|
A zenekar a Hölgyek
szeszélye című gyorspolkát játszotta, és a nők arca már
kipirosodott a tánctól. Bál volt a "Szőlő"-ben, és a
felvidéki városka asszonyai és leányai, miután hetekig készültek a mai estére,
önfeledten, boldogan, de teljes úri magatartással fogadták a városi zenekar
meglepően sikerült tánczenéit. A városban ötven esztendő óta Madame
Kunicke nevű asszonyság neveli finom manierra és eleganciára a leányokat.
A francia Sacré Coeur-ből nem kerülnek ki olyan gyöngéden nevelt
hölgyek, mint madame keze alól. Csupa kis francia arisztokrata-hölgy látogatta
a Morvai-féle cukrászdát, és sétálgatott a promenádon. Egy Rohan herceg is
találhatott volna feleséget a helybeli hölgyek között. Hisz Kunicke úr - bár
vörös németnek látszott - viszont a francia szavak helyes kiejtésére tanította
meg a hölgyeket. Volt ugyan egy konkurrense a mössziőnek a városban,
Sármai, a ragyás kisbőgős, aki tizenöt esztendeig muzsikált a Bunkó
bandájában Párizsban. A kisbőgős a Lajosok nyelvét könnyedén kezelte,
de, sajnos, az ortográfiában teljesen járatlan volt, "demimony"-nak
írta a demimonde-ot. És hogy mégis szívesen látták az úri házaknál, ahol
az eljövendő grófok és bárók számára nevelték az ország legfinomabb
kisasszonykáit, azért volt, mert Sármai néha magával vitte hangszerét, és a
férfiasan zengő húrokon eljátszotta a Fodros tükörén a haboknak,
csolnakázik egy pici csolnak kezdetű keringőt a Rip-ből,
amely a legnépszerűbb melódia volt a Felvidéken.
Régi ismerősünk,
Szindbád egy drága női kéz útján meghívót kapott a zártkörű
mulatságra, és habozás nélkül elutazott a városkába, az esti vonattal érkezett,
és míg fehér csokrát kötögette a tükör előtt, a fogadó túlsó részén már
javában dolgozott a városi zenekar, Lohengrin nászindulójával fogadván az
érkező báli vendégeket. És a folyosón már érezhető volt az a különös
illat, amely bálitermekben észlelhető; lehetne rózsaszínű-szagnak
nevezni, ha az illatoknak színük volna; a parfüm és friss női ruhák
szagába a púder és gyöngyvirág illata vegyül. A büfének olyan szaga van még,
mint a kucséber-kosárnak, és a nők lélegzetvétele olyan üde, mint nyári
zápor után az erdők lehelete. Az első négyes előtt vagyunk, és a
hölgyek ruhafodrai közül még tiszta házi-illat száll, amelynek nyomán az ember
könnyen elképzelheti a fehérrámás ablak mellett álldogáló varrógépet, a frissen
ropogó vásznat, a kötött terítőjű asztalon a kölcsönkönyvtár barna
könyvei feküsznek, közöttük bizonyosan a Füst Turgenyevtől, és a
magas, domború mellű dívány felett rokonok, apák, anyák, nagynénik
fotográfiái sorakoznak; a szomszéd ablaknál tán egy kisleány ül, aki a francia
szótárban még aláhúzza a l'amourt, és most elgondolkozva, jövendő
sejtésekkel nézi bálba készülődő nénje öltözködését.
A valcer járta legtöbbször,
mert valcert tudnak legjobban táncolni a városka hölgyei. Szindbád a bálterem
régies oszlopai alatt ődöngött, ahol még a bányakapitány egyedül itta
savanyúvizes borát - néki sietni kell, a felesége szívbajos, és éjfélnél tovább
nemigen bírja a mulatságot -, egy öklelő tekintetű sárgamellényes
rendezőnek bemutatkozott, és vívómesternek nevezte magát, mire teljesen
békében hagyták, és az ellenséges fiatalemberek, akiknek láthatólag nem
tetszett Szindbád bánatos feje (amely már gyakran érdekelte hölgyeket egészen
idegen városokban), azután nem vezényelték táncosnőjükét az ácsorgó
úriember felborítására.
A vendég nyugodtan
gyönyörködhetett a vidéki bál örömeiben, és visszagondolhatott múltjára,
midőn a Sóstó-fürdőn harsány hangon vezényelte a négyest.
"Kolón" - kiáltotta, és a tekintete mindig egy barna hölgy arcára
tévedt ilyenkor, akinek olyan gyöngéd homloka volt, mintha az Ezeregyéjszakáról
szóló mesekönyvből vágták volna ki, s félig lehunyt, hosszúpillájú szemei
között ábrándok látszottak lakni, mint a messzi égboltozaton a fehér
felhőfoszlányok... Ó, egykor nagyon tetszett az álombeli hölgynek, ahogy Szindbád
úr a négyest rendezte, és később is gyakran látni vélte a hölgy éji
gondolatai között, midőn hőstetteknek vélt dolgokat cselekedett,
gyermeket mentett ki a folyóból, és ibolyaszínű csokrot kötött gallérjára.
- Vajon, hol van hölgyem? -
kérdezte magában a vendég, midőn egy óra múlva sem jelentkezett senki, aki
legyezőjével könnyedén megérintse vállát, mint a francia regényekben.
Szindbád ugyanis nem ismerte személyesen a nőt, akinek kedvéért
reggeltől estvéig utazott - csupán leveleiben volt hozzá szerencséje, midőn
hosszú, sűrűn teleírt oldalakon beszéltek meg eseményeket és
regényeket, színdarabokat, írókat és színésznőket, mint akár a múlt
században, midőn divatban volt a levelezés ismeretlen urak és úrnők
között. És Amelie-nek írta magát a levelek alá.
Csupán egy kis világoskék
szalag jelentette, hogy a nő valóban él valahol, amely szalagocskát egykor
(mint írta, vállfűzőjéről) levélben Szindbádnak elküldött.
A helyzet mind komikusabb
lett, mert az óramutató éjfél felé ballagott, és a zenekar a második négyes
nyitányát játszotta. Szindbád megfordult, hogy a folyosóra menjen: hisz már
eddig is bizonyára nevetségesebb volt a kellőnél. A sárgamellényes
rendező elébe állott, és meghívta, hogy egy pár nélkül maradott hölgyet a
táncba kísérhet.
Szindbád búskomolyan mosolygott.
Istenem, ismeretlen, petrezselymet áruló nőnek legyen a táncosa! Aztán
igen ünnepélyes arcot öltött, mert atyja arra tanította, hogy a nőknek
mindig szolgálatára legyen.
A hölgy, aki karját karjába
fűzte, meglehetős kistermetű, barna nőcske volt,
messziről nem látszott szépnek, de közelről kiderült, hogy sok
finomság van elhelyezve az arcocskán, amely olykor elmélázott, mintha valamely
régi, szinte baráttá válott szomorú gondolat térne vissza-vissza, mint a
nappali eső visszatér éjszakára.
- Asszonyom! - mondta
Szindbád.
- Uram! - felelt a hölgy.
És az "itt a
párok" című figura alatt, amíg a túlsó sor hölgyei oly
lelkiismeretességgel tették meg a három lépést előre és a térdhajtást,
mintha még mindig Kunicke asszony növeldéjét látogatnák, Maupassant-ról
beszélgettek.
- Ó, én nagyon szeretem a
költőket - mondta később a táncosnő. - Kedvelem Reviczkyt.
- És a színházban,
asszonyom, mely darabok nyerték meg tetszését?
- Csak nyáron van
színházunk, és a régi operetteken elandalodom. A Madarász-t minden évben
megnézem, a kerületi igazgató udvarias ember, és kedvemért előadatja.
A négyesnek vége volt,
Szindbád helyére vezette a hölgyet. Meghajolt, a nő tétova mosollyal
bólintott.
Az oszlopok mögött már nem
ült egyedül a bányakapitány, társai akadtak a savanyúvíz borral való
keverésében. Egy hirtelenszőke fiatalembernek nagyon vörös volt az arca,
és a bikszádi víznek nemigen adtak időt, hogy barnára fesse a poharak
tartalmát. Egy tanítóféle szárnyas-kabátban és Lavalière-nyakkendővel
névsort írt, és minden névnél megkérdezte szomszédjait, vajon felvegyék-e az
illetőt a helyi lap tudósításába.
Egy jó vonat fut át
hajnalban e városkán, Szindbád tehát elhatározta, hogy elutazik. A hóesésben az
állomásra hajtott - a zene egy darabig elkísérte, aztán mély csend lett, a hó
bibliai bőséggel szakadt, és halottnak tetszettek az elmaradozó kisvárosi
házak.
Néhány nap múlva levelet
kapott Szindbád. Amelie írta. "A bálra nem mehettem el, mert nagyon
meghűltem. A betegség engem megakadályozott abban - amiben önt nem akadályozta
-, hogy jól mulassak. Isten önnel, uram!"
Több levél aztán nem
érkezett a Felvidékről.
[1913]
|