|
Sok-sok éjszakán, álmaiban egy
bizonyos Irma, falusi úrhölgy hívta Szindbádot, míg a hajós egy alkalommal a
kis Pest megyei faluba vetődött, ahol a szélkakas megállott a tető
ormán, midőn Szindbádot belépni látta a kis kapun. A házőrző
ebek hevesen kezdték ugatni a holdat, és belső szobájában a falusi úrhölgy
felébredve, figyelni kezdett, fél könyökére támasztva fejét.
Szindbád kétszer-háromszor
végigment az udvaron, mintha a holdból hosszúszárú pipáját lógatná le az éji
ember, és olykor fehér füstfellegecskét fújna a holdfényes udvarra. Irma
nyugtalankodva ült fel az ágyban, és halkan öreg dadáját szólította, aki a
sarokban aludt:
- Nyanya - mondta a hölgy -,
nézzen az udvarra, miért nyugtalankodnak a kutyák?
A falusi vénasszony az ablakhoz
ballagott és rövidlátó szemét a holdra fordította.
- Az a fiatalember áll a kerítés
végében, aki egyszer itt volt...
- Ugye, Szindbád úr? - kiáltott
fel az úrnő. - Tudtam, hogy egyszer eljön... Miért is hagyott volna el
engem örökre?
A dajka sóhajtozva, nyögve
kereste fekhelyét.
- Nem mer bejönni a halott -
dünnyögte. - Mikor itt járt, rosszul bántunk vele...
- Ugye, szüret volt? - kiáltott
fel élénken a falusi úrhölgy. - A falunknak érett szőlő illata volt,
és részeg darazsak dongtak az ambituson. Piros nadrágos, fehér fejű
cimbalmos-cigány pengette a hangszerét, és már leszállott az éj a
háztetőkre. Csak az én kéményem füstölt, a ház végében, a konyhán olyan
nagy tűz égett, mintha ökröt sütnének a cselédasszonyok. Szindbád úr nem
tudott aludni, a cimbalomra hajtotta a fejét, és furcsa barátja, akinek csak a
keresztnevét tudtuk, Jocó volt a neve, borízű, recsegő hangon folyton
egy nótát énekelt, mint a vékony jég törik a kút körül, midőn disznótor
van, vagy amint a fagyos hordókáposzta ropog téli névnapon a fogad alatt, és a
savanykás bor karcolva megy alá a koma torkán: így énekelt Jocó már ebéd óta.
Pedig langyos, drága őszi idő volt, még melegek voltak az éjszakák,
és a nagy diófák alatt Kisfaludy verseit olvastam: szerelmes voltam Szindbádba.
Emlékszik, nyanya?
- Szép fiatalembervolt - felelt
elégedetten az öreg cseléd.
- Az éj mind előbbre haladt,
és ők nem mozdulnak vala az ambitusról. Friss borokat hoz az ispán, és én
ágyamban nyugtalankodva forgolódom. A farsangi hang, a lakodalomra szánkázók
alatt törő hó ropogásához és a korhelyleves szagához, füstös
kürtőkben függő malacsonkák ízéhez hasonlatos hang nem szűnt meg
nótáját fújni Szindbád úr mulattatására, és a cimbalmos belé-belévágott a
vastag húrokba. Papucsot, alsószoknyát kaptam, és a folyosóra nyíló ablakot
megkopogtattam. "Elég is volna már." Ám Jocó, akinek Szindbád
ismeretségét köszönhettem, és ilyenformán többé nem parancsoltam neki, a
borosüveget köszöntötte felém. "Miért haragszik, maga méregzsák? -
csúfolódott. - Hisz itt van szerelme!" Indulatosságomban az ambitusra
rohantam, a cimbalmot a földre dobtam - zengett bele a ház -, a cimbalmosnak néhány
pofont adtam, és Jocó elmenekült a tenyerem elől. Szindbádot kézen fogtam,
és aludni vittem.
- Bizony, úgy volt - sóhajtott a
dajka.
- Szép volt! - felelt
elgondolkozva az úrhölgy, és a párnára tette fejét. - A vén falusi cimbalmos
azóta meghalt, a másvilágra ment Jocó és Szindbád úr mulató társai után
költözött. Ó, ha még egyszer megszólalna a cimbalom, öreg sörház-szagú dal az
ambituson! Ha még egyszer ölembe hajtaná szép, szomorú fejét a hajós! Ha még
egyszer fiatal volnék! Dehogyis verném meg a zenészt, aki kedvesemet
mulattatja.
A faluban messze tizenkettőt
ütött a toronyban az óra, az öreg gróf sétálni indult a templom falából, a régi
képek a falon, a varkocsos ősök, széles nagyasszonyok, keskeny szájú,
kezükben fehér kendőt tartó nők megmozdultak, kíváncsian
előrehajoltak. Messziről cimbalomszó hangzott, amely mindinkább
közelgett a falusi házhoz. Már itt zengett a szomszéd utcában, már hallatszott
a bámulatosan dörgő hang, amelyben Magyarországon mindenki Jocó hangjára
ismert volna. Jöttek, jöttek az ablak alatt, nyikorgott a kapuszárny, és a
vadszőlős ambituson egyszerre csak felhangzott a nóta, a
cimbalomszó...
A fekvőhelyén megszólalt a
vén cseléd:
- Amíg aludt, tekintetes asszony,
a temetőbe mentem, és elhoztam őket, a Szindbád úr cimboráit.
Az úrnő halkan papucsot
húzott, az ablakhoz lopódzott. A holdfény már a ház mögött járt, a bolthajtásos
ambituson sötét volt.
A homályban, éjszakában a
folyosón árnyak látszottak. Szindbád a cimbalomra hajtotta a fejét, és
pirosborral telt üveggel köszönt Jocó, egy nagyhasú, hegyes bajuszú, sörtehajú
idős férfiú. Köszönt, aztán megint énekelt. A pirosnadrágos cigány
láthatatlan kézzel verte a hangszert. Szindbád pedig lehajtotta a fejét.
Irma dobogó szívvel állott az
ablaknál. És akkor ocsúdott fel merengéséből, mikor rekedten hajnalt kiáltott
egy vén kakas.
Az árnyak eltűntek a
folyosóról, az ének és a cimbalomszó a temető felől hangzott.
[1915]
|