|
A történet még ott kezdődik,
midőn Szindbád ifjú ember volt amennyiben térde nem lengett, és a szíve
helyén antik, pirosló aranyból való amulettet hordott, nem pedig fekete gödröt.
A szeme sugárzott, mint a télies nap a fenyők zúzmaráján, és a bokája oly
karcsú és fürge volt, hogy akár tánc-cipőt is viselhetett volna, mint a
hivatásos táncosok a "Zöld ördög" című éjjeli mulatóhelyen.
Gúnyosan nézegetett a nők szemébe, mert mindegyikről feltételezte,
hogy magzatgyilkos, míg szája oly udvariasan és finomkodva ejtette ki a
lekötelező szavakat, mint az abbék szólanak a szentéletű, idős
lorettekhez, kik ékszereiket a kolostornak óhajtják adományozni.
Meglehetősen ismerte a női könnyeket, sóhajtásokat, kancsalításokat,
de volt érzéke az őszinte gyűlölet és harag iránt, amely elhagyott
nők szívében lakik. Ámbátor bölcs ember létére sohasem hitte el, hogy van
olyan hölgy a világon, aki éjjel, álmatlanul, sőt szenvedélyesen
őróla ábrándozik. Ah, mindig másra gondolnak a nők, midőn
egyedül vannak!
Ez idő tájt mégis hajlandó
volt megengedni, hogy kiérdemelje egy dáma tetszését.
Az aranymívesné dolgára
gondoljunk, aki csaknem évekig foglalkoztatta Szindbádot, bár közben
észrevette, hogy más nőknek is van bokájuk, hajúk, szép szemük és kedves
hangjuk, mégis, midőn egyedül járt a messzi nyárfasorban vagy budai
kiskocsmában üldögélt - a Tabánban, ahol a bolthajtás alatt sűrű a
füst, öblös a pohár, és a sarokban vak zenész játszik, hervadt népénekesnő
dalol, és a kocsmáros oly alattomosan nézeget vidrabőr süvege alól, mintha
pénzhamisításon törné a fejét -, midőn itt ábrándozott, magában kivont,
összeadott, terveket koholt, csapdákat eszelt, regényes variációkat állított
szobalányok vagy grófnék elragadására: tehát az életalkotás órájában, Szindbád
az aranymívesnét mindig különös gonddal kezelte ábrándjaiban, piros ablakú,
ködbeborult ormú, kis kastélyba költöztette, négylovas hintón járatta, és a
nevét sokszor az asztalra írta borba mártott ujjával. Nagy F betűk lepték
el az asztalt Szindbád tekintete előtt. Fánny, mondták a betűk,
és a homályba, füstbe, álomba merült messziségből, a nyárfa csúcsán vagy a
tabáni kocsma bolthajtásából, a sárga falon megjelent az aranymívesné alakja,
széles gallér-palástban, koronával a fején, mint a feketehajú Mária egy
szentoroszországi kolostorban. Az arany amuletten, amelyet Fánny a szív fölött
való viselet céljára Szindbádnak ajándékozott, a Szűz ily alakban
mutatkozott a jámbor középkori vésnök tekintete előtt. És Szindbád gyakran
az ajkához szorította az ereklyét, midőn egyedül volt.
Miután az aranymívesnét sokan
ismerték Pesten, találkozásai Szindbáddal izgató titokzatossággal,
rejtélyességgel voltak telve. Templomokban és báli termekben, a csónakversenyen
vagy a császárfürdői elhagyatott sétányon látták egymást; vagy este, néma
utcában állongott a lefüggönyözött batár, és a sikátorból gyors, nesztelen
léptekkel jött az aranymívesné, s a kocsiajtó feltárult; máskor a sánta
varrónő műhelyébe vezető kanyargó sötét csigalépcsőn
váltottak boldog csókot; ismét az alagútnál felugrott a társaskocsira Szindbád,
hogy egy percig titkosan megszoríthassa az imádott nő kezét; végül a
toronyzene alatt, az alkonyati térségen a Mátyástemplom körül, hátulról
megszoríthatta a Fánny karját, miközben régi magyar Mária-ének hangzott a
toronyból.
A legboldogabbak azonban a
Vízivárosban voltak, ahol az aranymívesné egy reneszánsz-korabeli házban
született. A házban nyári vendéglő volt, és az udvaron ecetfák álltak,
amelyek csodálatosan pirosodtak, midőn az ősz közelgett, és az
elhagyott asztalokon pirosfejű kakas merengett. Piros volt a bor, amelyet
a kötényes legény enyhe, októbervégi délután az asztalra helyezett, a
vadszőlő már nem bujálkodott a salétromos falakon, Fánny a rozsdás
vasrácsú emeletre mutatott:
- Ott születtem, Szindbád,
ezelőtt harminchat esztendővel. Az anyám nemsokára meghalt, és
fénylő koporsóját öreg katonák hozták le vállukon a csigalépcsőn. Az
apám régi szelencéket szeretett gyűjteni, papucsban járni, és esténkint,
ha szelencéivel végzett, zsebre dugott kézzel meredt maga elé. Meglehetős
szomorú volt a gyermekkorom. A mezítelen pásztorok, istennők, hattyúk,
térdnadrágos, fehér parókás hegedűsök és zománcos postakocsik voltak
gyermekkori ismerőseim a szelencék fedeléről. Később egy
tubákszínű öreg uracskát hozott egy napon az apám, aki mindig-mindig La
Fontaine meséit olvasta... Magas fehér mellénye volt. A nevére már nem
emlékezem, de ha felvetette a szemét az ódon francia könyvről, egy
csodálatos, felejthetetlen szempár tapadt rám. Kék és szomorú, megértő és
megbocsátó, gyöngéd és bölcs volt ez a szempár. Benne volt minden, amit
magammal vittem ebből a házból. A gyöngéd figyelem az élet apró örömei
iránt, a halk megbocsátás, a jó magaviselet és csöndes ábrándozás. Benne volt
az öreg francia szemében, hogy oly halkan kell élni, mintha a világ zajgásából
sohase hallanék egyebet, mint egy kis hegedű hangját egy csöndes
emeletről... hogy a tornyok ismeretlenek, mert mindig ködbe vannak
borulva... hogy észrevétlenül lehet szenvedni legboldogabban... hogy a
cipőm és kesztyűm mindig nagyon tiszta legyen, és barna hajamat hátul
vizes fésűvel felfésüljem a nyakamról... Midőn először
boldogtalan voltam - sok esztendővel ezelőtt -, az ösztönöm
idevezetett a régi házba, ősz volt, és egy asztatnál leülve somot és
tejfelt fogyasztottam. És még élt az öreg franciánk, aki egy sarokból sokáig
észrevétlenül nézett. Azóta, ha bajban vagyok, eljövök ide, hátha él még az
öreg férfiú?...
Szindbád ekkor alaposan szemügyre
vette a házat, az Arany lúdhoz címzett kis nyári vendéglőt és a régi
hercegi címert a kapu felett. A pirostaréjú kakast és a néma folyosót, hol
gyermekkorában futkosott e nő, akit később párjának tekintett.
És halála után egy őszi
napon visszatért a házba, a csöndes Vízivárosba, mintha tegnap ment volna el, a
kakas a helyén vigyázott, és az ecetfák oly várakozólag állongtak piros
díszükben, mint megannyi udvari testőrök, nemsokára erre jön egy öreg
hercegi pár, és lehajtott fővel tovább megy.
Nem sokáig kellett várakoznia.
Halk, könnyű léptek hangzottak fel a kapu bolthajtása alatt, ahol a
szélben sírdogált egy régi kapuzár, hogy többé nem lehet házőrző-eb,
és a kikoptatott köveken manapság is járnak, totyognak, bokáznak, tántorognak
emberi lábak, amelyek éjfélkor azt gondolják magukban, hogy királyokat vagy
főkapitányokat, költőket vagy boldog embereket visznek hazafelé, a
budai borok elfogyasztása után.
Fánny jött, fekete kalapkáján
bánatosan hajolt meg egy kis madárszárny, a fátyolán hópehely alakú lyukacskák
voltak, és fekete kesztyűs kis keze oly gyöngéd volt, mint azok a drága
asszonykezek, amelyek legelső fiatalságunkban simítják el az enyhe bánatot
homlokunkról. A kék kötényes legény flandriai-vörös somot hozott és rózsás
csészében a tejfelt, amely szőlőlevéllel volt letakarva.
Fenn, az emeleten hegedülni
kezdett valaki.
Szindbád, a halott arra a helyre
ült, ahol egykor az öreg francia úr üldögélhetett. Kellemesen, csendesen,
köhögés nélkül nézte a Pestről Budára röppent kis fecskét. A halottak nem
látják meg a változást az élőkön. A halott anyák mindig elárvult kis
gyermekeikhez térnek vissza, bár azoknak már szakálluk nőtt. És a halott
apák is, ha éjfélkor felébrednek, a kis fiúnak a sapkáját varrják meg. Míg a
szeretők a fehérhajú hercegnő füle körül, az orgonazúgásban üdén és
ifjan, piros frakkban vagy a zenész fehér mellényében lengenek, ha már régen
tűzre került fabütykök lettek is. Szindbád az aranymívesnét most is olyan
szépnek látta, mint fiatal korában a jelmezbálon, ahol régi arannyal hímzett
ruhájában, Stuart Máriaként megpillantotta.
Egy szélhajtotta levél hátán a
közelébe lopódzott, és halkan a fülébe kezdett susogni, ahol a haj üdén,
vasárnapiasan meg volt fésülve.
- Szegényke, elégedetlen vagy,
boldogtalan vagy, szomorú vagy?
- Nagyon szomorú vagyok, mert
mindenki elhagyott, mert egyedül vagyok - sóhajtott magában az asszony. - Már
gyermekkorom rózsaszínű arcú pásztorait sem látom többé, és a szél sohasem
hoz felém zenehangokat. Szeretőim meghaltak, megöregedtek... Istenem,
egykor mily boldog megnyugvással gondoltam arra, hogy időm eljöttével
csendesen, derűsen sétálgatok egy öreg katonatiszt oldalán a
bástyasétányon! Ma pedig nem tudok ebben megnyugodni. Miért, hogy nem vagyok
fiatal? Miért, hogy nem hullanak többé könnyeim álmatlan éjjelen egy
hűtlen férfiért? Igaz, hogy amíg megvoltak, nem sírtam soha egyikért sem.
De ma szeretném őket mind végigsiratni, a hazugságaikat, a komiszságaikat
és a csalfaságukat. Nem haragudni, csak sírni, hosszan, örökké sírni fölöttük,
hogy így szótlanul el tudtak menni. Még csak azt sem mondták meg, hogy miért
hagynak el! Csak elmentek...
- Mert az idejük elkövetkezett,
szegényke - felelt nagyon gyöngéden Szindbád. - Nincs annak semmi különösebb
oka, hogy a férfiak eltávoznak. Még ha könyörögtél volna, ha üzengettél volna
utánuk, akkor is elmentek volna. Hívta, várta őket valami, mint a szél a
faleveleket. Engem például egy szegény varróleány ablakába sodort tőled az
éjszakai vihar...
- Hisz éppen ez sérti
büszkeségemet.
Szindbád alattomosan nevetett:
- Büszkeséged? Oh, csak addig
lehettek ti büszkék, míg férfiak járnak körülöttetek. Amíg hódítók, varázslók
vagytok.
A mély kapualjban egy gumitalpú
bot tompa zörgése hallatszott.
Pepita nadrágos, gondosan
borotvált, szárnyas kabátú öreg úr nyomult be, és két deci vörös bort rendelt
az ecetfás udvaron.
- Hagyjon békét, Szindbád, az
ostobaságaival - szólt az asszony, elhessegetve magától az árnyékot.
- Nem tudok élni - morgott a
szellem.
Az öreg úr, mint söröshordót,
gurította végig a szemét az asszonyon. Köhögött. A botját eldugta a pad mögé.
- Furcsa - sóhajtott az
aranymívesné -, a férfiak szépsége nem olyan mulandó, mint a mienké,
asszonyoké. Az öreg úr bizonyosan a legszebb férfi lehetett Budán.
Megigazította a kalapját.
[1915]
|