|
Történt egyszer, hogy
Szindbád tengelyen utazott... Késő éjszakára járt, és a telihold köpenyeg
alakú esőfelhők mögött bujdosott. Szindbád hallgatagon ült a
kocsiderékban, és a fuvarosa vállát bámulta. Néha a szél is végigsüvöltött a
tájon, őszre hajlott, és Szindbád szerfelett csodálkozott magában, hogy
ebbe a kalandba keveredett. Vajon miért kell neki éjszaka, mocsaras tájon,
nedves szélben az országúton utazgatni, amikor nyugodtan aludhatna ágyában? -
Ez az eset így esett:
Szindbád - akkor még csak
százesztendős fiatalember volt - falura költözött egy barátja meghívására.
Szindbád mindig szerette a
régi falusi házakat, ahol a falakról apja és nagyapja kortársai nézegetnek alá.
A vén kályhák mellett üldögélve nagyanyja meséi jutottak eszébe, míg a hegyeslábú
varróasztalka mellett szomorú szemű, szép édesanyja ül, és fehér vásznat
varrogat a pirosló alkonyatban. - A cselédek mintha ugyanazok volnának, akik
gyermekkorában körülötte forgolódtak. A vén hajdú szakasztott János bácsi. Kár,
hogy Miskának hívják. Ám azért bizonyos, hogy rokona vagy valami leszármazottja
a hajdani János bácsinak, hisz a magyar urasági hajdúk mind egy
nemzetségből valók.
A házigazda mulatós, víg
cimbora, bizonyos Kápolnai. Reggel lóra ül, megjárja a határt, és délben
jóízűen ebédel. Itt van a kántor is - a gyermekkori kántor... Az
asztalvégen ül, és beborozva virágos dikciókat mond a háznépre, ha engedelem
adódik. A kéményen gólyafészek, és a házőrző komondort Tiszának
hívják.... Szindbád sokszor elgondolkozott magában, hogy egy egész, elmúltnak
hitt világ feltámadt előtte. Mintha századokról századokra semmi sem
változnék a magyar vidéki életben. Az emberek kicserélődnek, de
ugyanolyanok ülnek helyükbe. Mintha csak egy furcsa tréfa volna a születés, a
halál, a menyegző. Az ősök ülnek most is az asztalnál. Asszonyban,
gyermekben ismétlődnek. A szélkakas forog a háztetőn, az eső, a
vihar éppen úgy beköszönt, mint százesztendő előtt, és sem a
nyugatról közeledő felhő, sem a messze elterülő mező nem
látszik tudomást venni, hogy a százesztendő előtti ember ül az
ablaknál. A hó leesik, a kályhákban ropog az erdei fa. A mostani házigazda
éppen úgy dörzsölgeti össze a kezét a kandalló előtt, mint az ősapja.
Egészen bizonyos tehát, hogy a falon függő, festett nagyapák és
ősapák nem mentek el innen. Tavasszal az eleven házigazda háta mögé
állanak, és a fülébe súgják: repcét vess a Kállás mezőbe... És aztán úgy
is történik.
Asszony is volt a háznál.
Fiatal, halovány, csendes
asszony. De Szindbád nagyon jól tudta, hogy a fehér, vérszegény menyecskékből
egykor pirosképű, domború keblű asszonyságok lesznek, mert hisz a
nagyanyjuk is ilyen volt. És bizony képen teremtik a bérest, ha arra okot
szolgáltatott. Majd ősz fejjel táncolnak az unokájuk lakodalmán, és aztán
a falra költöznek, arany rámába, olajba föstve, hogy onnan figyeljék az utánuk
következő asszonyok sorát, örömét és bánatát.
A vendég Szindbád tehát nem
sokat törődött a háziasszony szomorúságával, haloványságával. Még nem volt
gyermeke, és ugyanazért mindig gyermekfőkötőket hímzett.
Etelkának hívták, és
észrevétlenül szokott eltűnni az ivóasztaltól, amikor arra került a sor,
hogy a kántor csiklandós adomáit elbeszélje. A kántor, aki hűségesen
ivott, a mulatság végén mégiscsak a cselédek gondjára maradt, akik aztán
hazavezették. Egy ilyen alkalommal így szólott a házigazda vendégéhez:
- Etelkát holnap próbának
vetem alá. Estére a városba megyünk, a színházba...
Szindbád elgondolkozva szívta szivarját, és csendesen kérdezte:
- Talán színésznő volt
a feleséged?
Kápolnai megcsóválta a
fejét.
- Nem egészen, csak úgy
félig-meddig. A szülei nagyra törő, bolondos emberek, elvégeztették vele a
színésziskolát. Gondolták, a színpadon hamarább férjhez megy. Aztán én
mégis egy majálison ismerkedtem meg vele. Sohasem láttam színpadon.
- Hát aztán hogy volt tovább?
- Sokáig nem akart a
feleségem lenni, mert borzasztóan vágyakozott a színpad után. Persze,
erről hallani sem akartam. Félrevezették. Azt mondták, hogy tehetsége van.
Világhírű primadonna lesz belőle.
- Aztán mégis a feleséged
lett?
- Igen, mert megígértem
neki, hogy amelyik napon nem akar tovább a feleségem lenni, elmehet
színésznőnek. Én nem tartom vissza.
Szindbád nagyot szívott a
szivarján. Körülnézett az enyhe, nyári éjbe borult falusi házon. A szél
csendesen bujdosott a vadszőlő levelei között.
- Azt tanácsolom, hogy ne
vesd alá a próbának. Maradjatok holnap itthon.
Kápolnai vállat vont.
- Már nem lehet. Megígértem neki.
Másnap este Szindbád a kántorba
annyi bort öntött, hogy az magánkívül menekült el a házból, éjfél lett, és a
háziak még mindig nem érkeztek meg. Szindbád elgondolkozva ült a verandán.
Tudta, hogy a városban a színészek a Rip van Winklét játsszák ma este.
Unalmában végiggondolt az operetten, a színésznőkön, akiket valaha Lizbeth
tarlatán szoknyácskájában a lámpák előtt látott. Látta újra a kecses
bokákat és mosolygó szemeket. A messziségből, mint egy éji lepke
röpködése, a fülébe szűrődött a kardal: Sziklautakon - vezet el a
nyom...
Gyorsan hajtó kocsi kerekeinek a
pergése hallatszott az útról, megjött Kápolnai a feleségével a színházból.
A házigazdának
feltűnően rossz kedve volt, de az Etelka arca piros volt, és a szeme
úgy ráragyogott Szindbádra, hogy az szinte meglepetten lépett hátra. A férjét
kétszer-háromszor megcsókolta, mielőtt szobájába vonult volna.
- Köszönöm - ismételgette
hálásan.
Kápolnai elkeseredve hajtott fel
egy pohár bort.
- Igazad volt - mondta torkát
köszörülve -, kissé korai volt a próba. Még csak két éve a feleségem.
- Nos, hogy viselkedett?
- A lehető legfurcsábban. A
színházban nyomban felfedezett ismerősöket. A nézőtéren ülő
színésznőket és színészeket. Előbb a páholyba csődítette
őket, majd elment velük a színpadra, vizitelni a primadonnához. Egy
kopott, koravén komédiás arra emlékeztette, hogy milyen nagyszerű
idők voltak azok, midőn az iskolában együtt játszottak. A pohos,
sandaszemű igazgató felbőszítő arcátlansággal hazudta, hogy
Etelka egykori szerződése még most is a fiókjában hever. Ráparancsoltam,
hogy nyomban adja vissza a szerződést. A gazember nevetve jelentette ki,
hogy nem adja, hátha szükség lesz rá még valamikor. Színész! Tudod, mi van
ebben a szóban? Minden, ami aljasság, rosszaság, léhaság. És a színészek között
jól érezte magát az én feleségem.
Szindbád hümmögött, nemsokára
jóéjszakát kívánt. És másnap nem is csodálkozott, hogy Kápolnai és felesége
feldúlt arccal ülnek az ebédnél. Délután hangos pörlekedést hallott.
Egypár nap múlva alkonyattal a
mezőkön sétált, csak estére érkezett haza. A verandán Kápolnai kezébe
rejtett arccal ült.
- Etelka elment színésznőnek
- mondta csendesen, fojtott hangon.
Így történt, hogy Szindbád
éjszaka utazott, fuvaros szekéren (a hintó Etelkát vitte el) felkeresni az
asszonyt, és visszatérésre bírni.
A hűvös éjszakai szél ellen
mindenféle bolondos gondolatokkal védekezett. Többek között arra gondolt, hogy
a szerelmes Kápolnai egyszer szintén felcsap színésznek, hogy együtt pályázzon
a feleségével, ha az asszony vonakodna visszatérni. Igen jól állana rajta a
lakkcsizma és a tollas föveg. Előbb tán a karban énekelne, és onnan lesné
égő szemmel, hogy a felesége a nézőtérrel kacérkodik.
Reggel volt, amikor egy nagyon
kis vidéki városba érkezett. A házak még félig aludtak, és a kapuk előtt
fésületlen asszonyok mondták el egymásnak álmaikat. Egy hosszú-hosszú utcán
döcögött végig a kocsi; az úton mély sár volt, de a sárban alattomos kövek
leskelődtek a kerekekre. Mintha a vidékiek tiszteletére helyezték volna a
köveket az útra a városka lakosai. Egy tanítóforma ember összefont karral
ballagott az iskola felé, majd egy péklegény fütyült hegyesen, hogy hangzott
belé az utca. A torony szinte álmából felébredve, ködös fejjel hunyorgatta
szemét a hosszú utca végén. A kertekben frissen, zölden mutatkoztak a
vetemények. Csak a jegenyefák álldogáltak elkeseredett mozdulatlansággal az
utcasarkon, mint akiknek már minden mindegy. Egy-egy lehullajtott levelük
Szindbád kocsijába esett.
A fogadó az "Arany Elefánt"-hoz
volt címezve, és olyan sötét, szomorú volt, mintha valami régi angol
regényből vágták volna ki. A fogadós, egy gyanakvó, szakállas zsidó
tetőtől talpig végignézett Szindbádon. Szindbád az asszonyról
tudakozódott.
- Utazó az úr? - kérdezte a fogadós.
- Nem.
- Azért - felelte
fenyegetőleg az "Arany Elefánt" tulajdonosa. - Mert nekem hiába
is mondta volna. Nincsenek kofferjei. Tehát nincs engedmény sem a szoba áránál.
Szindbád ismét az asszony iránt
érdeklődött.
- Nálam semmiféle asszonyság nem
szokott lenni - felelt a fogadós, és egy veszedelmes, girbe-görbe lépcsőn
az emeletre vezette Szindbádot. A szoba dohos volt, alacsony volt, és Szindbád
ijedten nézte az ágyat. A falon végre felfedezett egy képet. A felséges királyi
ház tagjai függtek ott. Szindbád a főhercegekkel társalogva, lassan
lehunyta fáradt szemét.
Délután, mikor az utcára lépett,
az "Arany Elefánt" tömlöcszínű falán egy rikítóan piros cédulát
fedezett fel. A színtársulat a városba érkezett, és estére az Elefánt
nagytermében játszik. A nagyérdemű közönség pártfogását kéri Dunai Döme
színigazgató.
- Ez az! - kiáltott fel Szindbád.
- Itt van Etelka.
Egy darabig a kávéházban
leskelődött, de csakhamar megunta a köpködő és pipázó vendégeket.
Bolyongott a városban, a kirakatokat nézegette, amelyek olyan régiek voltak,
mintha már Szindbád gyermekkora óta csalogatnák a vevőket. A fotográfus
bódéja előtt gyönyörködött a helybeli tűzoltó főparancsnok
arcképében. A cukrászda mályvaszínű függönyei mögött egy barna, nagyszemű
és apró bajuszkájú asszonykát fedezett fel, amint fehér kötényben a krémes
béleseket rendezgette. Besietett nyomban a citrom- és vaníliaszagú boltocskába,
és hevesen ismerkedni kezdett a barna nőcskével, aki eleinte ijedten
nézegette a sohasem látott idegent. Később megvallotta, hogy Irmának
hívják... De Szindbádnak akkorára az üldözött Kápolnainé jutott az eszébe,
gyorsan fizetett, és már el is ment, pedig szívesebben a cukrászdában maradt
volna. Céltalanul őgyelgett tovább a városkában, sétálgató vidéki
asszonyok és lányok szokás szerint kuncogva nevetgéltek a zsebkendőjükbe,
és meggyorsították a lépteiket, midőn Szindbád mellett elhaladtak. Egy
öreg, hivatalnok külsejű ember ellenséges szemmel vizsgálta Szindbád
lakkcipőjét. Majd egy borbélybolt előtt a vörhenyes bajuszú gazda hangosan
mondta a legényeinek, hogy az idegen úrnak a haja hátul szépen van nyírva... S
így este lett. Szindbád elfoglalta helyét az első sorban, és kissé
izgatottan várta, hogy a függönyt felhúzzák.
Lassan megtelt a terem...
És a harmadik jelenetnél, miközben
egy zongora rekedt hangon megszólalt, a dobogóra kilépett Etelka. Igen, igen:
rózsaszínű trikó volt rajta, és félcipője még az otthoni. Piros az
arca a festéktől, és kis kard van az oldalán. Gyönge hangon énekelve jött
elő a színfalak közül, és halkan, szívére szorított kézzel énekelt
valamely dalt. Szindbád látta fátyolos, ijedt tekintetét. A
nézőtérről megszólalt egy vastag hang:
- Hangosabban, kisasszony.
Morajlás, zúgás, pisszegés,
"csendet!" kiáltások hangzanak fel nyomban. Az ének elakad, és Etelka
ijedten, könnybeborult szemmel áll a dobogón. Reszket mind a két keze.
Szindbád hatalmasan összeüti a
két tenyerét az első sorban. Mások is tapsolnak, és hangosan kiabál valaki
hátul.
Az asszony tekintete most
Szindbádra téved. Elsápad
a homloka, és a tekintete olyan lesz, mint a meglőtt őzé.
Egy parókás színész siet
elő a színfalak közül. Karját nyújtja Etelkának, és miközben elvezeti, a
nézőtér felé kiált:
- A kisasszony rosszul
lett.
A zongorát két kézzel veri
a karmester, lassan csillapodik a nézőtéri susogás, hogy helyet adjon a
kacagásnak, mert a kövér komikus most négykézlábra ereszkedve jön be a
színre...
- Hogy került ide? -
kérdezte síró hangon az asszony későbben, midőn felöltözködött és az
udvaron friss levegőt szívott.
- Magáért jöttem. Az ura küldött.
- Haza megyek, ha megígéri,
sohase mondja meg senkinek, hogy engem trikóban látott.
[1911]
|