TIZENKETTEDIK FEJEZET

A levágásra ítélt láb története

És egy este, egy őszi este, amikor a holdvilágot csak sejteni lehetett, mert elbújtatták előlem, a Madám új témával jött Zöldné látogatására, mint ezt már vártam.

E. budapesti orvosról volt szó, akit a napokban hívtak be a szanatóriumba olyan betegséggel, amelynek érdekében föl kellett áldozni egyik lábát. E. orvos ezt tudta, és hősiesen viselte magát betegszobájában.

Részt vett az orvosi konzíliumon, amelyet beteg lába fölött tartottak a szanatóriumi orvosok, amikor a Madámra is szükség volt a szobában, minthogy az orvosi tudomány mai állása több szabadságot engedélyez a nőknek.

A Madám esti előadása szerint az orvos maga jelölte meg azt a helyet a lábszárán a térde fölött, ahol az amputációt javasolta.

- Itt kell elvágni - mutatta -, főorvos úr! - szólt a fehérlepke külsejű Madám, és most váratlanul ágyamhoz lépett, fölemelte a barna teveszőr takarót, az alatta levő lepedőt, amelynek mélyén áhítatos szívvel hallgattam a Madám mindig kellemetes, folyamatos előadását, és két végtelenbe nyújtott, sokat próbált, sokat szenvedett, csontig lesoványodott meztelen lábszáraim egyikén mutatta meg azt a helyet, ahol E. orvos lábát holnap délelőtt az orvosok levágják.

Megmutatta mégpedig Zöldnénék, aki előtt nem voltak ismeretlenek ezek a sárgává hervadt lábszárak, mert állítása szerint álmában sokszor feléje rúgtak.

Istenem, mennyivel finomabb, fehérebb, gyengédebb kezei voltak a Madámnak, mint eddigi ismeretségeimnek, midőn lábammal foglalkozott!

- Itt kell levágni - javasolta a főorvos úr - ismételte a Madám, és gyengéd titokzatossággal, alig észrevehetőlég, mint ez már a jó ápolónőnek szokása, megsimogatta a lábamat.

- A maga kedvéért, asszonyom, még ebbe is beleegyeznék - mondtam olyan hangon, amelyet magam is alig hallottam.

Zöldné felfigyelt a kanapéról:

- Mit beszél megint ez az őrült?

- Semmit, alszik - felelt a Madám, és visszatelepedett Zöldné mellé, hogy a kedvére való témakörről, a pestkörnyéki házakról tárgyaljon, ábrándozzon.

Csak a beszélgetés végén (Pista bácsi jöttére) tért vissza E. főorvos problémájára:

- Nem tudom elképzelni, hogyan tesz eleget hivatásának az a férfi, akinek fél lábát levágják.

- Ha muszáj, meg kell történnie - felelt egykedvűen Zöldné.

Még egy éjszakai gondolatra való szót vetett oda az angyali Madám:

- Nagyon sajnálom szegényt, oly türelmesen fekszik az ágyban, mint egy gyermek.

Ezen aztán elgondolkozhattam egész éjszaka...

Vajon nem nekem szólt ez a megjegyzés?

Andalító gondolat volt azt hinni, hogy nekem szólt, és Zöldné hiába kínozott ezen az éjszakán, türelmes voltam, mint E. doktor a szobájában.

Másnap persze alig vártam az angyali Madám megérkezését, hogy hírt hallhassak a láb további történetiről.

Zöldné mérgesebben nézett rám, mint máskor, mintha megsejtette volna ez a vasorrú bába, hogy már nemcsak a fantomokkal, a téboly jelenségeivel foglalkozom magamban, hanem érdekelni kezd a valóságos élet is. Mintha kiszökni próbálnék borzasztó, csontos markaiból...

De végre megjött a Madám, és éterszagot hozott a betegszobába. Elmondta az operáció történetét. E. doktor lábát levágták, mégpedig valóban azon a helyen, ahol ő megjelölte.

- Nem engedte magát elaltatni - mondta emeltebb hangon (mintha valóban példaadás céljából mondaná a hőslelkű orvos történetét). - Csak éppen azt a helyet érzéstelenítették, ahol a műtőorvos dolgozott. Ő maga intézkedett az utolsó percig, kérte orvostársait, hogy ne sajnálják őt, aminek meg kell történnie, az úgyis elkerülhetetlen. Még búcsúzott is a lábától. Igaz, hogy ekkor már reszketett kicsit a hangja, de nem sírt, nem jajveszékelt, hanem igazi férfi módjára viselkedett.

Az igazi férfit nagyon hangsúlyozta a jó Madám.

A többi mondanivalóját már csendesebben folytatta:

- Igaz, hogy elájult az operáció alatt, és még mindig eszméletlenül fekszik szobájában.

Zöldné szárazon hallgatta a történetet, egyetlen megjegyzése sem volt, mintha legalábbis azt várta volna titkon, hogy majd valami tragikus fordulattal végződik az ügy. S miután ez nem következett be, megcsalatkozott.

- Legyen olyan szíves, Barcsainé, nézze meg holnap azt az erzsébetfalvi házat, amelyről beszélgettünk, mert komoly vevő van a láthatáron. Engem ma felkeresett a háztulajdonos, és kijelentette, hogy tovább nem vár.

Így szólt Zöldné szárazon, mintha máris elveszett volna ez az üzlet, amelynek létrehozásán fáradozott.

- Csak vasárnap mehetek, mert akkor vagyok szabad - felelt zavartan a Madám.

- Jó, majd megpróbálok a háztulajdonossal beszélni, hogy várjon még egy darabig.

Így Zöldné, és ezen az estén kevésbé volt ábrándos hangulatban, mint máskor. Nem szerette, ha az ő tudta, közvetítése nélkül adtak el külvárosi házakat. Ezért nem érdekelte az orvos lábának históriája.