|
Szindbád álmában különös zörejt hallott. A koporsón dobogó rögök hangjához
volt hasonlatos a hang. Holott, mint rendesen, most is nőkkel álmodott,
hervatag vállakkal, amelyek egykor felé ragyogtak, fiatal nők bokájával és
hajakkal, amelyeket itt-ott látott nők fején. A különös dobogás
felébresztette, s fejét a párnáról felemelte, mert azt hitte, hogy halála
elkövetkezett. A halált ugyanis - egy kuruzsló vallomása és egy jósnő
előadása szerint - úgy képzelte, hogy hirtelen lepi meg. Mint egy messzi
földről jött vendég, benyit hirtelen a kapun. Vagy valaki jön vele szemben
a hosszú sétányon vagy a nagyvárosi utca forgatagában, akit ezer közül meg
lehet majd ismerni. Kellemetlen, gonosz arcú, szúrós tekintetű idegen
férfi, aki már messziről szemügyre veszi Szindbádot: a halál. Mind
közelebb érnek egymáshoz. Szindbádnak térde lankad, és már csak gyávaságból
megy előre, hátha el lehetne kerülni a rosszindulatú idegent. Szédült, és
erősen lehunyta a szemét, visszafojtotta a lélegzetét. Ez a láthatatlan
szédület, amely néha meglepte, mintha lepkehálót dobtak volna a fejére, hogy
szinte az egész életét elfelejtette. Útszéli fákban megkapaszkodott; és mint
egy másvilágba menő siklóvonat ablakából látott maga körül idegen,
közömbös arcokat. Mintha egyszerre mindenkinek láthatatlanná válott volna;
nők, akik tegnap még a szemébe néztek és a szemük mélyében megengedték a
szenvedély pásztortüzének a felvillanását, s ajkukat, szájukat nem dugták el,
midőn Szindbád merően odanézett; üres tekintetű férfiak, akiket
Szindbád általában megvetett, mert általában nem becsülte a férfiakat, mióta
kihallgatta, megtanulta őket, szomorú szenvedélyeiket, lealázó vágyaikat,
megbocsáthatatlan szerelmi tévelygéseiket: mind-mind közömbös arckifejezéssel
haladnak el mellette, míg tompa kábulattal, mint egy partra dobott hal, az
utcai lámpásba kapaszkodott. Olykor percek múltak el, míg a halál nehézkes
szédüléséből minden energiája felhasználásával lassankint visszatért az
élet valóságába; szeme elől eltűnt a szürke fátyol, amely kiásott
koporsók falán feltalálható színekhez volt hasonlatos, mélyet lélegzett,
"így halok meg egyszer", gondolta magában, s legalább egy tucat
lépést ment előre, amíg észrevette, hogy nefelejcs-szempár világít kis
virágos tavaszi kalap alatt. "Szívszélhűdés", mondta később
hangosan, magában, mintha csúfolódott volna az elkerült ellenség felett - a
nyárfasorban senki sem jött szembe véle ellenséges, gonosz indulatú arccal,
sőt barátságosan, a még tanulatlan nők alázatával mendegélt néhány
barna hölgy a közelben. "Bizonyos, hogy senki se jutott eszembe - akkor,
délután" - gondolta magában Szindbád, midőn estve az Operában
megjelent, s a mulatságos karnagy szünetet tartott a zenélésben. A halált
bunkóütésnek látta, amely esetleg kedvese karjában éri. Legalább egy tó vagy
egy mély folyam mellett történjék a dolog, ahol nyomban el lehet temetkezni. -
S éjfélkor, midőn magányosan üldögélt szobájában, és kedves olvasmánya, a
verses könyv vagy a mélabús regény lehanyatlott kezében, elgondolta, hogy mily
kellemetlen helyzetbe kerülne, ha különböző nők találkoznának
egymással a temetésén. Ám valószínű, hogy legtöbb hölgyismerőse csak
messziről nézné a szertartást, mintha semmi köze sem volna a halotthoz.
Csak egy-két naiv, megcsalt nő bőgne a koporsó mögött, akikkel a
hajós úgysem törődött életében. - De még egyelőre nem halt meg
Szindbád, bár a különös koporsózörgés még akkor is fülébe hangzott, midőn
már alaposan körülnézett a szobában, és a bútorokat felismerte. Amott a falon
az arckép, egy halott kisleányé, akit a ravatalon fényképezett a mester, félig
lezárt szemei a kerek, keskeny aranyrámában, mintha túlvilági nyugalommal
nézegetnének. Itt egy Erzsébet királynő termetű hölgy feszül derékig
olajba föstve, és barna haja körül ábrándos magyar népdal röpköd. Elgondolkozva
pillant alá a falról egy tündérnő, akit Szindbád sohasem ismert, és mégis
arra gondolt, hogy a hölgy egyszer meglátogatja, de nem találja lakásán, a kesztyűt
levonja kezéről, kiszabadítja kezét a cobolybundából, és az aranyporzós
kék tintával néh
Tavasz volt akkor, és Szindbád a rohanó folyót szemlélte mind közönségesen,
a hídra könyökölt, és jó tanuló módjára a városokra, falvakra, hegységekre
gondolt, amely mellett a habok majd elszaladnak, midőn tekintete elől
eltűnnek; a tájakat látta napfényes párában a folyó partjain, vagy éjjeli
pásztortűznél halászok húzzák az evezőt, s a parton elgondolkozva,
bátorságot gyűjtve jár egy leány, szíve alatt gyermekével; majd véres
szemű férfiak izgalmas arccal merülnek alá a hullámokba, és egy folyómenti
kis faluban a folyam a parti fövenyre csúsztatja a dúlt arcú gavallért,
midőn a folyam közepén estefelé gitárpengés és zengő, párzó bariton
kíséretében lomha testével hullámot verve csapkod tova a mohácsi gőzhajó.
Ott fekszik a folyó halottja a parton, és eltorzult tekintetét a csillagokra
szegezi, amelyeket ugyanakkor más szemeknek a sugara is érint. A fövenyről
szálladozó néma pillantás talán ugyanarról a nőről beszél a Kutyának
vagy a Medvének, aki most új kedvese karján andalog a hajó fedélzetén, s
csillagot keresnek a magasságban, amely lépteikre vigyáz, akihez éjjel az
ablakból felsóhajtanak, s akihez esküvésüket küldik. S a nők, akik a
folyamban együtt úsznak a férfiakkal, mélyen a vízben vagy fel-felemelkedve a
folyam színére, midőn ismerős városok mellett elutaznak, ahol egykor
tán boldogan üldögéltek a cukrászboltban, a vaníliaszínű függönyök mögött
a furcsa szavakra gondoltak, amelyeket mintha először hallottak volna
női szájból - vagy a sétatérre, ahol a férfiú bevallotta, hogy csak élete
szerencsétlenségére jött a városba, mert ezentúl csupa boldogtalanságnak
tűnik fel a jövő... És most úsznak együtt a halak hallgatagságával,
amelyek az orrukat csodálkozva dörzsölik a szívekhez, szemekhez, mintha azt
kérdeznék: honnan jöttök, mit éreztetek s mit láttatok, mielőtt a folyam
sötétségébe menekültetek volna az emberi szemek elől? Hiszen
tulajdonképpen mindenki a kárörvendő, gonosz, leskelődő,
lelketlen pillantások elől szökik el a városból. S lenn a sziget alatt,
ahol a folyam kanyarodik, és a nyugodalmas hullámok megzavarodnak utazásuk
céljában, a férfi és női holttestek összetalálkoznak, a zúgó árban
érintkeznek, és ha a parton egymás mellé kerülnének, mily különös tekintettel
vizsgálnák egymást! Ah, itt senki sem kérdi már, hogy "miért"? Talán
már nem is gondolnak arra, hogy mi volt tegnap, a párna mit tanácsolt, szájak
mit mondtak, s szemek hogyan hazudtak! Itt, a parton, a fövenyen heverészve,
amíg a parasztok idetalálnak, és a zsebeket kikutatják, régi jóbarátokként
hallgatnak egymás mellett a holttestek. A nő talán kasszíroshölgy volt
tegnap a Józsefvárosban, s egy katonáért ugrott a Dunába, hogy valahogyan
eljusson Zimonyba, a helyőrséghez. A férfi kedvesét siratja, aki
mostanában másnak a szájába csókolja bele a mondanivalóit, és még csak arra sem
hajlandó már, hogy az utolsó találkozásra eljöjjön a garni-szállodába, hol
revolverrel várja a szegény bolond férfi... Mily furcsán bámulhatnak ők
ott egymásra a folyó mentén!
S hősünk, Szindbád e napon, midőn a koporsózörgést hallotta, a
hídon a folyó fölött hosszasan elmerengett kedveséről, aki tegnap a Dunába
ugrott.
- A kék fátyolomat veszem fel - írta többek között a búcsúlevelében a
kisasszony.
Szindbád halkan elgondolta, hogy közelgő halálát megelőzni nemes
cselekedet volna. S vajon mit csinált azóta a kisasszony a Dunában, mióta nem
látta? Mi látott, hallott azóta, amióta utoljára mesélt Szindbádnak a párnán?
Talán volnának kedves mondanivalói, amelyeket félig szenderegve lehetne
hallgatni? Ah, mily szép történeteket tudnak a nők, ha szerelmi kedvük
elcsendesedik!
Szindbád körülnézett.
Egyedül volt a hídon.
Lassan leereszkedett a Dunába, hogy megholt kedvesével találkozzon, valahol
a sziget alatt.
És talán más öngyilkos nőkkel is megismerkedik útközben.
[1915]
|