|
Az utcán, éjféltájban,
tompán, hosszasan üvöltött valaki, majd csendes hörgés következett, mint mikor
az oldalba lőtt farkas a vért hányja. A kémények, tetők szűzi
fehéren ácsorogtak a magasságokban, friss hó hullott az éjszaka, és éjféltájban
a telihold vándorolt végig a téli álommal behintett város fölött, egy régi
háztetőn a szélkakas oly mozdulatlanul, mereven tisztelgett a hold felé,
mint a császárnak a vén katona. Az ablakpárkányokra itt-ott bévülről
jövő lámpafények pirosló prémeket varázsoltak, és a máskor szomorú
kupolaboltozatban éppen egy fehérköpenyeges dáma és egy lakktopános úr ölelkezett,
szegények elválnak, ki tudja, látják-e valaha egymást, messze az utca mélyében
diszkréten ragyogott egy fiáker havas fedele - és a hörgés most már a közelben
hangzott.
Szindbád, aki ez idő
tájt madame Nagykesztyűnél töltötte az éjszakát, vele kártyázgatván, politizálván,
feketekávézván, teázván, cigarettázván, miután egyikük sem tudott aludni:
olykor az ország és Buda erkölcseit is megvitatták - a madame szerint minden
hölgy szárnnyal jött a világra, és azokat a nőket szükséges leginkább
szeretni, akik elvesztik a szárnyakat. Szindbád komoran nézett a barna füstbe,
mint a tapasztalt férfiak szoktak. "Minden hölgy, aki harmincadik életévét
betöltötte, kihallgatás nélkül kerékbe törhető" - vélte, komolyan a
barátnőjére nézett, aki később megadással fölsóhajtott: "Óh,
hiszen magam is a szegény elbukott nőket szeretem." Éjfélkor mindig
fölhúzta a férfiú a nagy, kerekszemű órát, amely a mirtusz menyasszonyi
koszorú - egykor madame fején - és egy hosszú kék palást - amilyenben Angliában
a babyket sétálni viszik - társaságában függött a falon. Távolabb egy tucat
fotográfia egy halott leánykáról, a kis koporsót minden oldalról megörökítette
a mester, és a kisleány félig lehunyt szeme, széles arca, homlokán a
virágkoszorúcska, nyakán a fehér fodrok sokáig arra ösztönözték Szindbádot,
hogy minden Ilkát így képteljen el magában, miután a kisleányt így hívták
nagyon régen. Madame rózsaszínű pongyolája, magassarkú cipője, antik
gyűrűje és hervatag, de sok jószívűséget kifejező arca,
bodros frizurája és francia kártyája már oly ismerős volt Szindbád
előtt, hogy könyv nélkül tudta, hogy mit mond a madame pénteken este,
midőn gyertyát gyújt, vagy vasárnap délben, midőn mindenféle
megkopott asztaltárgyakkal rakja meg az ebédlőasztalt, ódon
asztalkendők sárgállnak, és a metszett poharak úgy csengenek, mint kis
harangok, midőn a római vallás szerint mondja madame az asztaláldást,
fekete selyemruhát ölt fel, és a fővárosban észlelhető
szegénységről beszélget az asztal fölött, ígéri, hogy délután pénzt oszt
ki a vízivárosi templom koldusai között - aranyakat, amelyeket egykor szép
gavalléroktól kapott egy virágért vagy egy csókért -, mert Szindbád a pápa
vallásában született, évek óta együtt ették a halat nagypénteken, s böjtöltek
az izraelita ünnepeken. Szindbád az óra felhúzása után félrevonta az ablakról a
nehéz bársonyfüggönyt, a behavazott utcára nézett egy darabig, aztán
keserűen intett a madame-nak:
- Könnyen lehetséges, hogy
a megszúrt ember itt vérzik el a kapunk előtt a havon.
A madame, aki eddig
borzongva, őszintén sajnálkozva hallgatta az utcai hörgést, most rövid
káromkodást mormogott:
- El is vitte az ördög a
dolgát. Éppen farsang első napján történik velünk ez a malőr. Tíz
forintba került a fűtés este óta, minden szobám kivilágítva, a rengeteg
jég a pezsgőkön, és Klein, a házmester, aki holnap rajtam követeli
elmaradt borravalóit.
Ezzel már talpra is állott
madame, és Szindbádot félretolva, saját szemével győződött meg a
dolgok mibenlétéről.
Valóban, odalent az a
télikabát nélküli, hajadonfős ember nem a legjobb állapotban dülöngőzött
a kapu elé. A két kezét az oldalára szorította, és minden lépésnél egy darabig
a falnak vetette hátát. Lépteinek fehér hónyoma ilyenkor barna vérrel telt meg
- az ember kíváncsian, ijedten, erősen lehajtott fejjel nézte a nyomában
maradó foltokat, mintha nem hitt volna a szemének.
- Biztosan elvérzik -
vélekedett Szindbád a madame háta mögött. - Ezen a vidéken van egy kocsma, a
Háromlábú nyúl, ott igen jól forgatják a kést a törzsvendégek. A rendőr
egyedül bemenni nem mer, többnyire szembe szúrják az ellenséget, ám ha
oldalvást találják, nem messzire szabad járni a pengének a szívburkolattól.
Egyszer a hídig kergettek, amikor madame kegyes volt kiadni az utam bizonyos
nézeteltérés folytán, hogy ne verje magát adósságba a hölgyek kalapjaiért,
ruháiért, a hölgyek rendesen megszöktek, midőn kinullázta őket...
- Már mondtam, hogy maga
ehhez nem ért, uram. Elismerem, hogy kártyázni jobban tud nálam, férfidolgokhoz
is konyít, a nőkeresést csak bízza reám, én már sok előkelő
dámának vagyok a nevelőanyja, aki egykor mezítláb kopogtatott be hozzám...
Nézze csak, nem tud tovább menni. Talán szólani kellene neki, hogy szedje össze
meglevő erejét, legalább az utcasarokig jusson.
Szindbád legyintett.
- A kocsmától idáig kifolyt
minden vére. Majd mindjárt meglátja asszonyom, hogyan esik össze, mint a
hólyag, amelyből kiment a levegő.
- Ördögbe! - pattogott
madame. - Mindennap eszik a konyhámon egy-két környékbeli rendőr. Persze
ilyenkor nem mutatkozik egy se. Be kell vinni az ilyen embert, mért hagyják a
kapum előtt meghalni!
- Nagy rendetlenség! -
helyeselt Szindbád. - No nézze, most fölegyenesedett, és az öklével fenyeget.
- Csak összeszedné magát,
és visszamenne a kocsmába, azokhoz, akik megkéselték, holnap ruhát vennék a
házmester gyerekeinek.
A holdvilág közömbösen
szikrázott a havon, mintha az volna csupán a célja, hogy jól megvilágítsa a
véres havat és haldokló embert. A madame ajkai hangtalanul mozogtak, talán
imádkozott magában. (Csak gyermekkori imádságokat tudott, amelyre még falun
tanították. "És a Riska tehenünket is tartsd meg nékünk, ámen" -
mondta mindig nagyot sóhajtva.)
E percben tompán robogott
egy kétfogatú kocsi az utca vége felől.
- Emerencia. Ő a
legpontosabb! - szólt a madame.
A szürke lovak kapálózva,
fejüket emelgetve álltak meg a ház előtt. Tündöklő báli toalettben,
mint egy orosz hercegnő ugrott ki egy kisasszony a hintó ajtaján, csak a
prémmel szegett ruháját emelte kissé szobalányosan, nyomában egy úr, aki
selyemkalapját tolta előre. A hercegnő megnyomta a csengő
gombját. A haldokló ember ekkor fölemelte véres két kezét, és arcra vágta magát
a hóban, éppen az előkelő úr lakktopános lábánál. Körülötte barna
tócsává olvadt a hó.
Az úriember megrettenve
hátrált a kocsi ajtajáig - a házmester kinyitotta a kaput, lámpása kivilágított
az utca véres havára és Emerenciára, akinek kék tollbokréta volt szőke
hajában.
A hintó elrobogott az
úriemberrel, madame dühében csaknem beütötte öklével az ablakot.
- Maga férfi - kiáltott
Szindbádra -, mért nem tud segíteni ilyenkor?
- Egy évig voltam ugyan
orvosnövendék, de ez a tudomány kevés egy emberélet megmentéséhez. Legföljebb púderkeveréket
tudok receptre írni, a dámáknak - felelt Szindbád, és nyugodtan cigarettázott.
- Senki sem lépi át a
halottat a kapum előtt - siránkozott madame. - A legmámorosabbak is
kijózanodnak egy véres halottól.
- Ez a malőr
mindenkivel megeshet - vélekedett a madame barátja.
- Minek is költöztem én a
fővárosba! - kiáltott föl az asszony. Maradtam volna meg falusi
nőnek, férjhez mentem volna egy kocsmároshoz vagy egy szűcshöz.
Szűcsné asszony a nevem, és semmi bajom nincs világéletemben. De nem! Az
ördög vinné el a céda fejemet. Pestre kellett jönnöm, szeretőket tartani,
öregségemre lányokat nevelni!... Ó, de nyomorult is az én életem.
Emerencia dühös sírása
hallatszott a szomszéd szobából, majd földhöz vágott egy cserepet.
- Véres embereket állít a
kapu elé a nagysága! - kiáltozta a hercegnő.
A madame erre talpraugrott.
- Kuss! - felelt fenyegető
hangon.
Szindbádot karon ragadta,
és gyorsan vitte az előszobán át a grádicson. A bezárt kapu előtt
előparancsolta Kleint.
- Maga sem éri meg, hogy a
nap rásüssön - mondta megvetőleg. - Segítsenek ezt az embert fölemelni.
S nyomban hóna alá nyúlt a
haldoklónak.
Még valami életecske volt a
veresszeplős, vizenyős fejű legénykében, csak a szája hajlott
nagyon sírásra, mintha valamitől nagyon megijedt volna. Erőtlenül
mozgatta rövid csizmaszárait előre, amint a madame és Szindbád a sarokig
vitték, hátul Klein taposta be a vért a hóba.
A sarkon egy bolt volt,
annak lépcsőjére ültették az élettelen legényt.
- Hát minek ittad le magad,
te bolond? - kezdte a madame szigorúan és kimerülten sóhajtva.
A legény lehajtotta fejét,
egyet-egyet rándult, mint a megserétezett vadmadár.
A madame a legény havas
hajára tette gyűrűs, kövér kezét.
- Ha meghalnál, hát legyen
nyugovásod csöndes, te szegény.
Keresztet vetett magára,
keresztet vetett a legényre, aki már nem mozdult.
Rózsaszínű pongyoláját
fölkapva, magassarkú selyem cipőjében futólépésben ment vissza a ház felé.
A flegmatikus Szindbád is elejtette a szivarkáját sietségében.
- A szerenádot elkergettük!
- mondta később Szindbád.
[1914]
|