|
Hol kezdődik és hol
végződik Bánatiné története? Tán kezdődik ott, hol a folyók erednek,
kis sugárban szaladnak ki a földből: - valaki vékony hangon hegedül az
ablak alatt, és Bánatiné még két szárba fonja a haját, a tükörbe néz, és a
hegedűt hallgatja. A folyó megnövekedik, városok, tornyok, új tájak között
rengeti szélesedő vállait, enyhe ligetek között éri a reggel, estére
temetőárkot mos, vagy nagyváros lámpásaival játszik: - a vékony
hegedű elhallgatott, és mély, komoly, nagymellű férfiak néztek
farkasszemet Bánatinéval; némelyik férfi szónokolt hozzá, mint a gyűlésben
szokás, másik sóhajtva mondott szép szavakat, harmadik a szándéka leplezésére
kis fekete selyemsapkát nyomott a fejébe, és mindig ismételte, hogy ő
Bánatinét már csupán vigasztalni, jó tanácsokkal ellátni, szelíd hangulatokba
ringatni óhajtja, és sohasem nézi, hogy milyen cipő van a lábán. A férfiak
jöttek, mentek, mint a tájképek a folyó partjain. Mint Bánatiné - miután
negyedszer férjhez ment - visszagondolt a férfiak hazugságaira, mert ez
idő tájt senki sem hazudott neki. Éjjelenkint meglátogatták régi férfiak
árnyai, az ágya szélére ültek, de Bánatiné durcásan nyomta a párnába az arcát:
- Mind egyformát mondtatok,
mind egyazon szándékkal voltatok, hagyjatok már békében, vén latrok.
Ekkoriban történt, hogy a
halottaiból föltámadott Szindbád egy őszi éjszakán, midőn a hold
veresen álldogál a nyárfa csúcsán, mint egy boros ábrázatú vén éji csavargó, a
kerteken át mindenféle megfoghatatlan árnyak szaladoznak, mintha az éjszakának
külön állat- és növényvilága volna, az elhagyott szobákban kilépnek
kereteikből az olajfestéses arcképek, miután nappal hiába könyökölnek a
rámára, a régi házakban megmozdulnak a szalonasztalkán Kisfaludy regéi, a
levelek önmaguktól nyílnak föl egy régi költeménynél, emberemlékezet óta álló
órák mutatója sétálni kezd, az üres emeleten hangosan, fájdalmasan nyikorog egy
ajtó, mintha valaki nem merné átlépni a küszöböt - azon az őszi éjjelen a
csodahajós az országúton hajtott szekéren, amelynek kerekei lehullott
nyárfalevelekből voltak.
A ház, amely lehetett volna
kastély is, magas kőfal és álmodozó hársfák között álldogált, mint a
regényekben, amelyeket Szindbád fiatal korában olvasott. Bár, mondom, ártatlan
külseje volt az elhagyott laknak, Szindbád megállította halottaskocsiját, és
miután a koporsó fedelét rázárta az útszéli madárijesztőre, akit ócska
szalmakalapban és szárnyas zöld kabátban eddig a bakra ültetett, gyorsan átbújt
a kulcslyukon, a nedves réten gomolygó köd alakjában rátelepedett az ablakra,
elpattantott egy rozsdás húrt a zongorában, és a hajfesték, régi báli táncrend,
autogramos legyező, ó-nyúlláb és megfakult szerelmes levél társaságában,
egy elzárt fiókban megtalálta azt a kis hajkoszorút, melyet hajdanában Bánatiné
lenyírt hajából font, s megesküdött, hogy mindig a szívén viseli.
- Mily régen láttam! -
susogott Szindbád az alvó asszony fülébe, amelyből most hiányoztak a
keleti aranykarikák, amelyek a hosszúdad hajtincs mellett egykor mámorítóan
lengtek.
Bánatiné fölnyitotta a
szemét, és csöndesen elhessegette magától az éji lepkét:
- Hagyjon aludni, Szindbád.
Éppen az első urammal álmodtam. Szindbád halkan nevetett, mint az
erdő mélyén a vadgerle.
- Az első? Emlékszem
rá: Jeney, akit később bankócsinálásért elővettek, fotografírozta a
görögkatolikus templom mellett, egy szűk, nedves utcában. - És a
megboldogult zsinóros magyar ruhában, dús szakállal, mint a hazatérő
emigránsok, egy kis ajtóra támaszkodva, amilyen a kertek végén szokott lenni,
bizonyos meglepetéssel, sőt szorongással nézett a fekete csőbe, amely
mögött a kis, egérbajuszú Jeney zöld kendő alatt manipulált...
- Liszkának hívott - mondta
a párnájának Bánatiné, mintha senki sem volna a szobában. - Volt egy öreg
nagynéni valahol, akitől örökölni remélt, ez volt Liszka. Egyszer leesett
a háztetőről, ahová szélmalmocskát helyezett, amelyet maga faragott.
Többre már nem is emlékszem. - Halk, elszálló sóhajjal küldte utána az asszony:
- Jó ember volt...
Szindbád úgy nevetett, mint
az Éralja utcában az ördög, ha cigánylakodalom van az alvégen, és a
nagybőgők, hegedűk, drótozott klarinétok egymagukban mendegélnek
hazafelé...
- Egy sápadt, félbolond
muzsikus lakott a városban, hosszúhajú és sovány legény, szenvedélyesen
játszotta az Ördög Róbert áriáját, és ilyenkor mind megnyíltak az ablakok a
kisvárosban - nem emlékszik rá?
- Szindbádnak hívták -
felelt az asszony, és elpirult álmában. - Drága jó uram a ravatalon feküdt -
éppen abban a magyar ruhában, amelyben lefényképeztette magát, és a szakállát
megfésülték a szomszédasszonyok -, estve volt, és a zenész eljött a halott
látogatására. A gyertyák haldokló napok alakjában látszottak, a sarokban egy
hűséges öregbarát készségével állongott a vén sétapálca, amelyen
bőrbojt volt; és én nem vertem ki a házból a zenészt, bár azt hittem, hogy
hívásomra felül a ravatalon a halott. De a második uram sokat vert. Katona
volt. Korbács volt a kezében.
Az éjjeli látogató
megsimogatta az asszony kezét:
- Tudom. Mindig
panaszkodott. Én szívesen elhittem panaszát, bár vállán hiába kerestem az
ütlegek nyomát.
- Goromba volt - védekezett
az asszony. - Én ezért lettem kálvinista, mire elváltunk az akkori törvények
szerint. Sajnos, a pap sohasem tudott kedvemre való prédikációt mondani az új
templomban, ahová vasárnaponkint ellátogattam. Lehetséges az, hogy ezért voltam
boldogtalan harmadik házasságomban?
- Asszonyom, maga sokféle
alakban járt életében. Lánykorában Reviczky költőért rajongott, és
naplójába azt írta, hogy a perditapályát választja, mert a költő
erről szép verseket írt. Később a zenészek jöttek a zöld posztóba
csavart hegedűkkel, a rejtett kis pikulákkal, a violinkulccsal, a
merengő estvékkel és a képzeletbeli elhagyott régi kertekkel, ahol a szél
halkan himbálja az üvegharangot. Jöttek, jöttek a félvállú, púpos és mellbeteg
muzsikusok; egyiktől azt tanulta, hogy éjjel mezítelen lábbal kell
végigmenni a havas udvaron, mert így biztos a tüdőgyulladás; a másik
megtanította sírni a zöldfüggönyös üvegajtó mellett, egy kis zsámolyon; a
harmadik a templomokba csalogatta, ahol a kóruson a karnagy jeladására az üstdobok
mennydörögnek, majd a csöndben az énekesnő szólószáma csendül, a
mellékoltárnál majd agyonlövi magát valaki ezalatt kegyedért... Nyomban a
zenészek után borkedvelő, kurucos hajviseletű férfiú toppant a házba,
aki bár sohasem volt katona, nagyságod szívébe mindig sarkantyús csizmában
taposott. S ekkor a kállaikettőst énekelték együtt, miután az asztalt
megrakták borosedényekkel...
- Harmadszor a szegénység
réme fenyegetett, s mindig attól féltem, hogy éhen halunk. Az uram semmit sem
keresett, a kártya asztalnál ült, és ócska, svájci kártyapaklikat hordott a
zsebében az én arcképem helyett. Pedig akkor még csak harminchat esztendős
voltam. Éjjel az ablaknál álltam, és vártam, vártam... A csillagokkal ekkor
ismerkedtem meg, és azóta tudom, hogy a hajnalcsillagnak mily könnybeborult a
tekintete.
- A szomszédban egy diák
lakott akkoriban, aki ugyancsak a csillagot vizsgálta, ha a tanulásban
elfáradt...
- Nem igaz - kiáltott föl
hevesen Bánatiné. - Esküszöm arra, hogy egész életemben boldogtalan voltam, esküszöm
az álmatlan éjszakáimra, esküszöm a hadbavonult negyedik uram életére, hogy
ártatlan vagyok...
- Szindbádnak hívták a
diákot - susogott halkan az éji árnyék. - És kivel volt boldog, asszonyom?...
- Az elsővel - felelte
gyorsan áradozva Bánatiné. - Ő volt az igazi, a kedves, a drága... Habár,
ha a mostani még visszatérne egyszer a háborúból... Talán mégis ő a
legjobb.
Szindbád kezet csókolt az
asszonynak, miután a kakasok kukorékolni kezdtek az ablak alatt:
- Lehet, hogy még
visszatérek, ha erre visz az utam.
S hangtalanul, amint jött,
eltávozott.
A vén útszéli
madárijesztőt a bakra lökte, hogy elfoglalja helyét a koporsóban.
- Hajts a szállodába! - parancsolta.
[1915]
|