az ajtó fel-felnyílott az országúti csárdában, a hóesés hangja kívülről erősebben hangzott; mintha sietve vonult volna végig az országúton egy kísértetcsapat, és a köpenyegek suhognak a lovagok vállain.

Az ajtó most újra felnyílott, és a lovagok megállottak a láthatatlan szélfúvásban odakinn a fogadó előtt, és két feketeruhás lovag kiválott a többi közül, és belépett az ajtón.

Fáni örvendező arccal lépett a jövevények elé. Két pap volt az érkező a közeli szerzetes kolostorból. Mint csakhamar kiderült, maga a házfőnök, egyben az algimnázium igazgatója szánta el magát a havas estén, hogy Fánika borát megkóstolja. Társa, Ferenc atya mindennapos vendég volt a fogadóban, ugyanezért már biztosan tudta a helyét a hölgycigarettás doboznak, amelyet a komót fiókjából nyomban az asztalra helyezett.

Az igazgató fiatal, alig harminc esztendős férfiú volt, nagy bágyadt szeme volt, mint a középkori szentképeken látható, de a bágyadt szemek mélyén rejtett tűzpontocskák vándoroltak néha keresztül, mintha éjszaka lámpást visznek végig a messzi nedves réteken. Az arca rózsaszínű és fehér volt, élveteg ajkát finnyáskodva szorította össze, mint valami elkényeztetett színész.

Ferenc ellenben sörtehajú, borostás arcú, elvadult és korán hízott férfiú volt, könyökén lyukas a reverendája, és a gömbölyű szemében ökörbánat ült, amellyel a borozó nézi a pohár fenekét.

Az igazgató udvariaskodó, finom ember volt, csakhamar közölte Szindbáddal, hogy rendkívül örvend a szerencsének, vendégüknek tekinti a messzi Budapestről idevetődött Szindbádot, és nagyon boldog volna, ha Szindbád poharat koccintana véle abból a borból, amelyért Fánika a pincébe sietett...

- A bor a Rákóczi szőlejéből való, a lengyel fennsíkokról - szólt közbe komolyan Ferenc atya. - A szőlők mostanság a mi rendházunké.

- Helyes, Ferenc - mondta mélységes megvetéssel a direktor -, semmiben sem tévedtél, csak a helyben. A szőlőnk Gömörben van, és csak annyiból volt Rákóczié, hogy Rákóczi bujdosásában ott hált a borházban. Tehát, máskor jobban gondold meg, amit mondasz - tette hozzá tréfásan, de meglehetős szigorúsággal.

Aztán Szindbádhoz fordult, és mentegetőzve folytatta:

- Sajnos, rendünk tagjai itt a határszéli kolostorban kissé elmaradottak a világtól. Ugyanezért figyelnem kell a dolgokra, mélyen tisztelt uram. Én valamikor Pesten is voltam... Hajh, de az már nagyon régen volt. A sors, a véletlen, talán a végzet úgy rendelte, hogy határszéli házunk vagyoni viszonyai meginogtak. A sors, a véletlen, talán a sötét végzet úgy akarta, hogy énreám essék a választás, mint aki a megbillent mérleget helyre illeszti. Pedig én, uram, számolni sohase tudtam. Csupán a szépművészetek érdekeltek mindig. Operettek, színészek, színésznők... Muzsika, dal, színház... Némely szólószámokat magam is jól fújtam a divatos operettekből... Kis herceg, Uff király, a Mikádó... És a Gasparone melódiái mostan is fülembe csengenek. És itt vagyok a határszélen, Ferenc a barátom, mert a harmadik rendtárssal, az öreggel már évek óta nem lehet beszélni. Tetszik tudni... (Ápolt, fehér kezével a homlokára mutatott.) Csak néha határozom el magam arra - mert hiszen a rangom ezt gyakran nem engedi -, hogy Fánikával, a mi kis városunk tündérkéjével, az egyetlen nagyvilági hölggyel, aki a hegyek között található, egy-egy régi kottát elénekeljek.

Szindbád érdeklődve hajolt előre, és tréfásan megérintette az elborongó Ferenc atya vállát:

- És főtisztelendőségednek semmi szava nincs a nagyvilági hölgyről?

Ferenc összerázkódott, remegő kézzel ütötte vastag talpas poharát a Szindbádéhoz, és szórakozottan mormogta:

- Szervusz.

- Hagyjuk Ferencet - mondta most élénken az igazgató. Tudja meg, uram, hogy Fánika éppen olyan modern hölgy, mint bármelyik pesti kisasszony. Divatos ruhája egyedül neki van a városkában, a kalapja, nos, hát én ehhez nem nagyon értek, de azt gondolom, hogy a legutóbbi divat szerint készült. Jelenleg van egy kis muszka sapkája, amely fehér és fekete bársonnyal díszítve: mondhatom, uram, hogy elragadó. A legfrissebb folyóiratokat olvassa, és kedves költője Reviczky Gyula. A cipőit Krakkóban varrják, és kesztyűje a híres késmárki kesztyűstől, Gláber Ferdinándtól származik. Divat, műveltség, esprit, nagyvilági hang. Ezeket Fánika képviseli nálunk. Rajongása a művészet iránt szinte páratlan. Uram, ön szerencsés embernek mondhatja magát, hogy ebbe a házba került. A véletlen, a sors, a végzet néha furcsán igazgatja az emberek lépteit. Ön eljött a messzi Budapestről, és nyomban rábukkant a kincsre. Nos, mi a véleménye önnek Fánikáról?

Szindbád elcsöndesedve hallgatta a rózsaszínű arcú igazgató áradozó szavait. Valahogyan úgy érezte, hogy későn jött és megbukott Fánikánál, a szent szemű páter már learatta e kis mezőcske egyetlen terményét, a barna és tűzkelyhű rózsácskát. Ám Szindbád gondolkozása ebben az időben már hasonlatos volt a szövőgép működéséhez, amelyet egy bölcs és öreg takács lába hajt valahol egy elhagyott házban. Kattog a takácsszék, és a gondolatok kelméje lassan növekszik, most egy virág, majd egy repülő madár, később egy falevél alakja bontakozik ki a vásznon - Szindbád a pap rajongásában csakhamar felfedezte az ártatlanságot, és a mesebeli takács egy lábnyomására egy képet mutatott előtte a gondolatok vászna. Szindbád úgy látta, hogy éppen a rózsaszínű, színészkedő férfiút használja fel kis terve eléréséhez, és csakhamar megszólalt:

- Nagyon örülök, hogy nem csalódtam. Fánikét magam is rendkívüli lénynek ítéltem meg, akiért kár volna, ha itt elhervadna, elpusztulna. Az ő világa a színpad. Hangja kellemes, mint egy kis harangé az erdőn. Megjelenése, finomsága, alakja mind a színpadra hívják...

Az igazgató meglepetten nyújtotta ki fehér kezét.

- Ezt mondom én is. Legyen színésznő, ne korcsmárosné.

Fáni, aki a beszélgetés alatt valahol hallgatózott (ezt Szindbád bizonyosan tudta, mert hiszen a borral már régen megérkezhetett volna), most meghatott arccal lépett a szobába. A szeme mintha még nemrégen könnyes lett volna, a haja kissé kócos volt, amint a kulcslukhoz vagy ablaknyíláshoz szorította a fülét, de a nyakába egy fehér szalag került, amely oldalvást csokor alakjában volt megkötve, és a barna arcocska mellett hatásosan festett.

- Nos, kis primadonna! - kiáltotta az igazgató olyan mozdulatot téve, mint a gyóntatóatyák - hol jártunk annyi ideig? Remélem, hogy apa most megengedi, hogy a szobában maradhasson, miután én itt vagyok, nincs egyedül a pajkos Ferenccel. Hej, Ferenc nagy kópé! Igaz, Ferenc, nagy kópé vagy?

Ferenc tunyán megmozdította széles vállát.

- Mikor lapszerkesztő voltam Rimaszombaton - kezdte -, eladósodtam, és a rend gondnokság alá helyezett.

- Hagyjuk a tragikus dolgokat - kiáltotta élénken az igazgató. - Mai programunkban szerepel egy dal, éppen a Királyfogásból, amelyet szeretnék Fánikával megtanulni. Próbáljuk csak meg. De előbb igyunk kedves pesti vendégünk egészségére.

A poharak összekoccantak, és Fáni figyelmesen, kinyújtott derékkal ült helyén, mint a fiatal leányok az iskolában. A tekintetét áhítattal és tisztelettel fordította az igazgató felé. Szindbád leskelődve figyelte a szemsugarak útját és mineműségét, magában pedig nyomban megállapította, hogy a sugarak negatívok. Nincs semmi baj még eddig a direktorral. A leány öntudatlanul tiszteli a szomszédos kolostor főnökét.

A direktor a szoba közepére lépett, és zsebéből ócska, összehajtogatott kottát vett elő. Amíg a kottát szétbontotta, kissé megindult hangon magyarázta:

- Persze, ehhez a szöveghez nem a barátcsuha illenék, hanem fehér lovaglónadrág, hosszúszárú lakkcsizma és bársonyzubbony, a vállon szalaggal, amilyent a fiatal lovagok viseltek. Oldalamra kis aranyos kard, fejemre strucctollas föveg. De halljuk a dalt.

Kétszer köhintett, és csakhamar rákezdte tenorhangján: Futva árkon, bokron át - keresem a hűtlen nyomát...

A harmadik taktusnál a Fánika hangja váratlanul felzendült, és mosolyogva, kissé elpirulva és nedves ragyogó szemmel fújta együtt az igazgatóval az operettáriát.

Szindbád már régen elfelejtette a határszéli kis korcsmát, ahol egy havas téli estén üldögélt, piros bort ivott és a korcsmáros leányának, Fánikának udvarolgatott. Elfelejtette, mert csaknem egy hónap múlott el azóta, és néha visszhangzott lelkében a dal, amikor magányos sétán életről, halálról, nőkről és egyéb szomorúságokról gondolkodott. Magányosan mendegélve, késő éjszaka, alvó házak, alvó fák között, a lelkében, mint a buborékok csendes tó vizén, felhangzott egy dalocska, amit a téli estén a határszéli csárdában piros bor mellett énekelt a leányka, akinek nevét elfeledvén, mint "kismadár"-ról emlékezett magában. A "kismadár" és a színészkedő igazgató - Ferenc páter, amint az asztalnál dalolva, egyet-egyet horkantott... Künn sűrű hóesés, amely csöndes, mintha régi sírok fölött hullana a hó. És a tizedik lépésnél már újra elfelejtette Szindbád a dalt, az igazgatót és a kismadarat.

Egy estén klubjában a szolga azt jelentette, hogy egy hölgy várja odakünn.

Szindbád letette a kártyát, és magában egynéhány hölgyre gondolt, akiktől szívesen venné, ha váratlanul felkeresnék. Egy kövér színésznő, majd egy fekete asszony. Harmadiknak egy kis táncosnő lebbent el előtte... Mindenkire gondolt, csak a "kismadár"-ra nem gondolt, és íme, ő várta a klub előszobájában. Kis félrecsapott kalap volt a fején, kopottas, rövid bundácskáját kigombolta és új, gombos cipőjét kissé előredugta. Az arca piros volt, és a szeme harmatosan, szégyenlősen tapadt Szindbádra. Félszegen, kissé komikusan ült a helyén, és Szindbád, mielőtt megszólította volna, megzavarodva nézett körül, ki látja őt és furcsa ismerősét?

- Hogy kerül ide? - kérdezte inkább szigorúan, mint nyájasan.

A "kismadár" fekete pamutkesztyűjével megsimogatta a homlokát, mintha a gondolatait rendezné.

- Magam sem tudom - felelte töprengő hangon. - Tegnap vagy tegnapelőtt történt, hogy egyszerre eszembe jutott kegyed. Eszembe jutott a kérdése, hogy akarok-e színésznő lenni? Már nagyon régen meguntam a korcsmát, a papokat, a boroshordókat. Valahogyan az apámat sem sajnáltam többé. Ő majd tovább vezeti az üzletét, méri a pálinkát a tótoknak, és bort ád az igazgatónak meg Ferenc páternek... A vonat hajnalban indult onnét. Volt egész éjjel időm gondolkozni. De már korán este, amikor a vendégek elmentek, bizonyosan tudtam, hogy eljövök. A névjegye - amit akkor adott - mindig nálam volt...

- Hol? - kérdezte Szindbád, és letelepedve a "kismadár" mellé, figyelmesen nézett annak a fényes szemébe. - Hol? A harisnyájában tartotta a névjegyet?

A "kismadár" csendesen intett a fejével.

- Hiszen az már mindegy lehet önnek... Tehát eljöttem, hogy színésznő legyek.

Szindbád fanyarul mosolygott. Egy pillanatig azon gondolkozott, hogy alaposan összeszidja a "kismadar"-at, és a legelső vonattal visszaküldi a határszélre a vasszürke szakállú korcsmároshoz. Majd az jutott eszébe, hogy erre még mindig ráér holnap vagy holnapután vagy azután... Egyelőre itt ül a "kismadár", és fényes, fekete szemét bizalommal, megadással szegezi reá. A kis domború kebel nyugtalanul emelkedett a piros blúzocska alatt, és a rövid bundából friss téli illat szállott Szindbád arcába, amilyen illatot csak akkor érzett, amikor kétlovas szánkón vágtatott hóval borított fenyőerdők között. A leány nyakán is nedves volt a göndörkés hajfürt, amint a hópihe most megolvadt rajta...

- És hogy talált ide?...

- Egy öreg hordár, éppen olyan öreg ember, mint az apám, idáig vezetett.

- És evett ma már valamit?

- Bizony arról egészen megfeledkeztem - felelt elgondolkodva a "kismadár". - Az evéssel sohasem törődtem.

- Helyes. Mindjárt megyünk vacsorázni. Aztán majd meglátjuk... Meglátjuk - dörmögte csendesen Szindbád, és még maga sem tudta, hogy mit akar ezzel a véletlenül útjába került leánnyal.

És miután születésénél fogva jó és engedelmes gyermek volt Szindbád, és szerette magát azzal ámítani, hogy lelke mélyén a legnemesebb férfiú, e percben még nem gondolt arra, hogy visszaél a leányka tapasztalatlanságával, bizalmával... "Nem, nem" - gondolta magában. - "Én nem bántalak, kismadár!" - A kabátját vette, és gyöngéden a hóna alá nyúlt a kis madárnak, amikor a havas utcán megindultak. Később intett egy gazdátlan kocsinak, és Budára vitette magát, ahol egy kis vendéglőben máskor is megfordult, nőkkel titkon vacsorázgatva, enyelegve és szerelmeskedve. A "kismadár" csodálkozva, kimeresztett szemmel nézte az elmaradozó utcai lámpásokat, amint a télvégi estében, kékes párák között libegtek-lobogtak, mint megannyi fénylő szemek. A kocsi sebesen gördült, és a rövid bunda lassan átmelegítette Szindbádot a csukott kocsiban a "kismadár" mellett.

Lassan kinyújtotta a kezét a leány keze után. A másik kezével az állához nyúlt, és a hamvas, gyöngéd arcocskát csendesen maga felé fordította.

- Szeret maga engem? - kérdezte halkan.

A "kismadár" ijedten nézett Szindbád két kerek, nagy szemébe, amely arcához közeledett.

- Feleljen! - mondta mély, dudorászó hangon Szindbád. - Szeret?

- Nem tudom - szólalt meg a leány. - Még sohasem szerettem senkit. Csak annyit tudok, hogy mióta nálunk volt, azóta sokszor, ha nem aludtam éjszaka, a fejemet a kezembe fogtam, és úgy ültem az ágyban. És csak akkor aludtam el, amikor a névjegyét a párnám alá tettem. A párnára az arcomat nyomtam, és jólesett csendesen, hosszasan sírdogálni. A könnyek végigfolytak az arcomon, és lassan álomba ringattak. Aludj, aludj - sóhajtotta egy hang a fejem fölött, talán a régen meghalt édesanyám hangja. És így aludtam el minden éjszaka. Sok-sok hóvirágot láttam nyílni a hegyek között, és szinte hallottam a megolvadt patakok sürgő, sistergő folyását. Mert többnyire ez volt az álmom...

A kerek, nagy szemek mind közelebb jöttek a Fáni arcához. A leány ijedten hunyta le a szemét, és a fejét lehajtotta. Szindbád ekkor hosszasan és forrón megcsókolta az ajkát. Egyszer vagy kétszer... A leány ajka puha és tikkadt lett, amint a belső tűz megmelegítette. Az arca nedves lett, valamint a hónalja is, ahová eltévedt a Szindbád fürge keze. - A kocsi lassabban gurult, majd megállott a kis vendéglő előtt, ahonnan cigánymuzsikusok zenéje hangzott. - Nos, kis primadonna - mondta enyelegve Szindbád -, helyben vagyunk. Később, ha nagy színésznők leszünk, nem fogunk erre a helyre járni. De most még jó ez nekünk. Jó nekünk a "Kerek alma"...

Vígan és ünnepélyesen a leány karja alá nyúlt, és régi hódításai útmutatása nyomán, ruganyos, tüntető lépésekkel a kis vendéglőbe a "kismadar"-at bevezette. És most már nem gondolt többé arra, hogy jó és engedelmes gyermeknek született, s csak az élet rontotta el.

A "kismadár" tehát Pesten maradt.

A hajós Budán, egy régi-régi utcácskában, zöld zsalugáteres házban, ahol kis kert volt az udvaron, lakást bérelt a "kismadár"-nak, és egy öreg asszony felügyeletére bízta, ki valamikor Szindbádot dajkálta, és már többször Pestre jött a messzi kis faluból Szindbád hívására, amikor nőket kellett lesni, őrizni, esetleg tettenérni... Morvainé - ez volt az öreg parasztasszony neve - odahaza, a kis nyírségi faluban cselédleányok elszerződtetésével foglalkozott. Néha megesett, hogy nem a legpolgáribb házakhoz adta el a falubeli fiatal leányokat, de ez többnyire a szülők beleegyezésével történt. Morvainé ilyenformán járatos volt a női dolgokban. Szép fehér haja volt, amelyet homlokán kétfelé választott. Az arcán angyali mosolygás, és olyan csendesen járt, mint egy macska: vagy mint egy antik udvarhölgy. Volt egy fekete selyemszoknyája (Szindbád egy régi kedvesétől örökölte), és midőn Pestre kellett jönnie, a suhogó fekete szoknyát felkötötte, és édeskésen, alázatosan, finomkodva foglalta el a szolgálatot. Szindbádot nagyon szerette, mert ő volt az első gyerek, akinek emlőjét szájába adta. De szerette még másért is. Szindbád, midőn ifjúvá lett, és Morvainé még mindig meg-megjelengetett a ház körül, ahol a kedves Szindbád növekedett, egyszer, egy régi, félhomályos, félig elfeledett, félig álmodott estén az egykori dajka a Szindbád szobájába lopózott... És Szindbád néha úgy emlékezett, hogy mégiscsak Morvainé volt az, akit először megcsókolt életében. Később, egy-két hónap múlva Morvainé már fiatal parasztleányok társaságában mutatkozott a vidéki háznál, ahol az árva Szindbádot vidám és engedékeny öreg nevelők oktatták a jóra. Szindbádnak sokáig semmi titka nem volt Morvainé előtt. Első szerelmét, a másodikat, sőt a következőket is megbeszélte Morvainéval. Az évek múltak. És az öreg dajka, ha Pestre ellátogatott kis gazdájához, az utcasarkon vagy a kapumélyedésekben leskelődött azon nők után, akikért abban az időben Szindbád szíve dobogott. Egy csalfa nőért gyakran korholta; sírva, térdepelve bizonyította a nő hűtlenségét. Sőt még a gúny fegyverét is használta. De Szindbád nem akart meggyőződni a nő hűtlenségéről, mert hiszen nagyon szerette... S ezért igen kis híja volt annak, hogy Morvainé meg nem mérgezte a csalfa hölgyet.

A "kismadár"-ra tehát Morvainé vigyázott a messzi Budán, egy zeg-zugos utcácskában, ahol szépen hangzott egy ódon templom harangjainak szava.

És Szindbád nagyon boldog volt az első időkben. (Mert bár sok esztendeig élt a hajós, mielőtt véglegesen meghalt volna, szerelmeiben mindig örökké és teli szívvel szeretett. Ha egy nőt megölelt, azt hitte, hogy azt halála napjáig szeretni fogja. És lehetséges, hogy így is volt. Mert midőn teliholdas éjszakákon ellebbentek a szeme előtt azok a nők, leányok és asszonyok, akik szíve szerelmét bírták, és akik Szindbádot szerették, a hajós úgy érezte - hogy most is, sok év múltával éppen úgy szereti őket, együtt és külön-külön, mint akkor szerette őket. És eszébe jutottak hajak, szemek, vállak és karok, amelyek az övéi voltak. Egy dúshajú, bajuszkás nőcske késő vénségében is eljárogatott hozzá éjszakánként, persze csak álmában. Egy másik: kis, fekete, szenvedélyes asszony öregségében akkor jutott eszébe, midőn szerelem nélkül csókolgatta a nőket - csupán megszokásból. Behunyta a szemét, Trillára gondolt, és a csók édes lett, mint régente volt. A "kismadár" idejében még nem kellett ifjúsága pezsgő hullámaira, lüktető csókjaira, fehér vállú, szerelmetes nőire gondolni, mert Szindbád akkor még csak háromszázharminchárom éves volt.)

Az esték hosszúak és csöndesek voltak... Kár, hogy a petróleumlámpással sok baj volt esténként. (Morvainé csak az olajmécseshez értett.) Egyszer csak barátját látta vendégül Szindbád, aki pompásan verte a zongorát a kis lakásban. A "kismadár" hűségesen, kipirosodott arccal énekelt (Morvainé egész este az udvaron tanyázott, és a csillagokat vizsgálta), Szindbád sok bort ivott, és a zenélés közben kissé támolyogva ment ki a szobából friss levegő után. A sötét udvaron Morvainé a fülébe súgta:

- Úgy látom, hogy nemsokára haza mehetek.

Szindbád a mámorosok makacsságával toppantott:

- Én pedig azt mondom neked, "nyanya", hogy örökké az én kismadaram mellett maradsz.

- Hát akkor miért hoz barátot a házhoz az ifjúúr? - kérdezte élesen Morvainé.

- Ártatlan fráter - dünnyögte Szindbád.

Máskor egy énekes színészt látott vacsorán a kis budai házban, és hajnalig mulattak hármasban. Morvainé a sarki rendőrnél (akivel barátságot tartott fenn) reggel a vonatok járása-kelése után tudakozódott...

És aztán mind ritkábban jött Szindbád a budai házikóba, ámbár a zongorás és a színész néha-néha bekopogtattak estefelé, és nagyon csodálkoztak, hogy a ház urát nem találták. (Morvainé lesütötte a szemét, és úgy leskelődött, mint egy hiúz.)

Nemsokára ezután Morvainé átment Budáról Pestre, és felkereste Szindbádot.

- A leánynál egy éles kést láttam -, mondta a kendője csücskével eltakarva a száját. - Elvegyem tőle?

- Hát persze hogy vedd el tőle, nyanya. És vigyázz rá, mint a szemed világára. Estére majd hozzátok megyek.

- Akkor mégiscsak elveszem a leánytól a kést - mondta határozottan Morvainé. - Az a kés nagyon hegyes és éles. És a kismadár sehogy sem tetszik nekem. Nem sír, nem panaszkodik, csak ül összeszorított szájjal, és a levegőbe bámul.

Szindbád elgondolkozott:

- Sohasem sír?

- Még álmában sem. Ha alszik, olyan fehér, mint a fal, és talán nem is álmodik semmit, mert az ajka, szempillája sem mozdul. Az nem jó, ha a leányok egyszerre nem álmodnak semmit. Amíg az álmok, látomások elfoglalják a gondolataikat, addig minden jól van. Féljen az ifjúúr azoktól a leányoktól, akik nem szoktak álmodni.

Szindbád a Morvainé ráncos arcába nézett.

- Hát mit gondolsz, nyanya?

A vénasszony megtörölgette a szája szélét.

- Azt gondolom, hogy jó volna hazaküldeni. Akár így, akár úgy. Ha itt marad, bizonyosan bajt csinál. A Dunába nem ugrik ez a leány. Másfajta, bolondabb fajta. Üssön belé az istennyila.

Szindbád vállat vont:

- Haza nem mehet, sehová se mehet. Majd csak vége lesz valahogy ennek a dolognak... Aztán meg szeretem is szegénykét.

Morvainé erre már nem felelt semmit, csendesen elment, hogy Szindbád észre sem vette, amikor eltűnt a szobából. Csak egy hét múlva jött elő ismét nesztelen lépéseivel.

- Jól teszi az ifjúúr, hogy nem néz felénk. Most meg pisztolyt találtam a párnája alatt. Töltött pisztolyt - mondta lappangó hangon, és leskelődve nézett a szemhéja alól Szindbádra.

Szindbád legyintett a kezével.

- Volt ez már másoknál is, nyanya. Ne ijesztgessen ezekkel a dolgokkal. Az ördög vigye el azt a bolond teremtést.

Morvainé lehunyta a szemét, gyorsan keresztet vetett.

- Csak az ördögöt ne hívjuk ifjúuram. Eljön az magától is.

...Nemsokára ezután Morvainé útrakészen állított be Szindbádhoz. Átadta a kis budai lakás kulcsát, és kezet csókolt Szindbádnak:

- Haza megyek a falumba - mondta. - A szegény kismadarat tegnap eltemettük. Isten áldja meg, ifjúuram.

Szindbádnak megállott a szívverése.

- Meghalt, Fáni? - kiáltotta elváltozott hangon.

- Igen, a kórházban, mert azt mondják, mérget ivott szegényke. Így beszélték a doktorok. De megyek is már.

Szindbád nagyon sokáig nem tudott aludni.

[1911]