|
Szindbád egy őszi
napon elhagyá a kriptát, ahová saját akaratából elhelyezkedett, midőn
önkezűleg véget vetett életének.
Sajnálattal tapasztalta,
hogy a szalonruha, amelyet a temetési ünnepély alkalmából gondos kezek
rávontak, már divatját múlta. Falusi kántorok és tanítók körében lett
közkedveltségű a hosszú kabát, amelyben egykor a gavallérok sétálgattak,
és a harmonikanadrágban szinte a saját maga nagyapjának érezte magát Szindbád.
Hajdan szerette a kecsegeorrú cipőt és a levendula-illatot, midőn
falusi kisasszonyokkal évekig levelezgetett, és ismeretlen kisvárosokba
elutazott, hogy furcsa, a világtól elrejtett nőkkel megismerkedjen.
Szerette a csokorra köthető Lavalière-nyakkendőt és a magasan
kivágott fehér mellényt, midőn még vidéki színésznők állomáshelyeire
utazgatott, és a polgári hölgyektől hajszálakat, zsuzsukat,
zsebkendőket és harisnyakötőket kért emlékbe. A bástyasétányon vagy a
tánciskolában megszagolgatta a nők ruháját, szerelmet vallott, és sohasem
hazudott, eszeveszett módjára ácsorgott ablakuk alatt, ahonnan egyszer véletlenül
kinézett egy csinos asszony, ajándékot adott a szobaleánynak, és vakmerően
behatolt idegen házakba, hogy kezet csókoljon ismeretlen nőknek, áldását
kérje az idősebb asszonyságoknak, és a pillanatnyi gyönyör, a titkos
boldogság, az elröppenő perc fontosságát bizonyítsa először látott
nőknek meglepett helyzetükben. Ah, akkor még érdemes volt élni, mikor
titokzatosan lehetett megjelenni éjjel, kertek alatt, ablakot megkopogtatni,
gyönyörű szavakat mondani várakozó nőknek: a hajfürtről, a kis
fehér kézről és a nyak különös hajlásáról, lángolni, elhervadni és
boldogan nevetni, midőn a vonat tovább vitte a városból. Ez volt régen
Szindbád, a fáradhatatlan utazó, nők barátja, kisvárosi házakban álmodozó
asszonyok lovagja, zárdába lépő szüzek utolsó világi gondolata, öregedő
hölgyek reménysége... Míg mindenféle kalandok végeztével, egy szomorú, nedves
temető sóhajtozó fái alatt megvonult, és egy esztendeig hallgatta az
eső kopogását, a hópelyhek zenélését, és néha unalomból szóba állott
megholt rokonaival, akik jobbra és balra pihentek a kriptában. Különösen egy
szúette nagybácsi forgolódott néha nyugtalankodva, négy felesége volt, míg élt,
ezenkívül két-három szeretőt tartott egyszerre, és mégis visszakívánkozott
a világba:
- Vajon mit csinál most
Helénka? - kérdezgette a pókoktól. Hamarább haltam meg, mintsem megismertem
volna az izét.
A szoknyabolond nagybácsi
nyugtalansága végre életkedvet gyújtott Szindbádba. Egy holdas estén,
midőn a temetőcsősz nyitva felejtette a kaput, Szindbád
kiszökött a temetőből, és útját arrafelé vette, hol életében a
legboldogabb volt.
Az öreg dajka titokzatosan
besietett a házba, és elfehéredett arccal súgta asszonya fülébe:
- Odakünn áll a kerítés
mellett, és az udvarba néz. A hold jól megvilágítja. Akarja látni, asszonyom?
Most estve éppen róla
beszélgettek az asszony és cselédje. Elmondták egymásnak, hogy mint jött egykor
Szindbád téli estve, térdig érő, friss hó feküdt a városkán, és a torony
kivilágított óráján merőlegesen állott a két mutató. Délután kártyát
vetettek, és a lefüggönyözött szobában halkan susogva jöttek-mentek a figurák a
kártyavető asszony ujjai alatt; a szavak titokzatosan hangzottak:
- Valaki útban van a ház
felé, valakinek a gondolata itt van... Önnek kell legjobban tudni, asszonyom,
hogy ki ez a valaki...
- Nem tudom - felelt az
asszony dobogó szívvel, és Szindbádra gondolt.
- Tehát a kerítés mellett
áll? - kérdezte az asszony, és fölemelkedve, az asztal szélén ujjhegyei
remegtek.
- Két öreg szemem látta. A
kutyák nyugtalankodva ugatnak a szomszédban - felelt az öreg cseléd.
- Hívd be, Teréz - mondta
hosszas gondolkozás után az asszony. - Bizonyosan mondani akar valamit.
A vén cseléd már sokszor virrasztott
halott mellett a házban szolgálati ideje alatt; öltöztette, fésülte őket,
beszélt hozzájuk, és a kezüket összekulcsolta. A gazdái, akiknek szolgálatában
életét töltötte, egyenkint elmentek, mint a halkan leperdülő őszök,
telek, esztendők... Csaknem több köze volt tehát a másvilághoz, mint a
valódihoz... Gondolkozás nélkül ajtót nyitott Szindbádnak, a kis kapu
keserveset nyikorgott, mintha félt volna a halottól, az öreg cseléd elbújt a
konyhán, a boglya-kemence mellett.
- Honnan jön? - kérdezte az
asszony, és nagyon fehér volt az arca.
Mikor utoljára erre járt
Szindbád, olyan halkan őszült a halántéka, mint késő
őszidőben a bizonytalanul, félénken érkező első hópelyhek.
Most már tél volt a drága főn, amelyet a női kar annyiszor kulcsolt a
szívére. A szalonkabát feszesen helyezkedett el a férfiún, mint
közgyűlésre menő vidéki férfiakon vagy az ezüstlakodalmasokon... A
kecsegeorrú cipő ünnepélyesen nyikorgott az otthon szőtt
szőnyegeken, és a kihajtott gallér tekintélyesen emelte a kiborotvált
állat. A szivarzsebből hosszú szivaroknak való bőrtárca magaslott
elő. És a fehér mellényt napfényen szárította tán a gondos női kéz?
- Honnan jön? Azt hittem,
már meghalt, hallottam, de mégis álmodtam? Miért nincs nyugalma a másvilágon? -
kérdezte ismét az asszony, miután Szindbád mozdulatlanul ült a gömbölyű,
hegyeslábú karosszékben, és a régi gavallérok módjára kutyabőr
kesztyűjét és magos tetejű kalapját a szék alatt elhelyezte.
- Még egyszer látni akartam
magát, Fruzsina - felelt a falevelek és árnyak hangján Szindbád. - Beszélgetni
akarok magával az ürmössé válott múltról, a várakozásteljes, reménységes szép
napokról, midőn mindig ablaknál állottunk napfelkeltekor és a hajnali
havazásban vagy a deresen megcsillanó ereszeken, a fatetők felett elszálló
üde napsugárban, és az út apró tócsáiban fürdőző kék égboltozatban
kerestük az eljövendő nap titkát, kéjét, boldogságát... És most, miután
már régen nem vagyok, szeretném tudni, hogyan és mint folynak napjai, mit
gondol magában, és éjjel mit álmodik. Visszajöttem, hogy tán szüksége lehet
egypár vigasztaló, bátorító szóra, egy jó tanácsra vagy megnyugtatásra?
- Későn van - felelte
az asszony.
Szindbád figyelmesen
megnézte az asszonyt. A homloka és a szeme, hátra fésült fodros, fekete haja és
az árnyék hosszú szempillái alatt: a régi. Aranykeblű Kecseginé volt a
neve a városkában; vajon még most is ezen a néven hívják a férfiak? Csak a
halántékán és a sápadtkás arcán maradtak némi nyomai az álmatlan éjszakáknak és
a párnába fojtott zokogásoknak. Sokan mentek el innen, akiknek koporsóját sírva
lehetett elkísérni. Férj, gyermekek és a kedves egymás után elmendegéltek.
Szegény asszony élete csupa szomorúság. És a kandi, leskelődő
szomszédok is elkeserítik az özvegyasszony életét. Talán már a falakba is
lyukakat fúrtak, amelyeken át megfigyelik a férfi nélküli asszony életét. Ki
jár hozzá esténkint? Kivel beszélget? Igazán csak halott kedveseire gondol?
- Férjhez kell mennem,
Szindbád - védekezett az asszony, és szemét lesütötte. - A hálószobámon lyukat
fúrt a kíváncsi szomszéd, és onnan meglesi még az álmaimat is. Már álmodni sem
merek. Tudom, ha egyszer majd férjhez mentem, békében hagynak.
Szindbád megnyugtatta az
asszonyt:
- Engem nem lát senki, mert
hiszen én szellem vagyok. Csupán maga lát, Fruzsinka. Beszélgetek magához, mint
egy álom, mely az ágy szélén üldögél.
- Hát igen, mikor meghalt,
akkor is megálmodtam - folytatta elmerülve az asszony, mintha valamely régi
gondolathoz térne vissza. Egy gondolathoz, amely a ruhája szélére telepedett,
mint valamely szőrös majmocska, és megy, mendegél vele, mindenütt mögötte.
Néha hátrafordul az asszony. Ugyan ki jár mögöttem? - Azt álmodtam, hogy a
konyhán, a fásládán feküdt, holtan, és a cselédeim mind gyászruhába öltöztek.
Felvettem a vállamra, és óriási erőfeszítéssel vittem a hátamon. Majd
leroskadtam a súlyos teher alatt. De azért vittem. Az ágyamba vittem.
Lefektettem, és újra meg újra megnézegettem, hogy valóban halott-e? Halott
volt, és virágokkal szórtam tele a sárga selyem paplant... Másnap már biztosan
tudtam, hogy valóban meghalt. Megsirattam-e? Azt hiszem, csendesen sírdogáltam
esténkint, midőn senki sem látta, midőn magam sem vettem észre.
Szindbád megsimogatta az
asszony homlokát, mint az esti szél.
- Ej, gondoljon szebb
dolgokra. Járt-e azóta azokon a helyeken, hol velem járt karba fogódzva,
midőn nem láttak az emberek? Járt-e messzi külvárosokban, ahol a házak
egyszerre megkisebbedtek, hogy az ereszüket elértük? Járt-e régi
temetőkben valakivel, ahol az eső már lemosta a halottak nevét a
fejfákról, és ezen a réven mind egyenlők lettek a halottak? Volt kis cukrászdákban,
ahol az asztal alatt a lábunk összeért, és kis fogadóban, ahol egyszer
megszálltunk, és a fogadósnak olyan piros arca volt, mint az angol regényekben,
parkra nyílott az ablakunk, és a piros vadszőlőleveleket a kezünkkel
elérhettük? Utazott vidéki kocsin őszi tájak felett, midőn egész úton
egymás kezét fogtuk, anélkül hogy tudnánk, miért? Sokan mondták azóta, amióta
én innen elmentem, hogy a lába formásabb, mint a vadaskertek szarvasainak lába,
a keze fehérebb, mint a hercegnőké, akik már régen meghaltak, s egyéb
dolguk nincs, mint szép kezüket a nehéz selyemruhán tartani, a nyakán a
hajfürtök borral és étellel jóllakott fiatal férfiak gondolatai, és a
selyemszoknyájának a zizegése a júniusi erdő mohájának a susogása, ahol
boldogtalan-boldog szerelmesek csókolóztak? Mondták azóta, hogy meghalnak
magáért, és az élet maga nélkül céltalan és reménytelen?
Az asszony sóhajtott, és
gyermekes, zokogó hangon felelt:
- Sok mindent mondtak
azóta... De mindenki hazudott, csak maga mondott igazat, Szindbád. Ah, hogy
hittem magának. Mint egy istennek, mint az anyámnak, mikor még gyermek voltam.
És azokra a helyekre, ahol magával jártam - ahol mindig arról beszélgettünk,
hogy mily végtelen szeretjük egymást - többé sohase mentem el más férfival. A
tó, melyen csónakáztunk, nem látta vállam fölött tükrében más férfi arcát, és
szégyelltem volna magamat az öreg cukrász bácsi előtt, hogy egy vagy két
év múlva másik férfit várok reménykedve s izgatottan a kis cukrászboltban, ahol
emberemlékezet óta tilosban járó nők a férfiakat várják. Megengedi, hogy
férjhez menjek?
- Megengedem, mert jól
viselte magát - felelt a kísértet, és kinőtt, feszes szalonkabátjában,
komolyan, ünnepélyesen lengő térddel, leeresztett tokával távozott.
[1915]
|