KÖTÉLTÁNCOSNŐT SZERETNI!

Szindbád beszélte az alábbi történetet, amelyből megtudjuk, hogy milyen önzők a férfiak:

1

- Szerettem azt az angyalképű lányt, aki kibontott, hosszú fürtjeivel esténként a céltábla elé állott a Kraváll-orfeum színpadán, amíg partnere, Carter úr, különböző mutatványokat végzett körülötte.

Vad indián törzsfőnöknek öltözött, lóháton jelent meg a színpadon, és az övébe dugott késeket mindaddig hajingálta a nyeregből a céltábla előtt álló hölgy felé, amíg késeivel körültűzködte a leány alakját. A hajintós kések, hegyükkel a deszkába fúródva körülremegték a szűz alakját. Mikor utolsó kését is eldobta övéből Carter úr, felkiáltott, mint a saskeselyű, az orfeum zenekarában megszólaltak a dobok és trombiták, az érzékeny nagybőgős két karjával kapott hangszere után, és a diadalmas mars hangjaira: kékszemű, porcelánképű angyal lenge ruhájában kiugrott a kések közül, és bukfencet vetett az ájultságából alig magához tért közönség előtt. - S ilyenkor nemcsak a pincérek tapsoltak az orfeum nézőterén, hanem mindenki, aki a kezét tudta mozdítani.

- Szerettem Carter úr éjszemű hölgyét, akinek színe piros volt, mint a szerelmes szívé, és ugyancsak szívalakú volt az arcocskája; fekete bársonyból való szív volt mellére varrva, üvegszívet tartott feje felé emelt kezében, amelyet Carter úr minden este ellőtt a Kraváll-orfeum színpadán, miután mormon létére több felesége volt. Hosszúcsövű puskával jelent meg e mutatványhoz Carter úr, minden tárgyat lelőtt, amelyet az éjszemű, szívzsibbasztó tekintetű barna hölgy a kezébe vett vagy a lába ujjaira helyezett, amidőn az egyik lábszárát a feje felé nyújtotta, és idomai felejthetetlen emléket hagytak a néző szívében, hogy még a parókás karmester is visszafojtott lélegzettel ült pulpitusán, holott az volt a szokása, hogy a muzsika nélküli, életveszélyes mutatványoknál hátat fordított a színpadnak, és kajánul nézegette a pártér közönségét.

Mindig üresen állott a söröscsizma karmesteri széke alatt, így tehát ráért a szemhunyorgatásra s egyéb arcjátékra, amellyel a színpadon folyó spitztáncot kísérte. (Ráknak hívták; kövér ember volt, mint Balzac, és bemutatta a táncosnőket az orfeum söntésében azoknak az úriembereknek, akik valóban rajongtak az orfeumért.)

De mikor a velencei üvegből való szívet lőtte le puskájával Carter úr második számú felesége szűzmáriásan sima, egyszerű hajfrizurájáról, és a szív csörömpölve összetört; Rák megkönnyebbülve rúgott elefántbakancsba bújtatott elefántlábával a mellbajos első hegedűs felé; "Ne aludjunk, Koncerti úr" - dörmögte, és a zenekar dicsőségteljes indulóba vágott.

- Szerettem előadás után az orfeum söntésében üldögélni, ahová többnyire csak a művésznők, művészek járnak teendőjük végeztével a maguk pohár sörét felhajtani, mert bármily későn végződött a "szám": a művészek s hozzátartozóik csak a "szám" után vacsoráztak, amennyiben vacsorának lehetett nevezni azokat a kis gulyásokat, pörkölteket, amelyeket a művészek éjszakára magukhoz vettek, miután eszük ágában sem volt testi terjedelmüket növelni.

Itt, az orfeum söntésében, ahol civil ruhájukban jelentek meg a kígyóemberek, az ekvilibristák, a műlovarok és zenebohócok... az illuzionista és a külföldi énekesnő hurutját forralt borral kezelte... a kardnyelő elmerengve kente érett sajtját kenyérszeletkékre... Johnson úr, a világ legerősebb embere, aki láncokat tépett szét a műsorban, olyan vékony hangon szólalt meg, mint egy kecske, miközben aludttejét fogyasztotta... "Egyiptom csalogányának", egy közelről ugyancsak szép szakállú énekesnőnek sohase volt elég köpőláda a helyiségben... "II. Bosco", a világhírű bűvész sváb dialektusban pörlekedett a bűvészinassal, egy trabális német asszonysággal: - itt, az orfeum söntésében, éjfélkor, midőn lepergett minden "szám", a királynői parókák aludtak az öltözők ládáiban: itt szerettem Valeryt, a kötéltáncosnőt.

- Rozsnyay Valery! - mondta róla a színlap.

- A Rozsos - nevezték a barátnői, ha ugyan voltak.

- A drót királynője - jelentették a hírlapok.

- Álmatlanságomban - mondtam én, midőn Valery száma után megjelent a vendéglőben, anélkül, hogy törődött volna azzal, hogy melyik lábával lépi át először a küszöböt, keresztet se hányt magára, csak jött bársonykalapban, amely fakult volt, mint az artistanőké általában, mantilljában, amely alig tartott valami meleget a téli estéken, de ott volt melegítés szempontjából a parázskabátka, amely testhezállóságával, csuklóig érő ujjaival, kopottságával ellentéte volt az angyali kosztümnek, amelyben Valery a magasban repülni szokott.

Csak nagy, csónakformájú félcipője mutatta, hogy Valery lábával keresi kenyerét.

Csak a kakasülőn tanyázó költők mondják kicsinyeknek a táncosnők lábát. Mi, akik közvetlen közelből ismerjük a tündérek lábait, jól tudjuk, hogy a táncművészethez nagyobb lábakra van szükségük a művészeknek, mint a mindennapi járás-keléshez. Lábujjaival felvett egy cigarettát vagy egy tallért is a földről, a talpán olyan kemény volt a bőr, hogy mezítláb inkább kopogtak léptei, mint cipőben.

Bokája mint acél, és lábszárán bolhát lehetett szétpattantani.

A drótkötélen könnyedén siklott, mint csónak a tavon. Bokáját pergette a zene taktusaira, és lepke módjára hintázott fél lábán a magasban. Meg lehetett bolondulni láttára, amikor napernyőjét vállán forgatva, a kötelet alig érintve repült át az orfeum nézőterén.

Sohasem lehetett a valódi okát megtudni annak a balesetnek, amely 19** egy decemberi estéjén bekövetkezett a Kraváll-orfeum színpadán. Tízméternyi magasságból lezuhant Valery, és bal lábával előbb koppant a színpadi deszkán, mint többi testrészével. Ugyanezért bokatörést szenvedett, és ájultan vittem ki őt a színpadról, mint egy holtat.

2

- Bár inkább a nyakamat törtem volna - mond Valery a szálláson, abban a kis szállodában, ahol táncosnők szoktak megszállni, és a fogadó az Aranylábhoz volt címezve.

A nagyvilág csillagai, amelyek Budapest horizontját érintették: a nyugatról keletre utazó táncosnők és énekesnők, akik csodálatos ifjúságukban könnyedén veszik a legnagyobb távolságokat, szárazföldtől, tengertől, idegen országtól eszük ágában sincs megijedni, amíg lábukat bírják, és hangjuk elbizakodottan jár a karnagyok feje felett: - az Aranyláb táncosnői és énekesnői vették ápolás alá Valeryt.

Az első napokban csak annyit engedtek meg a hű lovagnak, hogy a félszemű portással beszélje meg aggodalmait.

Az artistáknak mindenütt van orvosuk, Pesten is. Imogén doktor, aki éjszakáit amúgy is a táncosnők tanyáin töltötte, tíz esztendő óta tudott minden zenei slágert oboán és klarinéton, a kötéltáncosnő valcerét dúdolgatta, amely valcert Bécsben szerzett a Valery tiszteletére Stranszky karnagy úr.

"Ha a fejére esett volna, már nem lenne vele gondunk!" - mond bizalmasan Imogén orvos úr.

Megállapítása szerint a kötéltáncosnő lelkivilágát egy szokatlan szerelem zavarta meg, amely szerelemhez hozzájárult még egy különös körülmény, amely éppen az esés folytán derült ki. Valery anya lett volna, és ez különös komplikációkat idézett volna elő pályáján.

Imogén tovább folytatta a valcer dúdolgatását ott, ahol abbahagyta.

Az Aranyláb fogadóban Carter úr és feleségei: a kékszemű porcelánasszonyka, aki késdobálásnál állott célban, és a szívpiros fekete asszonyka, aki a puskalövéseknél tartotta a velencei üvegből való szívet a feje fölött: meghallván Valery tragédiáját, nyomban a kötéltáncosnő ápolására siettek az első emeletről a földszintre. Naphosszat könnyes szemmel, kipirosodott orral, szipogva és a legnagyobb aggodalommal üldögéltek Valery ágya körül, aki Imogén doktor kijelentése szerint anya lett volna, ha a kötélről le nem esik.

- Mama lett volna Valery! - mondogatták egymásnak Carter úr hölgyei, és olyan tisztelettel néztek Valeryre, mint egy másvilági csodára. A kék szemű, késes hölgy naphosszat fogta Valery kezét, mintha azt soha többé elbocsátani nem akarná. Sohase volt még olyan ismerőse, aki majdnem mama lehetett volna.

- Anyácska! - rebegte a szívalakú arcú hölgy, aki esténként nyitott szemmel szokott nézegetni Carter úr fegyverének csövébe, miközben a fegyverdurranásra kihullt kezéből a velencei szív. És szinte magánkívül üldögélt most ez a hallatlan nyugalmú hölgy is Valery ágya mellett, aki majdnem anya lett volna, ha a végzet ebbe beleegyezik.

- Miért is esett le Valery, mikor anya lehetett volna? - szállt a hír meghatottan, sajnálkozva, szinte áhítatosan az Aranyláb-szálloda artistavendégei között. Mindenkinek volt valamely mondanivalója az esetről. A táncosnők, énekesnők, a vándor művésznők, akik nyugatról keletre való vonulásukban stációt tartottak darab ideig Budapesten, a félszemű portástól mindig Valery állapotáról tudakozódtak, lábujjhegyen mentek el a kötéltáncosnő ajtaja előtt, és halkan, a maguk módja szerint: franciául, angolul, spanyolul, németül megkérdezték, hogy nincs-e szüksége valamire Valerynek aki az egyetlen volt az egész Aranylábban, aki anya lehetett volna, de a sors megtagadta tőle ezt az örömet.

Esti előadás előtt a karnagy is bemászott rákszerű, széles léptekkel az Aranylábba, hogy tudakozódjon Valery állapotáról, és kijelentette, hogy a számot, a kötéltáncosnő számát (a hozzávaló zenével együtt) leveszi a műsorról, és kéri, hogy ezt Valerynak megmondják, mert a művésznő úgyis mindig félt a konkurrenciától.

- Nem, senki se fog Valery helyett fellépni, amíg fel nem gyógyul! - jelentette a karnagy.

És Carter úr, a késdobáló és lövészmester két hölgyével, a kék szeművel és a fekete szeművel hármasban egy angol bölcsődalt énekelt az emeleten, mielőtt az orfeumba mentek volna. S kijelentették, hogy a bölcsődalt a majdnem anyává lett Valerynek ezentúl is minden este eléneklik az emeleten, mielőtt a Téli kertben szokásos mutatványukhoz elindulnának. Ha sajgott is a fájdalomtól a lábtörött kötéltáncosnő bokája: erre minden bizonnyal enyhülnek szenvedései.

- Csak én - mondja Szindbád, mielőtt a történetet befejezte -, csak én voltam igazán boldogtalan az Aranyláb fogadóban.

- Miért? - kérdeztem, aki Szindbád történeteinek leghívebb hallgatója voltam.

- Azért, mert sohase tudhattam meg, hogy Rozsnyay Valery kötéltáncosnő fiúval vagy lánnyal ajándékozta volna meg az Aranyláb fogadót, ha a kötélről le nem esik. Sohasem tudtam meg, mert nem tudhattam meg. Valery néhány hét múlva felépült ugyanis, és szerencsétlensége színhelyét, Budapestet búcsú nélkül elhagyta. Vajon, került-e még abba a csodálatos helyzetbe életében, mint Budapesten? Nem tanácsos kötéltáncosnőt szeretni.

[1931]