|
Volt egy városka a Felvidéken,
amely Szindbád idejében - "az én időmben", szokták mondani a
szívbajos férfiak - arról volt nevezetes, hogy benne a nők nappal
lomposan, fésületlenül és bágyadt szemmel találhatók, gyerekeket és férjeket
püfölnek, visító madárhangon beszélnek, káposztás fazekat cipelnek, hajnalban
felkelnek a nagymosáshoz, és versenyt dolgoznak a széles csípőjű tót
leányokkal, a padlás pókhálói közé dugják fejüket, a kürtőbe másznak, és
meztelen lábukon a papucs csattog, s csupán egyetlen hölgy lakik a városban,
elszegényedett bárónő, aki régi huszártiszti kesztyűben végzi a
takarítást; - ám idő múltával, midőn a toronyórán az alvó csókák és
varjak a mutatón a félkört beutazták, és a cinke halkabban fütyül a késő
őszi almafán, a városka körül levő pincék ajtaja kinyílik, és
csalogató, fagyos, hordószagú pincelevegő áramlik alá a hegyről, a
háztetőkre kék árnyak telepednek, mint az erdőből
visszatérő mesék, estveledik: a nők szép ruhákat öltenek magukra,
finom cipőcskét vonnak, ékszer tüze ragyog megfésült hajukban, és az arcuk
frissen mosott, púderezett, mintha bálba készülődnének, üde tekintetükben
élvezetvágy hullámzik, mint a lámpások játéka a vízen, jószagú harisnyák,
csipkegallérok, kendőcskék, fehér kesztyűk és tollas kalapok jönnek
elő... Olykor csak az ablakba ülnek, ahonnan a kihalt utcát nézik, máskor
siető, ruganyos léptekkel, mintha valami dolguk lenne, végigmennek a
piacon, a patika mellett a könyvkereskedés lámpásánál riszálják derekukat.
Egymás között Pestről, Párizsról beszélgetnek, és a gyöngéd havazásban
boldogan öltik egymásba karjukat. Idegen férfi áll a vendéglő léghuzatos
kapujában, a piros betűs lámpás alatt. A Hársfa omnibusza a vasúti
állomásra döcög, és aranyozott sapkában áll a hágcsón a félszemű Tirnovai,
a bérszolga. Vajon kit hoz majd az omnibusz a vasútról, és ki lehet az idegen
úr, aki zsebre dugott kézzel, bánatos arccal álldogál? A ruhája szabása
nagyvárosias, és a nyakkendőjébe, a szemtelen, egy ballerina lábát
tűzte. Szomorúan, elgondolkozva nézdeli a hölgyeket szép ruháikban. Ugyan
miért nem szól már valamit ott az utca végén, ahol a kis hídnak kanyarodik az
út, és lámpások nem világítanak? Vajon ki lehet ő? Mit mondana, ha
megszólalna? Honnan hozta mondanivalóit? És talán egyszer elhangzana száján az
elképzelhetetlenül gyönyörű bók, amelyet a nő élete végéig nem felejt
el? - Szindbád, midőn régi teleken elutazott a városkába, és a Hársfa
környékén szemügyre vette a nőket, mindig hozott magával egy-egy bókot,
amelyet odavetőleg, szinte unottan a helybeli nők fülébe súgott a
régi fahíd tájékán, mielőtt hazamentek volna, hogy szép ruhájukat levessék.
Szindbád bizonyosan tudta, hogy a tükör előtt, a gyertyafényben egy
darabig tetszelegve megállnak a nők, mielőtt az első kapcsot
megnyitnák. A tükörbe néznek, lágyan mosolyognak, a szép szavakra gondolnak,
amelyeket az imént hazudtak a sötétben. S amint így a tükör előtt állanak,
úgy látszik, hogy egyetlen vágyuk, többé sohasem vetni le ruhájukat - hisz így
voltak elragadóak, felejthetetlenek, szerelmet ébresztők. Így tündököltek,
ha csak rövid időre is a korzó lámpásai alatt. A kis cipőjük
kopogásában Budapest zenéje hangzott - hazudta Szindbád -, ékszerük a bécsi
udvari Opera páholyából kölcsönözte tüzét, midőn Annunciáta hercegasszony
ül a bal oldali soron. És a hajuk, a szemük, a szájuk, mind oly különös,
sohasem látott. Csupán az "ő" szeme mélyében látható a márciusi
erdőszél kéksége; az "ő" hajának van olyan illata, mint az
orgonavirágnak, amellyel fiatal nők esküvőjén az oltárt díszítik;
szájukban parfőm, mint nyári este a megöntözött kertek lehelete. S lépésük
a divatosan rövid szoknya alatt azon drága érzeményt juttatta Szindbád eszébe,
midőn tüllszoknyácskában előre lejt a nagyopera quadrille-ja, és a
karnagy előtt Donizetti fekszik a pulpituson.
- Portyázó janicsár-lovasok élén
szeretnék a városba jönni... - sóhajtott Szindbád.
- És?
- És elrabolni magukat. (S ekkor furcsán,
gúnyosan nevetett Sz.)
Számos emlékkönyv őrizte a
városkában Szindbád nevét, bár mindig rövid időre tűnt fel zöld
kalapja a sötét, fedett híd előtt, ahol zsebre dugott kézzel várta a
nőket. Halottaiból feltámadva, gyakran felkereste a szenvedélyes nők
városát, ahol a férfiakkal a pincéket látogatta meg, és a nevét éppoly vidáman
kanyarította a pincefalra, mint az emlékkönyvbe. A színházban és étteremben a
nők háta mögé ült, és ígérte, hogy másnap meglátogatja őket,
midőn egyedül lesznek odahaza. A vállakhoz és a nyakakhoz beszélt, és a
ruhafodrok között sohasem tévedt el keze. Meghalni hívta a nőket vagy
elszökni, át a határon... És most, amint alkonyattal újra látta őket a
régi híd tájékán, ahonnan a kis cukrászbolt kivilágított sárga függönyei, a behavazott
háztetők alatt, szinte úgy ragyogtak, mint a bábszínházban a kis kastélyok
- mély meghatottságot érzett kihűlt, öreg szívében.
A közelgő nők kis
cipőjének kopogásában régi boldog órák, tüneményes napok emléke surrant
Szindbád szívébe, mint fészkébe búvik a fecske. Szenvedélyes szavak,
sóhajtások, kiáltások jutottak eszébe, amelyek egykor e lezárt női ajkakat
elhagyták; kézmozdulatok, csókok, amelyekkel lekötelezték. És valahogyan úgy
látta az arcokat most is maga előtt, mint a régi pásztorórán a temetőben
vagy a bükkfás hegyoldalban, a karácsonyfa alatt vagy a téli növényekkel
megrakott verandán. Mintha megmerevültek volna a női arcok - akkor régen
-, a szemek, a szájak, hogy azóta életükben mindig csak egyet tudnak kifejezni:
a szerelmet.
Szindbád láthatatlanul álldogált
a híd oszlopánál, és engedte elmenni maga mellett a nőket, holott máskor e
helyen gyorsan karmantyújokba szokta dugni a kezét vagy a hónuk alá. És a kis
fülek elpirultak a szenvedélyes szavak árjától.
Most elmentek ők a téli
alkonyatban. Az aranymívesné, akinek nagy szemében odaadás és csábítás
fénylett; a papírkereskedőné, aki egy régi kedveséről tett vallomást,
és önfeláldozó szerelmében azzal mulattatta Szindbádot, hogy minden titkát
rábízta; az álmodozó tanítónő, aki a legboldogabb délutánokon a lélek
halhatatlanságáról, teozófiáról locsogott Szindbád fülébe; a
zongoraművésznő, aki a búcsú pillanatában szinte a küszöbön engedett
Szindbád óhajtásának; Irma, aki szép asszonytestvéréről beszélt álmodozó
megfigyeléseket; Janka-Johanna, aki szánkón szökött a szomszédvároskába, s ott
öngyilkosságot akart elkövetni; Aranka, aki gazdagságára hivatkozott, és
gondtalan jövőt ígért szerelmesének; Mária, aki húsvéti gyónásra
gondolt... és Lélia, aki csupán azért könyörgött, hogy Szindbád még egyszer
visszatérjen.
Újra látta a régi arcokon a régi
órákat a szellem a híd mellett, mintha már réges-régen le nem mosta volna a
szappan és az idő a csókoknak nyomát.
Vajon mennyi mindent mondtak
azóta más férfiaknak, más órákban, más szavakban? - ez nem jutott a halott
eszébe, mindig csak a bókokra gondolt ő is, mint egy vénkisasszony,
amelyet hajdanában e nőktől hallott, szívébe zárta, és soha el nem
felejtette.
Utolsónak a matematika
tanárnő ment át a hídon, akit nyílt, nyugodt észjárása miatt általában
tiszteltek a városkában. Mindig hidegvíz illata volt az arcának, és a zárt
derék felett fehér gallérka volt a nyakán. Szindbád ekkor előlépett a
sötétből:
- Emlékszik rám?
A tanárnő hosszasan,
meglepetten Szindbádra nézett. Halkan mosolygott, mint a koratavasz-esti
ábrándozás, midőn a későbbi fehér virágok lenge fátyolként
ereszkednek az almafákra.
- Emlékszem - felelte, és
hosszasan megszorította Szindbád kezét. - Azt mondta, hogy én vagyok Faust
doktor női alakban. S azóta gyakran gondolok a doktorra.
[1915]
|