Szindbád egyszer - már
nagyon régen történt ez -, éjjel a vonattal egy ismeretlen városkába érkezett,
hegyek közé, nagy, szép havas télben: a hópelyhek, amelyek belepték az éjszaka
kárpitját, barátságosan és jókedvűen dudorásztak a fülébe, amint a vonat
fülkéjét elhagyta, mint valami jókedvű nagyapa körül ujjonganak az unokák.
Tehát éjfél volt az elhagyott állomáson, a vonat csakhamar továbbrohant,
lámpása messziről búcsúzott Szindbádtól... "Hát most mit
csináljak?" - kérdezte magában Szindbád és nagyot nyújtózkodott a
hóesésben.
A kérdésre a választ egy
sunyi, alattomos külsejű, egykedvűen lépegető kocsisember adta
meg. Nagy bőrbunda volt a felfelé pödört bajuszú férfiún, a kalapja
mellett harkálytoll volt, bizonyosan kocsikáztatja esténkint a kisváros
szobaleányait és szakácsnőit, messze, az erdő felé, és éjszaka
kocsijával csupán olyan kávéházak előtt álldogál, ahonnan cigánymuzsika
hangzik.
- Kár volna lefeküdni,
nagyságos úr - mondta, miközben bizalmas gondossággal burkolta be Szindbád
lábait a pokrócba. Az itteni fogadóban úgysem nagyon lehet aludni a bogaraktól.
Az ilyen divatos férfiú, mint az uraság, jobb helyen is eltöltheti az
éjszakát...
Szindbád helyeslően
bólintott, most már régidő óta rendes, dolgos ember volt ekkortájt.
A kocsisgavallér a
hosszúszőrű lovacskák közé csapott. Hátrafordult és hamisan
hunyorított: - Egyébként ajánlom Blanka kisasszonyt. A zongoramestert Struccnak
hívják és Pestről kapja a kótákat. Ő a legjobb zenész a városban.
A lovacskák hegynek vonták
a rozoga hintót. A városban - meglapuló háztetők között - a hó vastagon
szakadt a magasságból, mélységes csend volt mindenfelé, kerék nem dübörgött, lámpás
nem világított, a lezárt szemű ablakok mögött vajon vannak-e emberek,
nők, férfiak, fiatal népek, akik félig nyitott szemmel feküsznek a
sötétségben?
Egyik görbe utca a másik
után következett. A hintó farolt a fordulóknál, egy nagyon szűk sikátorban
Szindbád megtapintotta a revolverét, de a kocsis csupán jókedvéből fütyült
a szőrgallérban.
- Mindjárt ott leszünk,
uraság - mondta bizalmasan, amint hátranézett, és a lovacskák komolyan,
elszántan mentek felfelé a hegyoldalban.
A sarkon egy kőszent
didergett fülkéjében, aztán nagyokat zökkent a bárka a hepehupás köveken, egy
gömbölyű, középkorias vasrostély mögül piros lámpafény szűrődött
a hóesésbe, és a hópelyhek véresen hullottak itt a magasból. A kocsis a
vasrostélyos ajtó elé kormányozta a lovacskákat, amelyek bizonyos
megelégedéssel állottak meg e ház előtt, ahol már gyakran megfordultak
éjnek idején. A kocsis leugrott a bakról, duhajkodva rángatta meg a csengő
karikáját; a rekedt csengő visszhangzott a ház belsejében és erre nyomban
zongora szólalt meg valahol. A kulcs gyorsan fordult a zárban, egy
rózsaszínű-ruhás nő nyitott ajtót.
- Maga az, Zsiga?
- Idegen uraságot hoztam a
vasútról - mondta a kocsis.
- Tessék, tessék - intett a
rózsaszínű nő dudorászva, hízelkedve Szindbádunk felé a kocsiba.
Bodros haját pirossal szegte be a hátulról jövő lámpafény, és a folyósón
egyszerre három-négy nő is megjelent, amint kíváncsian nézegettek a kapu
felé.
A kocsis bizalmaskodva
veregette meg Szindbád hátát, amint az ajtón belépkedett.
- Majd iszom egy csáját -
mondta jókedvűen. - Friss időnk van, pedig csak tegnap ért ide a tél.
A folyosón parfüm és pomádé
szaga fogadta a belépőt, kis ajtók mögül rózsaszínű fények és földre
dobott vánkosok. A zongora mind közelebb hangzik. Egy ajtót felnyitnak, ahol
több lámpás ég a kerek, bolthajtásos terem falán. (E ház tán zárda volt vagy
erősség. A nagy, négyszegletes köveken erősen visszhangzik a lépés.)
Itt végre megtalálta Szindbád a zongorát, mellette Strucc urat, a koromfekete
bajuszú, ragyásarcú és feketefogú zenészt, aki néhány percig változatosan verte
a zongorát, közben fürkészve figyelte Szindbádot, de mert csupán gyűrött
józanságot észlelt annak hideg arcában, a zongora fedelét becsapta és lappangó
léptekkel kezdett a vendég körül járni. A cigarettát olyanformán rejtegette
kezében, mint az iskolásfiúk, a füstöt a falra fújta, és sokáig piszkálta a
tüzet a pohos kályhában, amely akkora volt, hogy tán az egész várost is
befűthette volna. Aztán egyszerre odalépett a pálinkáspoharába bámuló
Szindbád mellé:
- Mindjárt itt lesz a
Blanka - mondta, és nevetett.
Szindbád álmosan
legyintett. Rossz kedv lopózott mögéje, mióta e házba belépett. Gyilkosságokra,
megfojtott utasemberekre gondolt. A falban talán meghurkolt kereskedők
hullái állonganak és reménykedve várják a rendőrbiztost... Ez a ragyás
fiatalember bizonyára a késsel is jól bánik. Szindbád olyan elkeseredést
érzett, hogy leginkább ahhoz lett volna kedve, hogy lepuffantsa a gyanúba vett
zongorást.
Strucc úr pedig most már
állandóan nevetett. Romlott, fekete fogaival egyenként megismerkedett Szindbád.
Az állán forradás volt, és a cigaretta füstjét nem titkolt élvezettel szívta
mellére.
- Én is pesti vagyok -
mondta himbálózva szürke kabátjában, amelyre fekete karvédők voltak húzva.
- Pesti gyerek vagyok; az apám üzletember Budapesten. De hát télen mit
csináljak Pesten? Nincs lóverseny. Mert a lóversenyen mindig ott vagyok.
Aztán elhallgatott és
hosszú ideig vizsgálta Szindbád kezét, lábát, ruháját, ingét. A kalapját
levette a fogasról, belenézett. A bundát megtapogatta.
- No lám. Én még azt hittem, hogy utazó! - mondta félhangosan.
- Doktor úr! Melyik a nótája? Doktor úr!
De erre már választ nem kapott, mert megérkezett az a bizonyos Blanka.
Pirosharisnyás, gömbölyűlábú és megtelt szerb leány volt Blanka. Zöld
ruhája volt és karperecén apróságok fityegtek. Egy karikában egy csendőr
arcképe... A borzas, sűrű, fekete hajában hervadt rózsa.
- Kérek teát! - mondta, és úgy nevetett Szindbádra, mintha már nagyon régen
ismerte volna. - Apa! Adjon cigarettát. Apa!
A zongorás is széket húzott az asztalhoz.
- Nézze, bácsika, ne legyen olyan rosszkedvű. Tudom, hogy maga is szokott a lóversenyre
járni. Látom a cipőjéről. Csak sportmanek hordanak ilyen cipőt.
Hát állítsunk össze egy halmozást tavaszra.
- Apa, kérek teát! -
ismételte a rác nő.
Szindbád búbánatosan bámult
a lámpafénybe. Eszébe jutott, hogy gyermekkorában egy fényes huszonötkrajcárost
csent el az anyjától. Itt kezdődött romlása. Istenem, hová jutott!
Aztán hirtelen felállott és
kalapját fejére tette. A jobb kezével a revolverét fogta a zsebében, és kiment
a barátságos szobából. Végigsietett a folyosón, hallotta, hogy kiáltoznak
utána, de most már szökött. Az ajtót sikerült az első fogásra felnyitnia.
Már kinn volt a havas, sötét utcán. A hópelyhek hűvösen, enyhén szállongtak
égő arcába.
Mintha valami nagy
veszedelemből szabadult volna meg, mélyen, hangosan fellélegzett.
Nesztelenül lépkedett
visszafelé a mély hóban, amerre emlékezete szerint a kocsi az imént hozta.
Hátranézett. Nem is
üldözték.
[1912]
|