|
Ez a történet Boldogfalvinéról
szól, az egykori víg hölgyről, aki a legszebben tudott imádkozni és
hazudni a férfiak fülébe. Sok esztendő múlott el az első boldogító
hazugság után, amelyet egy Szervita téri virágosboltban ejtett ki száján
Boldogfalviné, midőn tavasz friss virágját az idős gróf gomblyukába
tűzte. Francia írók írtak régente regényeket, hogyan lesz híres dáma a kis
virágárusleányból, aki egy ódon templom árnyékában ibolyáit rendezi, az
újságban az apróhirdetést olvasgatja, és a boltba vetődő férfiakat
eleinte csak a bajuszpedrőjük szagáról különbözteti meg. A bajuszok mindig
magasan és gőgösen mutatkoznak a kis virágosleány feje fölött. A szem és a
száj dolga, hogy közelebb vonzza magához a büszke férfidíszeket. (Régente
legalább az volt a divat, hogy a szegény nők meghódítják a férfiakat.)
Boldogfalviné gyönyörű
hazugságai, Blahánés tekintete, szerény, alkalmazkodó magaviselete, midőn
mindig igazat adott a férfiaknak, bármily ostobaságot mondtak, megsegítették a
jószívű teremtést, hogy életét gondtalanul, olykor kissé ragyogva, máskor
szerényen, visszavonulva, mint a láda mélyében alvó drága ékszer, végigélhesse.
Sok férfival ismerkedett meg, s mindegyiknek kedvére tudott lenni. Gyöngéiket,
hiúságaikat és a többi ezernyi ostobaságokat, amelyeket az okos nő szeme
minden férfin fölfedezhet, senki sem magasztalta oly bensőséges
odaadással, mint Boldogfalviné. Igaz, hogy amint az évek múltak,
Boldogfalvinénak mindig több hazugságra volt szüksége, hogy férfiismerősei
érdeklődését ébren tartsa. Ekkor azonban már könyvtárnyi volt azon
regények száma, amelyeket végigolvasott, és a költők szenvedéseiben
született szép kifejezéseket, bókokat, ábrándos mondatokat emlékezetébe
följegyezte. És mikor már nagyon muladoztak az évek, Boldogfalviné oly alaposan
megismerte az életet a fővárosban és vidéken, hogy regényírók segítsége
nélkül is elmulattatta vendégeit.
Mindenkinél eltalálta azt a
mesét, amelyre a fül legszívesebben hallgat. Mintha minden férfinak volna külön
meséje, amelyet Boldogfalviné tartogat a szekrényében. A grófnak, a diáknak és
a szegény költőnek tudta a meséjét, furcsán, halkan, odavetőleg
elmondta, míg a hallgató lassan a saját életére, életének körülményeire
ráismert. Ez a ravasz asszony még azt is tudta, hogy mi lakik odabévül az
emberekben, ahová senki sem láthat, csak az álmatlan éjszaka. Hát nem mindenki
azt a mesét hallgatja legszívesebben, amelyet odabent gondol, álmodik a saját
életéről? Szomorú, bánatos szemét Boldogfalviné gyermeki őszinteséggel
függesztette a hallgatóra: "Ó; nem a te életedet mesélem, hisz azt nem
ismerem. A másét mondom, egy idegen úrét. Ugye, mily érdekes?"
Szindbád, aki fiatal éveiben
gyakorta üldögélt a hölgy körül, és csodálkozva hallgatta mesemondását, bámulta
a férfiak hiszékenységét, jóságát, nemességét, amint gondolkozás nélkül,
bizalommal felhajtották a kelyhet, amelyben számukra Boldogfalviné italt
kevert. Szindbád halála után eljárogatott a helyre, ahol egykor - egy régi
templom falánál, húsvéti ájtatosság idején, míg az imádságos föld népe
lehajtott fővel várta eledeleinek megszentelését - a falnak támaszkodva
álldogált, kis könyvből költeményeket olvasott magának, míg a nyitott
templomajtón át az orgona búgása hangzott, és a kántor reszketegen fújta
nótáját. Szindbád észre sem vette, hogy lovasnő közeledik a templom felé,
akinek nemes paripája Szindbád közelében felágaskodik, mint a cirkuszigazgató
előtt a hosszúfarkú arabs mén. A lovasnőnek meglehetős
erőfeszítésébe került paripája megfékezése. S míg kutyabőr-kesztyűs
kezével a ló nyakát veregette, hosszú pillájú, kifejezésteljes szemével mélyen
a Szindbád szemébe nézett, mintha Jósika Miklós regényeiből ugratott volna
ki.
("Feltűnt érdekes arca
- mondta később Boldogfalviné, mikor Szindbád a zsámolyra telepedett, hogy
meghallgassa a hazugságokat, bolondító bolondságokat, amelyeket az érdekes
asszony részére tartogat. - Kíváncsi voltam önre, mert zöld köpenyege volt,
költeményes könyvet olvasott, és a szemében egy fénylő pontocska úszott,
mint a függöny mögött a lámpa fénye, s ez mindig szokott tetszeni a
férfiaknál.")
Boldogfalvinét akkoriban
huszártisztek kísérték a felvidéken, midőn bizonyos féltékeny kedvese
elől futott. (Boldogfalvi úr nem sokat törődött a felesége útjaival,
ő a méheket szerette, és az újságokat csak egy esztendő múlva kezdte
olvasni, midőn a megsárgult hírlapok csomója elérte a méhes tetőjét.)
A féltékeny fiatalember bolond fenyegetéseket hangoztatott, sötét gondolatokkal
eltelve üldögélt a sarokban, és fenyegető szemét nem vette le az asszonyról.
Futni kellett tehát, mégpedig áruló tengely helyett paripa hátán, amelynek
patkója nem hágy nyomot az országúton. Időt kell adni a szegény
fiatalembernek a felejtésre, a megnyugvásra - vagy az öngyilkosságra. Így
került Boldogfalviné a felvidékre, a húsvéti templom mellé, ahol Szindbád hátát
a falnak vetette.
Az ebédet a Medvénél rendelték
meg, ahol Szindbád ez idő tájt lakott, alkonyattal az ablaknál üldögélt,
és a messzi tájakon elmerengett, az ajtaját halkan megkopogtatták, s
mielőtt felelhetett volna, a szobába belépett Boldogfalviné.
- Bocsásson meg, uram. Idegen
nő vagyok a városban, s ön nemesnek, lovagnak látszik.
Szindbád meglepetten nézte a
fekete lovaglóruhában, a kis, Erzsébet-királynés kalapkában előtte álló
hölgyet, míg az könnyedén az ócska kanapé karfájára telepedett, és kis
sarkantyújával verte a taktust a mondanivalójához:
- Én most innen tovább utazom a
kísérőimmel, a fiatal, vidám tisztekkel, akiket jókedvemmel mulattatok. Ó,
sohasem kerülhet párbajra a sor közöttük. Egyik sem lesz felesleges a másik
miatt. Mert gyűlölöm a féltékeny férfiakat.
Szindbád elmosolyodott, mintha
már nagyon régen ismerte volna ezt a nőt. A hangja oly közvetlenül
szálldosott a szívébe, mintha évekig beszélgettek volna a mai találkozás
előtt.
- Pedig ön féltékeny férfinak
látszik - beszélt Boldogfalviné, s karneolgombos lovaglóvesszőjével a
csizmácskáját ütögette.
- Bevallom - mormogta Szindbád. -
A nőktől, akiket eddig szerettem, hűséget követeltem. Nem tudok
osztozni másokkal. A szavak, a gondolatok és minden az enyém legyen. Még az
álom is.
- Kedves - nevetett az asszony. -
Ez nagyon szimpatikus, de csak addig, amíg a szerelem él. Amint én önt magam
előtt elképzelem, azon férfiak közé tartozik, akik szó nélkül veszik
kalapjukat, kesztyűjüket, sétapálcájukat, amint észrevették, hogy immár
feleslegesek. Ah, mily ostobaság terhére lenni egy nőnek! Mily ásító
unalom, mint egy beteg őszi délután, a férfi, aki még mindig szerelmére
hivatkozik, holott erre már senki sem kíváncsi. Ön bizonyára többször
meghajolt, és kezet csókolt már életében, s hálatelt szívvel gondolt a
letűnt szép napokra, esetleg misét mondatott a helybeli lelkipásztorral a
nő lelkiüdvösségéért, talán - ha nagyon nemes érzésű, amint szeretném
- gondja volt arra, hogy hölgye, hűtlen szerelme maga után ne kerüljön
rossz, érdemtelen kezekbe, és legalább érdemes legyen az új férfi a drága
kegyekre. - De elment, elment, s nem alkalmatlankodott tovább.
Szindbád elgondolkozott.
- Azt hiszem, mindig idejében
távoztam. Sohasem ültem ásítást fojtogató nő közelében.
- Tehát, ugye, nem csalódtam
önben... Estére, midőn én már nem leszek itt - szólt elmerengve,
mesélgető hangon Boldogfalviné - a fogadó udvarába egy kék szemű,
dúlt arcú, nyugtalan, idegen fiatalember nyargal be. Utánam tudakozódik. S ha lova
bírja, folytatja útját üldözésemre. Arra szeretném kérni, hogy ne hagyja magára
a boldogtalant, legyen jószívvel, barátsággal iránta, üljön mellé estve az
asztalhoz, és halkan beszéljen hozzá a szerelem szép befejezéséről, mint
az életről, amelyet csodálatos szépen kell végigélni, hogy az ember
érdemes legyen a szép halálra. Ugye, megmondja a szegény kékszeműnek, hogy
az igazi szerelem sohasem fejeződhetik be botránnyal vagy tragédiával.
Hisz a szegény nő már úgyis mindenét odaadta - legalább becsülete maradjon
meg... A nemes szerelem oly halkan múlik el, mint a távolodó zokogás hangzik
estve az erdőn... És bánkódni nem érdemes a múlt felett, hisz a kedves,
drága emlékek megmaradnak. Azokat senki sem veheti el sem tőlem, sem
tőle. Ugye, lesz szíves, ismeretlen drága barátom, kissé szemmel tartani
az idegen urat, lesz kedve megsimogatni a fejét, midőn lehorgasztja...
Mondja meg neki, hogy a legszebb szerelmek azok, amelyek elmúlásuk után
mulattatják leginkább a képzeletet. Albertnek hívják az utazót, s midőn
egy Póli nevű nőt emleget, jussak én eszébe, uram.
Szindbád habozás nélkül vállalta
a különös szerepet.
Az asszony búcsúzásul megfogta a
kezét, és sokáig a Szindbád szemébe nézett:
- Szeretném, ha jó barátja volna
szegénykémnek, szenvedő fiamnak. Ha majd egyszer útja Pestre viszi, engem
megtalálhat és felkereshet.
A kesztyűjéből
elővette az odakészített névjegyet. Pauline von Boldogfalva: beszélt a
kártya. A kis sarkantyú ezüsthangja már a Medve kőlépcsőin csengett,
midőn Szindbád feleszmélt. A huszártisztek lovukra pattantak, és
Boldogfalviné nyomába rugaszkodtak. A templomnál Póli megfordult a nyeregben,
hátranézett az ódon Medvefogadóra, mert bizonyosan tudta, hogy Szindbád az
ablakból utánanéz.
Aztán eltűnt a lovascsapat.
Szindbád tárcájába zárta
névjegyét, és a Medve előtt fel és alá sétálgatott. Az ódon templom már
hosszú árnyékot vetett a piacra, és a harangozó égő lámpával nyitott be a
torony kis ajtaján.
Déli irányból lódobogás hangzott.
Lovagcsizmás, tollas kalapú, regényes köpönyegű fiatalember nyargalt hóka
lovon a fogadó elé:
- Ah, itt van a bolond - gondolta
magában Szindbád. - Mily furcsák, mulatságosak az emberek!
A fiatalember arcát belepte a por
a hosszú lovaglás alatt, de kék szeme porcelán-fényben csillogott.
A Medve udvarán leugrott a
nyeregből, és valóban a lovasnő után tudakozódott. Midőn a
fogadós felvilágosította, hogy a hölgy már elutazott, felkiáltott:
- Az ördögbe! Miért öltöztem
tehát e maskarába?
Megvetéssel nézett végig a
ruházatán, és tollas kalapját az ebédlőszobában a földre dobta. Mohón
evett, és a piros bornak színében elfelejtett gyönyörködni. Türelmetlenül
dobbantott sarkantyús lábával, és öklelő pillantást vetett Szindbádra,
midőn észrevette, hogy az figyeli.
Körülbelül harmincéves,
szőke, anyatejképű férfi volt. Az ilyen férfiakat asszony nevelte, és
az ingét bizonyosan az édesanyja vasalta. Vasárnap a templomba megy, mint
kisfiú korában, és türelmesen üldögél a szentbeszéd alatt anyja oldalán. Ő
az, aki érthetetlenül csodálkozik, hogy nem minden asszony oly nemes érzésű,
mint az édesanyja, és egyéb gondja van a legtöbb nőnek, mint az ő
leszakadt gombját felvarrni.
Szindbád közelebb lépett,
megnevezte magát, mint a régi spanyol regényekben, midőn két lovas az
útszéli csárdában találkozik. Néhány szóval jelezte, hogy ismeri a bánatot,
amely a kékszemű Albertet űzi, hajtja. Sőt szerencséje volt a
delnővel megismerkedni...
- Tehát ismeri? - kiáltott fel
Albert. - Nos, annál jobb, ha ismeri őt, aki lovagi ruhába öltöztetett,
rámfogta, hogy csak barettben tetszem neki, miatta járom a komédiásköntösben az
országutat. Ah, mit nem tesz az ember, ha szerelmes! Mindnyájan szánalomra
méltó figurák vagyunk. Ha azt kívánta volna Póli, hogy szurokban és tollban
hemperegjek, s így sétáljak az utcán, nemde megtettem volna?
Szindbád részvéttel szorította
meg az új barátja kezét.
- Istenemre - kiáltotta Albert -,
csak azért akarom látni, hogy megvetéssel végigmérjem és hátat fordítsak...
Megvetni, ah, megvetni őt!
Szindbád csendesen bólintott:
- Majd gondolkozunk a dolgon.
[1915]
|