TIZENEGYEDIK FEJEZET

Egy furcsa szerelem keletkezése

Ezek az estéim általában a legelviselhetőbbek voltak, amikor Zöldné elmélyedt a mátyásföldi házikók dicséretében. Aktivitását másfelé értékesítette, mint szegény személyemen.

De valahol a folyosón az óramutató fáradhatatlanul haladt, Pista bácsi - mert fogytán volt a dohánya - ásítozva (ahogy csak az ápolók tudnak ásítozni a beteg körül) be-benyitott a szobába. A Madám, ez a fehér, drágalátos tündér, aki házvételi szándékával kegyes-kedvesen eltérítette rólam Zöldné figyelmét, indulóban volt. Jaj, gondoltam, mint egy elkárhozott.

Valóban, egy éjszakán Zöldné egy ki nem elégült beszélgetés után a fogaimat akarta kinyomni az ujjaival, mert Pista bácsinak korábban elfogyott a dohánya... Ki tehessen erről más, mint a nyomorult beteg?

Vannak bizonyos hangok, amelyek a beteg idegekre jobban hatnak mindenféle narkotikumoknál. Tudják ezt azok, akik életükben valaha súlyos betegségen esnek át, tudják ezt a jó orvosok is, akik szívbeli gonddal foglalkoznak a beteggel...

- Talán éppen a veres rendeletéből vagy közbenjárására jön be esténként a szobámba a tüneményes Madám? - jutott egy napon hirtelen eszembe, minden átmenet nélkül valamely titkos úton, amelyet sohase lehet tudni...

A veres csak a rendszeressége miatt adja a rossz embert többi orvostársai előtt, de voltaképpen mégiscsak szeret - valahogyan így is meg akar menteni, amikor a jóságos Madámot esténként a szobámba küldi...

A Madám az ő kémje, bizalmasa, megfigyelője, hogy Zöldné mégse éljen vissza a látszólagosan beléje helyezett bizalommal - gondoltam váratlanul egy napon, amikor kizökkentem a gyógyulás útjáról, és ismét nem tudtam másban bizakodni, mint a veres emberfeletti tudományában és jóságában, amely utóbbinak semmi tanújelét nyíltan nem adta. De hitem és meggyőződésem volt, hogy egy ilyen nagy tudós, nagyon okos ember nem lehet más, mint jó, aki titokban jót tesz azokkal, akiket szemmel láthatóan kínozna.

Ha ez a kifejezés, hogy "vakbizalom az orvosban" vagy az, hogy "egy kétségbeesett utolsó reménye" fedné azt az érzést, amely a Madám tulajdonképpeni hivatásáról bennem keletkezett, meg lehetnék elégedve az eddigiekkel, amelyet a Madámra magamban gondoltam.

De a Beteg ember fantáziája kiszámíthatatlan.

Egy napon eszembe jutott, hogy a Madám azért jár esténként a szobámba, mert a Madám szerelmes belém.

Most már belátom, hogy nagyfokú elbizakodottság kellett az utóbbi megállapításhoz, de megint csak nem védekezhetek mással, mint a betegek másvilágias gondolkozásával, akik éppen úgy hisznek a jó és rossz orvosokban, mint gyógyszerekben és a babonákban, az ápolónők csodatételében, a jobbulás titokzatos útjában vagy a rosszabbodást jelentő álmatlan éjszakákban, mint például a házőrző kutya vonításában vagy a kuvikmadár megszólalásában, amely a közeli halálukat jelentené. Ezeknek a babonáknak a legmélyéről jött ez a különös érzés, amely napról napra erősödött bennem, hogy a Madám hosszadalmas esti beszélgetései csak Zöldné félrevezetésére szolgálnak, a Madám szeret, és a kritikus szerelem a bosszúálló Zöldné ellen is megvédelmezne... A házvétel és a többi dolgok csak ürügyes beszélgetések arra nézve, hogy közelemben maradhasson.

(Valószínűleg valamely regénykönyvben vagy még regényesebb vérbeli élettörténetben hallottam az ápolónő és betege között kifejlődő életkapcsolódásról. Ha már ennyit szenvedtem, nem akartam kisebb lenni egy regényhősnél. A "Szerelmes Madám" azonban fáradhatatlanul beszélt esténként Zöldnével a külvárosi házak tehermentességéről, a beléjük fektetett tőke gyümölcsözéséről és a jó, rossz bérlőkről.) Amíg a pipái kiszívása után Pista bácsi beásított az ajtón, mint a körülöttünk levő valóságos élet, aki nem törődik a regényességekkel.