ŐSZI VERSENYEK

1

Elmúltak az őszi versenyek, és Ben, az elcsapott zsoké, ettől kezdve egy fehér fejkötős, töpörödött öreg asszonykára kezdett gondolni, aki egész életében rágnivaló dohányt csomagolt Sidney és Monkey urak üzletében egy londoni magazin verejtékes, gázlángos mélységében. És Ben, az elcsapott zsoké, kötőféket dugott a zsebébe, amelyre majd felhurkolja magát akár a Stefánia úti víztoronynál, a kövér Müller Karcsi vendéglőjének közelében egy elhagyott kerítésre (és utolsó percig hallja a pohos, madárfejű Grinzinger bácsi zenekarának játékát a vendéglőből, ahol reggelenként mámoros gavallérok, úrhatnám fiákeresek és éjjeli lányok táncolnak), akár egyszerűen kisétál egy alkonyattal Ben a városligeti versenypálya közelébe, a másodosztályú hely végére, ahol elvégződik a korlát, és letaposott, ingyenes nézőközönségtől letördelt gallyú fák között (ahol a versenypályáról kitiltottak szoktak a fűben heverészni, és a palánkon át fogadásaikat lebonyolítani, és ahol az elcsapott zsokét, Bent a hazárd házmesterek, facér pincérek, tönkrement játékosok ájtatosan hallgatnák), ólmos novemberi ég alatt majd csak talál egy helyet, ahová a kötőféket megerősítheti... az emberhangtalan, elhagyott versenypályán a fehér póznák között felejtettek egy messzire feketéllő számot, az 5-öt, amely száma volt Capt. Redgrey lovának, Rizibizinek, amelynek hátán egykor Ben a Nagy nyári handicapet megnyeré...

Ben, az elcsapott zsoké, körülbelül második esztendeje tengett-lengett foglalkozás nélkül Budapesten. Két esztendő: az hat verseny-meeting; tavasszal a mindenüket felvett zsokék és trénerek számára futnak a lovak, nyáron a publikumnak, ősszel végül azoknak, akik egész esztendőben jegyezgettek, megfigyeltek, számon tartották a lovak futását, mint csillagászok a csillagok járását, akik ajándékkal lepték meg a zsoké szeretőit, kijavították az idomárok fogsorát, cipőt varrtak az abrakmesternek, és futottak azoknak a paripák, akik a hosszú, munkátlan telet egy angliai vidéki városban a rokonaiknál óhajtották eltölteni vagy egy bécsi Práter körúti kávéház biliárdasztala mellett... Bennek már a hatodik meetingen nem futottak a lovak, nem csodálható, hogy Ben éjjel-nappal magánál hordta a kötőféket.

Ben néha egyetlen krajcár nélkül lépett ki abból a hotel garniból, ahol olykor hajnalig kellett beszélgetni a vörös bajuszú portással, amíg megürült az emeleten egy szoba, amelyet az este érkezett szerelmespár egész éjszakára előre kifizetett. Samu, a portás ekkorára már eleget hallott Bentől a régi szép időről, az egykori gavallérokról, versenyparipákról, istállótulajdonosokról, fogadásokról és svindlikről. Bent tehát felvezette az imént megürült szobába, és ingyen szállással ellátta. A zsoké dideregve vetette magát az alig kihűlt ágyba, és igyekezett a legszebb dolgokról álmodni. Egyszer-másszor meggondolták magukat a szerelmesek, visszatértek a hajnali utcáról, mintha a szobában felejtettek volna valamit. Bennek ilyenkor jó darab ideig kellett az ajtó előtt várakoznia, amíg a szerelmesek megtalálták azt, amit kerestek. Ámbár ez ritkán fordult elő, a hotel garni éjjeli vendégei többnyire örültek, ha kívül voltak a kapun, a nők unottan, érzelemtelenül igazították meg kalapjukat a szálloda előcsarnokának tükrében, a férfiak köpőládát kerestek, sietve mentek szét a párok, de Ben a hideg éjszakákon elalvás előtt nem mulasztott el felfohászkodni, bár hagynák nyugodtan aludni reggelig, ebéd előttig, délig, és nem jutna eszébe egyetlen pocakos, aranyszemüveges, pofaszakállas, lúdtalpú, izzadt tenyerű úriembernek sem a városban délelőtt kalandra menni a hotel garniba. Ám ezek a nagyon tisztességes, nagyon szolid, szigorú tekintetű férfiak nem mondtak le Ben kedvéért délelőtti szórakozásukról, és Ben már tíz órakor az utcán találta magát, mert egy budai professzor úr szabad délelőttjén Pestre tévedt, és engedett egy Nagymező utcai kisasszony kacsintásának.

Ben egy krajcár nélkül kódorgott Pesten, és délelőttjeit rendesen a Stefánia úton és környékén töltötte, ahol szép időben a város dologtalanjai találkoznak. Tavasszal és kora ősszel, amikor a mellékutak padjain veres karikás szemű, éjszakázó, szégyenlős hontalanok tanyáznak, a napsugárban mosdatlan kezüket nézegetik azok az emberek, akik egész életükön át valamely különös okból csavarognak a Népligettől a Gellérthegyig keresztül-kasul a városon, szemügyre veszik a Kerepesi úti kirakatokat, hosszan álldogálnak a sérvkötős bolti ablak előtt, nézegetik a fogatokat a Stefánia úton és a zöldellő vagy ősztől pirosló fákat az Iparcsarnok környékén. Ben szemérmesen húzódott meg azon a mellékúton, amely a Ligetből az Erzsébet királyné útjára nyílik. Itt volt egy rendes padja, ahol a délelőttöket gondolkozással töltötte. Mikor a fasorból idáig hangzott a déli harangszó, elindult, mintha valahol várnák. Elnyűhetetlen esőkabátjában, barna keménykalapjában és fűzős cipőjében, amely holmikra még abban az időben tett szert, amikor igyekezett úgy öltözködni, mint a lovasegyleti tagok: Ben nem tartozott a legrongyosabb csavargók közé. Igaz, hogy a bokáig érő esőkabát alatt fogyatékos ruházat rejtőzött. Így például: tőből hiányzott kabátjának egyik ujja, és nadrágját hátulról nem nagyon lehetett volna mutogatni a Derby napján. Ám szürke esőköpenyegében bizonyos gavalléros külseje volt Bennek, mint azoknak az embereknek, akikről azt szokás mondani, hogy jobb időket láttak.

Egy napon Ben a "harminckrajcáros helyen", ahogyan magában a ligeti padját nevezte: egy szórakozott szerelmespárt talált. Ben nem sokat ügyelt az üldögélőkre, a Ligetben megszokott látvány ez tavaszkor és ősszel, új padot keresett magának, és megint csak gondolkodott. Arra figyelt fel, hogy a "ő padján" üldögélő férfiú az orrát fújja, és a szemét törülgeti, mintha visszatarthatatlan könnyek öntötték volna el arcát. Ezalatt a nő szigorúan és konokul elfordította a fejét.

Ben, akár akarta, akár nem: észrevehette, hogy a nő azon pesti úrnők közé tartozik, akik éjszemükkel, kondorfekete hajukkal, sápadt arcukkal keleties színt adnak Budapestnek. A nyakán és ajka felett kis pelyhek voltak, amely kékes árnyak még jobban emelték bőrének világos színét. Ezeket a szív alakú, érzéki, szinte mindig szerelmi vággyal lebegő arcokat mindenütt lehet látni Pesten, ahol vígság és előkelőség van. Ezek a kerek nyakak és állak, ezek a fürkésző, nyugtalan, setét szemek, a hízásra hajlamos derekak, érzéki bokák, szabadon hagyott keblek töltik meg az elegáns éttermeket, cukrászdákat, utcákat, ezek a nők ülnek kifinomítva, beillatosítva a színházak piros páholyaiban és selyemboltokban, ezek a nagy gonddal felöltözött asszonyok mutogatják Pest gazdagságát, léhaságát, érzékiségét. Az idegen, ha látja őket, azt hiheti, hogy ezek a nők a maguk csinosságával töltik egész életüket; naphosszat tükrük előtt vagy fürdőjükben ülnek, fodrászné, szabóné, körömvágóné, masszírozóné látogatja meg őket, mielőtt az utcára tennék lábukat, zenélnek, énekelnek, kacagnak, nyalánkságot esznek, mint a háremekben, és önfeledt érzékiséggel vetik magukat a kínálkozó szerelem karjaiba. Megremeg a fülcimpájuk a suttogott szavaktól, reszket az orruk az illatoktól, kis szájukkal oly mohón csókolnak, mint a vámpírok.

Ben az első pillantásra szerelmes lett az idegen asszonyba. A sors néha tetézi ily új szerencsétlenséggel a szerencsétlenek sorsát. Az elcsapott zsoké, amint pillantása az asszony ópiumfüstű tekintetével találkozott, úgy érezte magát, mint a háromezer méteres államdíjban, mikor a finisben galoppot változtatott alatta Matschaker, eltörte a lábát, és Ben kirepült a nyeregből. Meglapult a padon, mintha képtelen volna bármely mozdulatot tenni addig, amíg az asszony delejes pillantása rajta nyugszik. Az asszony elmosolyodott, mintha valamely különös örömöt érzett volna az ágrólszakadt Ben hirtelen meghódolásán. Aztán csendesen, mintegy kötelességérzetből elfordította a fejét a megigézett Benről, és néhány közömbös szót intézett a még mindig sírdogáló férfiúhoz. Aztán újra csak szemügyre vette Bent, mintha arról akart volna meggyőződni, hogy kívánsága szerint cselekszik-e, midőn néha szóba áll a sírdogáló férfiúval?

A síró férfiú lassankint letörölte könnyeit, és végtelen szomorúsággal meredt maga elé a sárga levelekre. Valószínűleg gyakori jelenet ez a Városligetben, amikor az őszi versenyek elmúltak, s az ég sötét felhőkkel telik meg, mert egyetlen fa vagy bokor sem csodálkozott a bánatos férfin. A férfi, ahogy Ben fél szemmel ügyelte, valóban azok közé a férfiak közé tartozott, akikről húszlépésnyiről meglátszik, hogy a nők megcsalják őket. Igen jóságos szemű, mélabús arcú, negyvenesztendős, de nem elhízott férfi volt. Sőt hosszúra hagyott, szürke haja, amely kidudorodott kalapja alól, elég sovány, barázdás nyakat takart. Hátgerince kissé hajlott volt, mintha sokat könyökölne magányos asztalára. A kalapja, ez a zergetollas, kerek, bécsi kalap, amelyet Kaiserhutnak neveztek Ferenc József uralkodása idejében, jámbor csalás volt a szomorkás főn. Kerek, elbizakodott, ripők mosolyú arc illett volna ez életvidám kalap alá - az egészséges, érzéki asszony nyilván ezt a hetyke kalapot szerette meg első látásra a férfin, amíg a további lépéseket megtette. A kalap azonban csalt a görnyedt hát felett, a szürke felöltő már olyan melankolikus volt, mint a hónap végén a budai számtisztek kabátja. A pepita nadrág széle ugyan fel volt gyűrve, de ülés közben alóla holmi lábravaló mutatkozott. Törött ólomkatonák, petyhüdt szagú vászonbabák, gyermekjátékszerek felett kellett volna ülnie e jóravaló férfiúnak, nem pedig e szenvedélyes arcú asszony mellett, aki talán néha azt is megkívánja a szerelmeskedés hevében, hogy úgy bánjanak vele, mint a matrózkocsmák leányzóival.

Az asszony összeszorította ajkát, stájerszürke, férfiasan szabott kabátja zsebébe mélyesztette a két kezét, és kinyújtotta lábát, hogy az elcsapott zsoké jól szemügyre vehesse lábait. Az antilop cipők úgy feszültek meg az egyenes lábakon, mint a kesztyűk. Igen finom, de szolid cipők voltak, amelyeket abban az időben Pesten csak egy-két belvárosi suszter tudott készíteni. Még a párizsi sarok sem hasonlított a táncosnők cipőinek sarkához, öt gomb tartotta a rövid szárat, amely fölött abból a vastag, harántos selyemből való sötétkék harisnya domborodott a kövéredő lábon, amely selyemharisnya mindig a legdrágább portéka volt. A rókabarna szoknya alatt olyan hófehér alsószoknya csipkéi finomkodtak, amilyen szoknyát a józsefvárosi polgárasszonyok legfeljebb egyszer vesznek fel életükben: az esküvőjük napján. Az elcsapott zsoké olyan tüzetesen vizsgálta a kacérkodó asszonyt, mintha sohasem látott volna még selyemharisnyát. Pedig amíg állásban volt, zsokétársaival eleget megfordult ő is a pesti zengerájok különszobáiban, ahol bemutatkozás után nyomban az asztal tetejére szökken a "kisasszony".

Ben úgy érezte, hogy megtalálta végre azt az alakot, akivel bánatossá teheti ezentúl magát a garniszálloda langyos, petyhüdt ágyaiban; többre nem merészelt gondolni.

Néhány parancsoló szót mondott most társának az asszony, mire az megtörten felemelkedett helyéről, boldogtalanul, bocsánatkérőleg állott egy darabig, mint egy sorsüldözött költő, aki múzsájától kénytelen megválni, majd oly szertartásosan köszönt, mint egy hivatalnok főnökének. Szépen leemelve kalapját, megforgatta a feje felett, és roggyant, szégyenkező léptekkel távozott a város felé, mintha attól félne, hogy egy csúnya folt van a hátán, amelynek láttán mindenki nagyot nevet.

Az asszony összehúzott szemöldökkel nézett darabig a földre, aztán könnyedén felemelkedett, és Ben legnagyobb elképedésére a ritkuló bokrok közé ment, gyorsan körülnézett, majd szűk szoknyáját Ben szeme láttára térden felül húzta, mintha igazítanivaló volna ruháján... de nem. Ben, az elcsapott zsoké, olyan zavarba jött, mint akár a kilencszáz méteres villámdíjban, amikor egész vagyonát feltette egy kancára, és verseny közben, legnagyobb meglepetésére, a kanca sárlani kezdett. Nem is nyerhette volna meg versenyét, ha barátja, Cleminson ki nem segíti, nekilovagolván a veszélyessé váló második lónak.

2

Az asszony, kilépvén a bokrok közül, titoktartó pillantást vetett Benre, aztán elindult egy mellékúton.

Ben hosszú habozás után messziről követte, és mindenféle dolgokat forgatott a fejében. Véleménye szerint a görnyedthátúnak azért kellett távoznia, hogy az asszony "megigazíthassa ruháját". Bennek mint idegennek nem szólhatott az asszony, hogy hagyja magára a sürgős tennivalójával, azért lehetett Ben önkéntelen szemtanúja a diszkrét jelenetnek. Ben, a Majestic-kertben (egy jól sikerült jockey-coup után), midőn vödrökben öntötték a francia pezsgőt, hajnalfelé már látott hasonló cselekedetet egy szemtelen arcú táncosnő előadásában, ámde az öreg Huxtable, a dáridó doyenje, akinek abban az időben született az első unokája, nyomban kiparancsolta a leányt a szobából. Bennek egyébként eszébe sem jutott máskor, hogy a nők éppen olyan természeti törvényeknek engedelmeskednek, mint a férfiak. Hajlandó volt álomnak hinni az egész jelenetet, amint messziről az elegáns dáma után lépkedett. Az asszonynak olyan magatartása volt, mint azoknak a Wiener-Chic-beli dámáknak, akiken a legújabb divatú ruhák láthatók éjszakánként a Monaco kávéházban, midőn Ben unalmában az összes képes újságokat átlapozza. Isten tudja, hol tanulta ezt a járást, lepkeszárnyú mozdulatokat és merengő, álmodozó fejtartást! Egy fordulónál Ben jól láthatta, hogy az asszony a földre szegzi a szemeit, mintha semmi sem érdekelné a világon bánatánál. Az aranysárga falevelek szálldostak harkálytollú kis kalapja körül, ruházatának színe oly vörösesbarnán olvadt az őszi fák közé, mintha az imént jött volna meg a rókavadászatról, kondor hajjal övezett, rövid homlokán melankólia látszott... tán egy szívtelen, hatalmas, előkelő úrért, aki messzi városokban patkánytestű táncosnőket ölelget e percben. Az elcsapott zsoké mind távolabbra maradt el az úrnő mögött, mindinkább tudatára ébredt annak a nagy távolságnak, amely az ő társadalmi helyzetét az előkelő hölgyétől elválasztja. Ő bizonyosan gazdag, a kék hasú bankjegyeket (amelyekre mindig epedve gondolt Ben) megparfümözi, mielőtt táskájába tenné, gondtalan, jól táplált, életerős férfiak állnak körülötte, szolgálatra készen. Ben pedig olyan kicsi, fonnyadt, kiéhezett volt, mint egy állatkertből megszökött majom.

A nő a Ligetnek abba a részébe irányította lépteit, ahol a tó van és az elhagyott híd, Vajdahunyad vára alatt. A hídon megállott, és elgondolkozva nézett a vízbe, amelynek felszíne tele volt hervadt levelekkel. A víg csónakosok, akik nyáridőben ellepik a tavat, és boldogságot mímelnek a parti ácsorgók előtt: elvándoroltak. Semerről nem hangzott énekszó, a fák száradó levelei háborítatlanul lepték el a vizet, az ősz öreganyóka módján gunnyasztott az elhagyott partokon. A várban, a lovagtornyok alatt, ódonságot utánzó boltívek között, keskeny udvarokon csend volt. Hunyadi János középkori várának másolata a pesti Városligetben éppen olyan szomorú hely volt e percben, mint akár a valódi vajdahunyadi vár az erdélyi hegyek között. A csőrükben gyűrűt tartó kőhollókhoz nem csatlakoztak az eleven társak. Egyetlen alak volt látható messzi és közel: a Névtelen Jegyző barátcsuklyával eltakart feje a vár udvarán. Anonymus bronzfigurája csendesen szendergett.

Az előkelő hölgy mozdulatlanul állott a várkastély hídján. Ha Ben költői hajlandóságú lélek lett volna, e középkorias környezetben a vár úrnőjének képzelhette volna az asszonyt, aki az imént jött meg a sólyomvadászatról, és a sáncárokban azért nézdegél, mert egykor egy ifjú lovag itt nyakát szegte érte. De Ben csak egy elcsapott zsoké volt, aki azért csavargott a Ligetben, hogy elfelejtse az ebédet.

A kastély úrnőjének nem soká kellett várakoznia, Anonymus szobra mellől valóban előlépett a katonatiszt, aki itt már huzamosabb ideje ólálkodott, és türelmetlenül sietett az asszonyság felé. A hídra érkezve sapkájához emelte jobb kezét, és feszes tartással megállott, mint feljebbvalója előtt. Vöröskés bajusza, kék, kerek szeme és gömbölyű arca volt a katonának, mint többnyire azoknak a csinos főhadnagyoknak, akik a pesti kávéházak sarokablakaiból órák hosszat elnézegetik a jövőmenőket. A császári és királyi hadsereg kék waffenrokkját viselte, és egy fehér-fekete kereszt volt a mellén, amit katonatiszti körökben pápai kitüntetésnek neveztek, és a kikeresztelkedett vallású tisztek kedvence volt. Ha nem Ferdinánd a neve, akkor bizonyosan Engelbert. Sötétbarna parolija volt, amelynek láttára a gyalogsági ezredeket jól ismerő hölgyek megállapították volna, hogy a Wasa Gusztáv-ezredbe tartozik. Jobb kezéről levonta kesztyűjét, hogy alaposan megfoghassa a hölgy kezét, aztán hosszú nyelű sarkantyúit tetszelegve összependítette.

Ám a hölgynél nem aratott sikert.

Az úrnő továbbra is a híd karfájára hajolt, de most már nem a vizet nézte, hanem a távolban álló Bent, aki egyéb híján egy hosszú, sárga fűszálat tartott szájában. Bocsánatkérőleg, szinte üzenetet küldve nézte Bent a feketeszemű, hogy az elcsapott zsoké azt sem tudta, melyik lábára álljon.

A katonatiszt először felhajtotta waffenrokkja szárnyát, nadrágjából elővonta a rövid láncon függő óráját, és oly figyelmesen nézegette az óramutatót, mintha pár perc választaná el valamely nagy eseménytől. Ben általában régen megfigyelte, hogy némely emberek, mikor nem tudnak beszélni és gondolkodni, fontoskodva elővonják zsebórájukat. Nagyon jó dolog, ha a zsebórának fedele van, amelyet felpattintani lehet; sőt célszerű, ha az óra néhány perccel késik vagy siet, amit egy jelenlevő másik zsebóráról lehet megállapítani.

Az úriasszony a keblében viselt, mogyoró nagyságú aranyórácskát szórakozottan mutatta meg a tisztnek. A tiszt nyomban saját órája igazításához fogott, miközben elégedetlenül csóválta a fejét, és talán azt mondta, hogy éppen tegnap igazította meg óráját a műegyetemi óra szerint.

Az óraigazítás is elmúlt, de a hölgy még mindig mozdulatlanul állott a hídon, hol a vizet, hol Bent nézte, és igen komor volt az arca. Sűrű szemöldökei csaknem összeértek, szájszögletei meggörbültek, harag ült homlokára, és oly mélyen dugta jobb kezét kabátja zsebébe, mintha soha többé nem akarná azt a katonának adni.

A tiszt cigarettát sodort, ezüsttárcából, hosszú szálú, sárga dohányból, műgonddal, fontoskodva, amint ezt őfelsége délceg főhadnagyai tudták a háború előtt, midőn valóban nem volt még más teendőjük, mint cigarettát sodorni, szerelmes leveleket írni, dalokat megtanulni... Ó, milyen boldog ember volt egy délceg főhadnagy, amikor az összes fodrászati szerek felhasználása után illatozva és ragyogva a borbély boltjából az utcára lépett! Ó, mily irigyelt férfiak voltak a főhadnagyok Ferenc József uralkodása idejében, amikor a József- és Ferencvárosban érettük rajongott minden fiatal hölgy, ajándékba kapott gyűrűt, karperecet viseltek kezükön, amelyek úgy csillogtak-villogtak, mint az emlékezeti szerelmek. Regények és színdarabok hősei voltak, párbajokat vívtak, és valóban megtörtént, hogy az elszédült polgárasszonyka besurrant a kaszárnya környékén egy józsefvárosi ízléssel berendezett, fehér függönyös, purzicsán dohányszagú hónapos szobába, ahol a főhadnagy éppen a délutáni álmát aludta. Ők voltak a legjobb valcertáncosok, ők dúdolgatták a legújabb sanzonokat, üres erszénnyel is a legnagyobb gavallérok voltak, és jól fésült fejük mindig tetszetős látványosság volt a körúti kávéház sarokablakánál. Hófehér foguk villogott, tudatlan szájuk fecsegett, meghaltak a becsületért, de amíg éltek, fuldokoltak a piszkos adósságokban. Herczeg és Pekár regényeiben és elbeszéléseiben olyan kultuszt űzött a főhadnagyokból, hogy nem is számított valóban szerelmi lovagnak az, akinek a két csillag hiányzott a gallérjáról. Hosszúnapkor, amikor a böjtölő zsidó nők legszebb ruháikban hullámzanak Pest utcáin, és egy őszi napra hasonlatossá teszik a várost a varsói és lembergi szombatokhoz: a főhadnagyok tüzesen vetették magukat Hebron rózsái után, és az éjsötét szemű nők pillantása szívesen megakadt a búzavirágkék kabátokon, amíg másnap ismét elkezdődött észrevétlen életük a Király utcai bérkaszárnyákban, a Dob utca sötét boltocskáiban.

A főhadnagy csupán az első szippantásokat fújta oly gondtalanul a cigarettából, mintha elseje volna, és estére Somossy Károly orfeumába volna jegye. Amint a cigaretta kisebb lett, és a katona körmére égett, a főhadnagy idegesen tekingetett jobbra és balra. A hölgy mozdulatlanul nézte a hervadt vizet a híd karfájáról.

Végre a főhadnagy bátorságot vett magának, megérintette a hölgy vállát, mire az villámgyorsan és idegesen fordult meg. Villámló szemével tetőtől talpig végignézte a katonát, zsebéből lepecsételt borítékot vont elő, és megvető kézmozdulattal a főhadnagy felé nyújtotta. A katona hevesen kapott a boríték után, gyorsan felszakította, és megolvasta a borítékban levő kék bankókat. Hálás, önfeledt mosollyal nyúlt az úrnő keze után, de az már hátat fordított, és hangosan mondta:

- Kérem, hagyjon magamra.

A katona szalutált, aztán könnyed léptekkel indult el a Liget felé az őszi úton. Oly szabályosan, szinte ünnepélyesen emelgette lábait, mintha őfelsége előtt haladna parádén a Vérmezőn, a banda szól, a nagydob pufogása, a cintányér csörgése betölti a teret, és a tiszti egyenruhák oly mocsoktalanul ragyognak, mint az érintetlen kardbojtok és becsületek.

Az úrnő megvárta, amíg a főhadnagy alakja eltűnt a sárga fák alatt. Akkor elővette zsebkendőjét, és keservesen, hosszasan zokogott a híd karfájára borulva... oly szenvedélyesen rázkódott, olykor hangosan fel-jajdult, mintha láthatatlan korbáccsal vertek volna végig a testén.

Könnybe borult szemét panaszosan emelte Benre, mintha azt várta volna, hogy az elcsapott zsoké segítségére siet kétségbeesésében. De Ben oly megrendülten állott egy fa alatt, mint az 1899. esztendő tízezer forintos akadályversenye után, midőn legjobb barátját, az ausztrál származású Mc. Cartert hordágyon hozták be a vizesárokból; úgy csípte a fájdalom, mint ősszel a légy, de szólni nem tudott.

3

Az úrnő keresztülvágott a Ligeten. Olyan hosszú lépésekkel mérte az avart, mint azok az ügynök kisasszonyok, akik újabb időben Budapest irodáit, kereskedőit látogatják aktatáskával a hónuk alatt, és előfizetéseket gyűjtenek Szent Antal röpirataira vagy a bujdosó király lapjára. A piros és sárga fák, elhalványodott zöld bokrok, levegős rétek, a hervadó Liget barátságosan fogadta ölébe az asszony alakját. Hervadt már ez a nő is, bármily ropogósan rakosgatta egymás után lábait. Az úszó pókfonál belekapaszkodott kalapjába és kondor hajába és úgy helyezkedett el, mint ősz hajszál. Mintha azt jelentené a láthatatlan helyről küldött őszi szál, hogy az örömök múladozóban vannak a földről; még ragyog a nap a dáma gyalogsétáján, még porzik az út a fürge cipősarkok alatt, még emelt a fő, a száj édesded szomjúságokkal teli, az őszi darázs mohó étvágya csiklandozza az ínyt, és az orrcimpák megremegnek a sarjú lassan terjengő illatától, amelyet ingujjas városi szolgák kaszálnak a réteken; a kereknek megmaradott kebel még várja azokat a csókokat, amelyek felüdítik, az alig hervadó, telt karok forróbb ölelést ígérnek a szüzek favékony karjainál, és a deréknak alakja még hasonlatos a buja cserebogár potrohához, amely tavaszkor a barackfa üde virágai között lakmározik - de már halk, őszi szél fújdogálja körül a hölgy ruházatát, lengeti rókavörös szoknyáját, pergeti kis lába körül a falevelet, meglóbálja kalapjánál a tollat, fanyar vonalat húz ajka mellé, amelyet nem tudnak többé eltüntetni a kendőző szerek. És amíg a Ligeten átjutott az úrnő, lépése mind fáradtabb lett, mintha messzi utat járt volna... Lehet, hogy ifjúkorában egy költő verséből kelt útra szitakötőszárnyakon, de midőn a Ligetnek abba a részére ért, amelyet a Szent Szívről nevezett zárda határol: lehullott hímpora, megfogyott szárnya, elhullottak szívéből a gyengéd hangzatok, kihullottak hajából a diadalmas rezgő hajtűk, lábai elfáradtak a feszes érzéki táncban... Szinte szégyenkezve állott ott, amíg az aluszékony, borongó zárda felől egy kövér pap jött arra, és messziről üdvözölte a várakozó nőt. - Azon kövér papok közül való volt a jövevény, akik életükben arcukon viselik a másvilági derűt és nyugodalmasságot. Ez a paradicsomi mosoly a középkori barátok találmánya, akik mindig jól érezték magukat megerősített kolostoraikban: egyik kezükben a mennyország kulcsát mutatták a haldokló fejedelmeknek, másikkal a zsákukat rázták. Az agyagosok a legpohosabb kancsókat nekik öntötték, a bűnbe esett szép leányok tőlük vártak feloldozást, ólomkarikás ablakaikon nem fért be a leliismeret-furdalás ördöge, mert a szenteltvízzel mindent eloszlatnak.

A pap a zárdából jött, bizonyosan sok jó tanácsot hagyott maga után a növendék lányok fejében, és most megállott a Liget szélén, s egy darabig szemügyre vette az asszonyt, mint egy csinos takarójú öszvért. Gúnyos mosoly szaladt át kövér arcán... Azok tudnak leginkább gúnyolódni, akik magukat kevésbé figyelik, mint másokat. Elmélyedt lelkek nem tudnak csúfolódni.

(Ben ekkor már az asszony közelében volt. A paptól nem félt.)

- Hát hogyan állunk lelkünkben, asszonyom? Még mindig ellenkezik Krisztus vallásának követése családi érdekével? - kérdezte a pap, és táskás kezét kinyújtotta az asszony felé, de olyanformán, hogy midőn kezéhez ért volna, alig észrevehetőleg megérintette az asszony keblét. - Pedig nemes és jó szív dobog e helyen, az anyaszentegyház bizonyára éppen olyan buzgó hívet lelne itt, mint eddig Izrael.

(Ben hallotta a szavakat, látta a pap érzéki, sóvárgó szemét, észrevette, hogyan simítja az asszony kesztyűs kis kezét suhogó reverendájához. Ben eddig csak annyit tudott a papokról és apácákról, hogy lóverseny napján mindig kész veszedelem találkozni velük. Cleminsont egy öreg pap átkozta meg, amikor fejhosszal elveszítette a Legert.)

Az asszony a földre sütötte a szemét. Nyilván erőt gyűjtött magában, hogy megfelelő választ tudjon adni a kedélyes papnak, akinek bizonyára többet megengedett a kelleténél egyszer és másszor.

- Az öreg Weisz, az ön nagyapja, asszonyom, nagyon soká elélhet; az ön lelke addig sem nélkülözheti az anyaszentegyház vigaszát. Az önök vallása sötét és kegyetlen, nem ismeri a megbocsátást, csak a bosszút... Pedig, ugye, sok megbocsátanivalója van minden embernek, így önnek is?... Ön emlékeztet külsejével az első keresztény mártírokra. Olyan arca van, mint a démonnak, aki a szenteket a pusztában kísértette. Ettől a démontól kell megszabadulnia, hogy mártír lehessen. Nincs magasztosabb érzés a szenvedésnél, ha az igaz hitért szenvedünk - folytatta a pap, és éhes szemmel méregette az asszony alakját.

Az asszony hirtelen felvetette a szemét. Dacos láng lövellt a szeméből:

- Azért jöttem ide, hogy ne várakozzon rám hiába, mert a zárdából tán észrevennék ácsorgását. Ne várjon rám holnap sem, én nem leszek hitehagyott... Hosszú idő után pénteken este templomban voltam, és ott megesküdtem...

- Már nem szeret - rebegte megrendülve a pap.

Az asszony sötéten nézett maga elé.

A pap reverendája zsebébe nyúlt, zsebkendőt vett elő, és kifújta az orrát. Ezalatt visszanyerte nyugalmát, mire harmadszor is belefújt kendőjébe: már gúnyosan, megvetőleg mosolygott az arca. Talán valamely idézet jutott eszébe Szent Ágostonból, vagy talán arra gondolt, hogy mint igen kövér ember, még megtalálhatja a pesti nők közt szerencséjét. Ebben az időben Pesten nemcsak a színpadon volt kultusza a kövér embereknek, hanem a magánéletben is. A sokáig lenézett kövér emberek diadalmasan jártak-keltek, elcsábították a fiatal leányokat, örökös jókedvükkel kedvencei voltak a társaságnak, mint megannyi jóságos apák szerepeltek ők a bakfisok álmaiban. A kövér pap tehát fenyegetőleg végignézte az asszonyt, mintha azt mondta volna pillantásával: "Még lesz reám szükséged, te elbizakodott, fekete orrlyukú, cukrásztésztaarcú, szemtelen zsidó nő! Még keresnéd majd a jó lelkiatyát, aki kicsapongásaid után ismét velőt ád csontjaidba, gerendákat elcsüggedt lelkedbe, bátorságot nyúlszívedbe, tiszta vizet a meggyulladt szemednek, vigasztaló szavakat a füledbe, friss vágyat petyhüdt véredbe... Még lesz idő, amikor ott bőgsz, ahol senki sem lát. Még jön a nap, hogy olyan elhagyottan érzed magad, mint a halott a koporsóban, még zokogva kéred a te istenedet, hogy vegye el tőled a keserű poharat, de a te istened nem nyújtja feléd a segítő kezét. Még üldögélsz sűrű fátyol alatt péntek estéken az asszonyok karzatán, de könnyes szemed hiába forgatod segítség után. Még hallom panaszos szavad az álmatlan éj csendjében..."

Ezt vagy mást mondott a pap lesújtó pillantásával, Ben nem tudhatta, miután most volt alkalma először megfigyelhetni az úrnőt a pap társaságában. Ben mindenesetre helyeselte magában a pap távozását, miután a hölgy szomorú, szinte elkomorult arca lassan felengedett. Bizonyos mélabúval nézett egy darabig Ben szeme közé, majd határozottan hozzálépett, és megfogta a Ben kezét:

- Eddig minden új szerelmemért drágán meg kellett fizetni. Sokat kellett szenvedni, ha valamit el akartam érni. De egyetlen szerelmem se volt oly drága, mint te. Hány kedvesemen adtam túl a kedvedért, köztük a legtitkosabbon: lelkiatyámon. Vajon megérdemled ezt a nagy áldozatot, te emberke? - rebegte az úrnő.

Ben megdermedve állott helyén, mint azon bizonyos őszi kancadíj lefutása után, amikor a lovaregylet igazgatósága kitiltotta a versenytérről.

4

- Az én nevem Rizili - kezdte az asszony azon a padon, amelyre Ben társaságában letelepedett. - Sokat szenvedtem életemben, mert mindig igazán, tiszta szívből szerettem.

- A katonát is? - kérdezte Ben bizonyos ijedelemmel.

- A költőt is... Azt a bús képű, halványodó, ezüstös képű férfiút, akivel először láttál; ő volt a nefelejcskoszorúcska az arcképem körül. Tőle tanultam meg a szép szavakat, csodálatos mondatokat, elbeszélt álmokat... Férjeim tőzsérek, kereskedők, vállalkozók, akik az üzleti szavakon kívül egyebet sohasem mondanak ebéd és vacsora felett. Férjeim barátai ugyancsak az üzleti világból kerültek, és meglehetősen nehéz helyzetben voltam, midőn férjeim barátait bizonyos üzleti előnyök elérése végett le kellett vennem a lábukról. Szállítottunk fát, építettünk kaszárnyát, kereskedtünk gépekkel, vállaltunk vasútépítést. Mindehhez szükség volt jó barátokra, akiket nekem kellett megszerezni a cégnek. Így bizony előfordult, hogy magaviseletemben olykor vakmerőbbnek kellett lenni egy utcai táncosnőnél. Jöttek bécsi, berlini kereskedők házunkhoz, akiknek lábát az ebédlőasztal alatt tapogattam lábammal, hogy kedvező véleménnyel legyenek férjeimről. Ezek a gazdag, öreg kereskedők meglehetős romlott erkölcsű férfiak. Európa minden városában megtalálják a gyönyört, a mulatóhelyek az ő kedvükért vannak építve, a legszebb énekesnők ülnek az ölükbe, kövér erszényük megszerzi számukra a kéjes szerelem minden változatosságát az angol csatornától Konstantinápolyig. Nem lehettem tehát nagyon ügyetlen, ha cégünknek mindig újabb és újabb barátokat tudtam szerezni. Igen jól ment a dolgunk, mikor észrevettem, hogy első férjem megöregedett; elváltam tőle, férjhez mentem egy fiatalabb férfiúhoz, de ő is csak tőzsér volt, és mellette sem találtam meg azt, amit minden nő keres, a boldogságot. A fajtalan hajlamú öreg kereskedők most már új férjemet támogatták, az üzlet virult, pénzünk bőven volt, de olyan egyedül éreztem magam, hogy néha szóba kellett állnom még a fiákerossal is, aki kocsiján állandóan vitt. Azoknak a feldíszített asszonyságoknak üres, örömtelen életét éltem, amely asszonyságokat páholyokban oly igen nagyon irigyelnek a kis masamódlányok a karzaton. Egy krémszínű, fodros, igen finom selyemruha volt rajtam, amikor a költőt bemutatták a színházban, a költő kissé részeg volt, és hazamenet nagyokat nevettünk szegényen a hintóban. Az uram igen megvetően nyilatkozott róla, de semmi kifogása sem volt, midőn vasárnap ebédre meghívtam a részeges férfiút. A költő igen meg volt hatva, midőn előzőleg telefonon felhívtam egy rossz hírű éjjeli kávéházban, és megkérdeztem, melyik a kedvenc étele. Ekkoriban még nem gondoltam többre, mint arra, hogy néhány költőt, festőt, bolondot járatok a házamhoz, mint az előkelő zsidó házak akkoriban ezt divatba vették Pesten. De a költő sokkal vakmerőbb volt, mint hittem volna. Nyomban szerelmi ajánlatokkal illetett. Amint kiderült később, már más előkelő házaknál is szerepelt vendégségben, és jelenleg éppen a vörös Róth báróné miatt züllött abban az éjjeli kávéházban, ahonnan én kihalásztam. Erről a vörös nőről sokat pletykáltak Pesten, mindenkivel gyanúsították. Engem ért a szerencse, hogy végre személyesen megismerkedjem egy lovagjával, aki kétségen kívül Róthné szeretője volt. Nyilván a hiúság sem hagyott békében, mind többet járattam házunkhoz a költőt, jólesett, hogy beszélnek rólunk, míg végre öt hónap után, egy júniusi délután a kedvese lettem a Kamara-erdőben. Azóta olyan hívem, mint az árnyékom.

- De szerette is - szólt Ben, hogy némi mentséget találjon az úrnő szavaira.

- Nagyon... Nagyon szerettem - felelte elgondolkozva Rizili. - Mindig vártam az órát, amikor ebéd után egyedül maradtunk (férjem nem tudta levetni régi közönséges szokását, kávéházba járt feketekávét inni), és a költő elmondta, hogy mit gondolt rólam tegnap óta - mert egy időben mindennap láttuk egymást.

- A költővel mentem nászútra, igaz, hogy nem messzire, csak Budapest környékére, mégis boldogabb voltam, mint férjeimmel Olaszországban. Csak Alagra jártunk, abba a kényelmetlen szállodába, amelybe a zsokék szoktak járni, midőn a versenyeket tartják, de az ablak piros vadszőlővel volt befuttatva, kertre néztünk, és hosszú, boldog délutánokat töltöttünk egymás karjaiban. Azt hiszem, ez volt életem legboldogabb korszaka... És ha az esti vonatot elkéstük, kocsit fogadtunk, amely mindenféle dűlőutakon, poros akácok alatt, tücsökdalos mezőkön, napraforgó árnyékában vitt Pestre. Őszidőben korán feljött a holdvilág, a külvárosok már aludtak, a gyárak bezárt kapuin az éjjeliőrök nézegettek ki. Szúrós szőrzetű kutya szaladt ugatva a kerék mellett, a Ferdinánd-híd alatt tán egy megcsalt nő várta kendőjébe burkolózva a gyorsvonatot, hogy elébe vesse magát, céltalan külsejű férfiak ballagtak a félhomályban, akik aznap tán még nem ettek, de mi szívesen laktunk volna itt akármelyik házikóban, ahol mosott ruha volt köteleken az udvarra akasztva, és az ablak oly kicsiny volt, hogy nem fért be rajta a bánat nagy fekete kutyája. Ámde haza kellett mennem, mert férjeim szerették a rendet, mindig pontosan nyolc órakor vacsoráztunk. Még más nászutakat is tettem a költővel, aki, bár részeges ember volt, olykor vörös volt a szeme az éjszakázástól, a leheletén is érzett a dorbézolás, de néha hetekig csak a szerelemnek élt. Volt búvóhelyünk a Császárfürdőben, a 100-as számú szobában, majd kedvünk kerekedett a Hűvösvölgyből a Sváb-hegyre gyalogolni, és az elhagyott réteken szeretkezve leheveredtünk. Kimentünk a körvasút töltéséhez, ahol gyanús külsejű csavargók aludtak a bokrokban, vendégek voltunk a Kutya-villában, ahol halászlét főztek. Fájdalom ereszkedett a szívünkre a közelgő elválás miatt, midőn a budai tornyok felett remegni kezdett az első esti csillag, boldogan gondoltunk egymásra, midőn a reggeli harangszót hallottuk. Látni fogjuk egymást a Deák téri halcsarnoknál vagy Madame Júliette kalaposboltja előtt a Váci utcában. Vasárnap együtt ebédelünk. Hétfőn Kőbányára megyünk, ahol a sertéskupecek szállodájába besurranunk. Kedden Vácott, a Kúria fogadóban találkozunk. Szerdán társadalmi életet élek, meglátogatom a rokonaimat. De csütörtökön együtt megyünk a színházba. Pénteken az uram barátait látom vendégül, de ő pontban éjfélkor elsétál a villa előtt, és én az erkélyről látom őt. Szombaton a Király utcai Gozsdu udvarban találkozunk délben az átjáróház egyik sötét lépcsőházában, ő letérdepel, és megköti a harisnyakötőmet. Láttam őt báli éjszakából jövet a hintó zúzmarás ablakán át, találkoztam vele pénteken délután a Dohány utca sarkán, midőn templomból jöttem, ő várt a Margitszigeten egy padon, midőn beköszöntött az ősz, ő ült a csukott egyfogatúban, amely a Kis János utca sarkán állott, ő jött utánam a néptelen Mátyás-templomba, ő szorította meg a kezem a Redout gardrobján koncertről jövet, ő sétált óraszámra a fasorban, midőn anyósomnál vizitben voltam, ő adott szerenádot a szomszéd ház előtt, amely szerenádnak címe, mint az operettben, Der Goldschmied von Toledo, ő állott a templom előtti sokadalomban unokatestvérem esküvőjén, ő várt a Stefánia úton, ő volt a hűség is megbízhatóság. S olyan szép szavakat tanultam tőle, hogy a barátnőim gyanakodva nézegettek rám. Nem álmodtam minden éjszaka öszvértestű férfiakkal, vad tekintetű majmokkal, nagy szakállú, ismeretlen férfiakkal (akiket eleven alakban valamelyik ősanyám látott, aki királyné volt Asszíriában) és egyéb furcsaságokkal, amiről a legjobb barátnők is szégyellnek hangosan beszélni. Ó, az én álmaim virágoskertekre, enyhe lugasokra, álmodozó folyópartokra, lombok közé rejtett, régi házakra, ábrándos gyalogösvényekre nyíltak. Reggel kinyújtottam a kezem az álmoskönyv után, de hiába kerestem álmaim magyarázatát. Az álmokat csak ő, a költő tudta megfejteni, aki ez álmokat a lelkembe sugallta. Ő volt az a csodálatos mester, aki előtt nem maradhatott titokban egyetlen gondolatom sem. Rájöttem, hogy költői lény vagyok, alig van bennem valami, ami a földhöz köt. Néha komolyan imádkoztam azért, hogy szegény legyek, és Frigyes (ez a költő neve) dolgozzon értem. Mily jólesett volna, ha Frigyes egy pár cipőt vesz!

- És posta-restante leveleztünk. Az én nevem volt Császár Fruzsina.

Ben kerekre nyitott szemmel hallgatta Rizili elbeszélését. Ben csak egy szűk látókörű, kis műveltségű, ezenkívül állásából elcsapott zsoké volt, nem tudhatta magyarázatát adni az úrnő bőbeszédű közlékenységének. De van egy lény, aki rajtunk kívül áll, és szívünkbe lát, az a lény jól tudja, hogy az úrnő nem is Bennek mondta el szíve titkát, csak egy emberforma valakinek, akivel az élet puszta szigetén, a hajótörés után találkozott. Ben egy senki volt, Ben egy madárijesztő volt, Ben egy árnyék volt az úton, nem is torony árnyéka, csak egy földhöz tapadt bokoré, vagy ha éjszaka volna, a mennyezeten keringő éjjeli lepkének árnyéka Ben... de az úrnő beszélt hozzá, mert beszélni kellett, mint a haldokló utazónak, aki idegenben jámbor parasztoknak barmait bámész tekintettel nézdelő, egyszerű embereknek mondja el a legnagyobb titkokat. Ha író lett volna az úrnő, bizonyosan egy regény született volna az ő szerelmeiről, de csak középműveltségű pesti úrhölgy volt, akit a szerelem tett költővé, a szerelem tett őszintévé. Ben nagy kortyokat nyelt, mert tegnap óta egy falat sem fordult meg szájában. Gőzölgő, paprikától, paradicsomtól piros káposztás tálak, rőfnyi kolbászok, habzó söröskorsók lebegtek szemei előtt, mikor az úrnő így folytatta:

- Amit elmondtam: az volt a boldog múlt. Frigyes aztán megcsalt, mégpedig egy cseléddel, aki darab ideig szolgálatomban állott. A hátam megett összeszűrte a levet ezzel az egészségtelen, azt hiszem, mellbeteg szobalánnyal, akiben úgy megbíztam, hogy leveleimet is az ő ládájában tartogattam, attól félvén, hogy férjem egyszer átkutatja a szekrényemet. Minek részletezzem ezt a szomorú tapasztalatot? Nagyon szenvedtem, és egy álmatlan éjszaka elmondtam férjemnek, hogy mit észleltem Frigyes és a szobalány között. Férjem nyersen kijelentette, hogy Frigyest is, a szobalányt is el kell távolítani házunktól, nem engedhetjük meg, hogy a mi fedelünk alatt ily erkölcstelenség véghezmenjen. Menjenek máshová paráználkodni! - jelentette ki férjem. És én erre eloltottam a lámpát, mert megnyugodtam. Leküzdtem Frigyes iránti őrjöngő szerelmemet, időm nagy részét családi körben töltöttem, sokszor meglátogattam Hanna nénit, Jakab bácsit, Ilonkát és Franciskát, vigyáztam, hogy sohase legyek egyedül, esténkint szemrehányásokat tettem férjemnek, hogy elhanyagol, követeltem, hogy többet legyen a társaságomban, járjunk gyakrabban színházba, hívjunk házunkba társaságot, mulassunk, éljünk, esetleg utazzunk Velencébe... Férjem végtelen boldog volt, hogy így viselkedtem. Nyomban intézkedett, hogy állandó kocsim legyen, amely a városba visz (így akartam elkerülni a Frigyes úrral való véletlen találkozást), vigasztalt, hogy ne szomorkodjam az elvetemedett Frigyes úr miatt, látta ő már régen, hogy a költő egy aljas ösztönű férfi, aki a cselédszobák fülledt levegőjében érzi jól magát, nem pedig a szalonban. Oly jó és megértő volt férjem szerelmi bánatomban, hogy néha azt hittem, hogy férjem mindent tudott rólam és Frigyesről egész idő alatt, csak bölcsen hallgatott. S ezért végtelenül jólesett, hogy férjem úgy bánt velem, mint egy szegény beteggel.

Az élet közönyös, szürke napjaiban nem is tudjuk, hogy a férfiak milyen nemesek és önfeláldozók tudnak lenni. Csak akkor, midőn földre tepert a fájdalom, vesszük észre, hogy a tőzsérálarc alatt egy középkori lovag áll előttünk, aki úgy emel fel a földről, mint egy orra esett gyermeket.

Napról napra jobban becsültem férjemet, úgy simultam hozzá, mint repkény a fához. Százszor megesküdtem magamban, hogy sohase megyek holdvilágos éjszaka az erkélyre, hogy mindenféle szeretőkről álmodozzak.

Időm nagy részét azzal töltöttem, amivel a kolostorba vonult hercegasszonyok: fehérneműt varrtam a szegényeknek.

Ám Frigyes nem nyugodott. Költeményeket írt hozzám azokban az újságokban, amelyek házunkhoz jártak. Felkereste anyámat, akinek lakásán néha találkoztunk, mikor nem futotta az időnk, hogy szokott búvóhelyeinket meglátogassuk. Órák hosszáig panaszkodott anyámnak, és azt hiszem, az öregasszony egyszer hitt is Frigyes szerelmi vallomásának.

Majd egy szürke szakállú hittérítő alkalmatlankodott házunknál férjem távollétében. A metodista papok szónoklataival traktált a látogató. Rábeszélt az üdv vallására. Fenyegetőzött, hogy csodát tesz a kedvemért. Felmászik a háztetőre, és New Yorkba repül az égiek segedelmével. Később kiderült, hogy a hittérítő Frigyes szolgálatában állott. Egyébként is tizenöt esztendeig ült Nagykállón a bolondokházában.

Egy napon eső verte a villa ablakát, a kert felől hervadtan ásított az ősz, a faliórának a ketyegése tűrhetetlenül hangzott, a hulló vadgesztenye úgy kopogott, mintha a halál tett volna egy-egy lépést a ház felé: üresnek éreztem életemet, visszakívántam Frigyest, aki az ilyen szomorú délutánokat rendesen azzal töltötte, hogy kalandos, változatos élettörténetét mesélte. (A férfiak nagyon szeretik elmondogatni az élettörténetüket annak, akit szeretnek, és aki figyelmes arccal hallgatja őket.) Ó, bár újra hallhatnám, hogyan ivott vörös bort Frigyes a gráci Elefántban, amíg a dél felől jövő vonattal Ottó főherceg barátnőjét várta... Ó, ha újra hallhatnám, hogyan szökött meg egy éjszaka a Vérző Szív zárdájából Ilona kontesz, amíg Frigyes a szomszéd utcában zárt kocsival várta... Ó, ha ismét elmondaná, a vörös milliomos Róth báróné mint irányította szívének a pisztoly csövét, amikor Frigyes éppen megérkezett!

Éreztem, hogy már nem sokáig élhetek Frigyes nélkül, de dacos büszkeségem még ágaskodott, és szert tettem a katonára.

A katona olyan szimplex, szinte ostoba fráter volt, hogy nem is éreztem lelkiismeret-furdalást, amikor véle Frigyest megcsaltam. A katona legfeljebb az érzékeimet ejtette rabul, egy-két óráig, de a lelkem, a gondolatom Frigyesnél volt, és mindig reá gondoltam, amikor a katonával voltam. A Frigyes zsebkendőjét vittem a kezembe, azt a kis kalapot tettem a fejemre, amelyben Frigyesnek legjobban tetszettem, a leánykori ingemet öltöttem magamra, amelyben Frigyes imádott, de sohase mentem a katonával ugyanazon helyekre, ahol Frigyessel meg szoktam fordulni. Mintegy vezeklésből és bűnbánatból egy barátnőm lakásán találkoztunk, mert tudtam, hogy barátnőm rövidesen elárul. Egy földszintes lakás volt ez a Váci utcában, amelynek egyik külön bejáratú szobája tanúja volt a katona ostobaságának. Új neszesszert vásároltam fésűim és apró toalettcikkeim számára, amelyet a Váci utcában elhelyeztem, mert a régit, amely Frigyes korában volt velem: nem akartam megszentségteleníteni. Még csak annyit bocsátok előre, hogy a ház átjáróház volt. Barátnőm nem volt mentes anyagi gondoktól... Azt hiszem, hogy mások is megfordultak a házban.

Egy este barátnőm felkeresett, izgatottan és suttogva tudósított, hogy éppen most érkezett meg a katona egy szőke nővel, és bezárkózott abba a szobába, ahol én szoktam megajándékozni szerelmemmel. Szenvedélyességem nem adott időt a gondolkozásra. Talpra ugrottam, öltözködni kezdtem, mialatt barátnőm eltűnt. Már régen gyanakodtam erre a szőke nőre, a kártya megmutatta, álmodtam vele, a katona kabátján szőke hajszálat találtam, ismertem őt, hisz férje cégünk üzletbarátja volt, és sokszor megfigyeltem, hogy a színházban hogyan mereszti csúf, zöld szemét a főhadnagyra. Egyszer kierőszakolta, hogy meghívjam magamhoz délutánra, midőn néhány barátnőmmel táncleckét vettünk a táncmestertől a legújabb amerikai táncokból. A szőke nő az első lecke után kifogástalanul lejtett, amíg a karnagy a zongorát verte.

Zimankós, fagyos este volt, amikor kocsiba ugrottam, és a Váci utcai ház elé hajtattam. A jól ismert ablakok redőnyén világosság szüremlett ki, amely világosság nyomban megszűnt, amint a kocsi a ház előtt megállott. De a szőke nő még énekelt egy darabig a függönyök mögött. Megismertem a dalt, ugyanaz az ária volt a Fegyverkovács című operából, amelyet ugyanazon a bizonyos táncleckén előadott a szőke... "Nem adnám oda egy hercegért."

Kiugrottam a kocsiból, és a kezemen viselt retiküllel háromszor a földszinti ablakba vágtam.

- Gyere ki, te szajha - kiáltottam magamon kívül. Az ablak kinyílott, és odabent felcsavarták a villamos lámpát. Bajuszát pedergetve hajolt ki a katona az ablakon.

- Asszonyom, kegyed megfeledkezik magáról - szólt suttogó hangon. - Gondoljon férjére és hírnevére. Úriasszonyhoz nem méltó a magaviselete.

- Azt a szőke nőt adja a kezembe, a többivel nem törődöm - feleltem. Elhatároztam, hogy megölöm a szőke nőt, aztán állítsanak bíróság elé. Nem bántam én akkor az egész életemet. Dőljön romba minden. Legyen vége a tisztességnek. Teli torokból harsogtam, hogy igenis megcsaltam a férjem, mégpedig ezzel az érdemtelen, sehonnai fráterrel... S az akasztófa alatt majd bocsánatot kérek szegény uramtól... Olyan fájdalmat, megaláztatást éreztem, mint akár a férfiak, akik rajtacsípik a feleségüket.

Hallott ön valaha Hnatyukról, a szentesi parasztról, aki hűtlen feleségét elevenen nyakig a földbe ásta, és a földet jól lebunkózta? Azt szerettem volna tenni, amit Hnatyuk, a katonával és a szőke nővel is. Sajnos a sors másképpen intézkedett.

A háznak két kapuja volt, lesben állottam tehát az udvaron. S egyszer csak látom, hogy nyílik ám egy udvari ablak, valószínűleg a konyha ablaka, és az udvar sötétségében egy másodpercig nem láttam a történteket. Ámde odafent a havas felhők hirtelen szétnyíltak, és a hold bevilágított az udvar közepére. Láttam a házmestert térdig érő subában és bő lábravalóban állongani az udvar sarkában. Láttam az emelet cifra vasrácsára könyöklő asszonyszemélyeket, akik az én kiáltozásomra papucsban, slafrokban futottak elő, és azon a sértő, viháncoló hangon beszélték meg az eseményt, amely hang a kárörvendő szegényember hangja.

Ugyanakkor láttam az udvari ablakon át leereszkedni Ibolykát, ugyanazt a szőke asszonyt, akit gyanítottam. Ibolyka kis termetű volt, ámde fürge, izmos. Úgy ugrott az udvar kövezetére, mint a gumilabda. A következő pillanatban a katona is mellette termett. Én természetesen rögtön elálltam a kaput. Most már nem emlékszem, hogy milyen volt a hangom, amelyen kiáltottam, de rettenetes lehetett, mert minden nevetgélés, viháncolás elhallgatott az udvaron.

- Rendőr! - üvöltött a házmester.

Ibolyka és a katona kivágtattak a kapun, anélkül hogy utolérhettem volna őket. A katona csak a legközelebbi sarokig futott, és azután visszajött. Erőszakosan karon fogott, a kocsimhoz vezetett, aztán hazáig kísért. Útközben sokszor kért bocsánatot, sokszor megszidott, kezemet csókolta, emlékeztetett szerelmünkre, de én nem tudtam magamról, félig ájultan feküdtem a kocsi sarkában, és azért imádkoztam, bár meghalnék nyomban, hogy szörnyű megaláztatásomra ne virradna többé reggel. Mi lesz velem ezentúl? Merek-e az emberek szeme közé nézni? Akad-e még egy boldog órám e szörnyű este után? Mindenesetre tudósítottam Ibolyka férjét, egy jámbor kereskedőt tapasztalataimról, mégpedig telefon útján. Aztán ágyba feküdtem, és férjem hűséges ápolása alatt két nap múlva annyira magamhoz tértem, hogy felkelhettem. Betegségem alatt sokszor jutott eszembe a költő, aki megcsalt ugyan, de csalását eltitkolta. Sohase jutott eszébe gorombáskodni velem, míg emlékezetem szerint azon a szörnyű estén a katona többször arcul ütött a kocsiban. Olyan gyenge, megtört voltam betegségemben, hogy a leglágyabb szavak jutottak csak eszembe, amely szavakat anya mondhat gyermekének. Néha férjemhez intéztem ezeket a gyöngédségükben ringatózó szavakat, máskor csak a párnámnak mondtam el őket. Elmondtam egy Ismeretlen szerelmemnek, akit minden nő óhajt, midőn csalódás éri az eleven életben.

- Nézd - szóltam az ismeretlenhez -, én csak egy gyenge, tehetetlen, szenvedő és érzékeny nő vagyok, bármilyen büszke tollak lengenek a kalapomról. A ruhám, ami előkelő dámát mutat, egy idegen ember műve, a szabóé. Nyerges cipőmet a suszter varrta. Hajamat a fodrásznő alakítja olyan frizurává, hogy nagyszerűnek tűnök fel az emberek előtt. Gondtalan mosolyom mögött, nevetgélő hangom alatt, víg modorom függönye alatt egy gyenge, lábán alig járni tudó, félénk és megszomorodott asszony lakik. Te tudod, hogy a szívem jó. Te tudod, hogy az arcfestéket csak azért használom, mert maholnap negyvenesztendős leszek. Gyere elő, te drága, te hatalmas, te megbocsátó, és vedd pártfogásodba meggyötört szívemet. Szavaddal adj erőt, hogy tovább élhessek. Nyugodt, bölcs tekinteteddel adj vigaszt, hogy mindent elfelejthessek, ami velem történt. Simogass meg, mint egy árva gyermeket; szorítsd meg a kezemet, mint egy koldusét. Könyörülj meg rajtam... Gyere, gyere, te jó, te szép, te hatalmas, akinek olyan szeme van, mint a Szentháromságnak, olyan hangja, mint a villámnak, amely a Gellérthegy szikláit látogatja, s olyan mélázó kedve, mint a szélnek, amely Dunakeszi alatt a sárga kukoricaszárak között bujdosott, midőn életem legboldogabb napjaiban erre utaztam. Gyere, akinek bevallhatom minden titkomat, és aki felold jóságos szavaival legrejtettebb bűneim alól. Gyere, te áldott, aki megérted, hogy mit gondolok magamban, amikor nem felelek magamért, mint a bogáncs sem felelős azért, hogy elkapja útközben a süvöltő szél; megsimogatod a homlokomat, ha gondolataim úgy kavarognak, mint a játékos halak. Ó, hol vagy, te legbölcsebb férfi, aki előtt egy asszony mezítelenre vetkőztetheti a lelkét!

Így sóhajtoztam, epekedtem magamban. Miután lakásunkhoz közel esik a Liget, odajártam felgyógyulásom után. Oly hosszasan elüldögéltem elhagyott utak padjain, mintha többé közöm sem volna a városi élethez. Itt ismerkedtem meg a pappal. Mindig bíztam a kövér emberekben, és mindent bevallottam neki.

A kövér pap jó ideig betöltötte szívemben azt a helyet, amely hely minden nő szívében a vigasztalódás, az élethez való erő és megnyugvás részére van fenntartva. Mily boldogok azok az asszonyok, akik férjeiket ültethetik szívük legszentebb helyére! De még boldogabbak azok, akik gyermekeiket telepítik a kis trónusra, és a szőke vagy barna fejecskék láttára habozás nélkül mendegélnek előre a megszabott úton. Nem szerencsétlenek azok sem, akik egy titkos szerelmet dugdosnak szívük szoknyája alatt. Az ilyen szerelem is jó arra, hogy ne sírjunk vigasztalanul bús magányunkban! - Én azonban sohasem találtam megértést férjemnél, mindig idegen volt ő, legfeljebb egy útitárs lehetett mellettem. Gyermekkel nem ajándékozott meg a végzet. Szerelmeimben csalatkoztam. Örvendeztem tehát, mikor rátaláltam a papra, akit naponkint megvártam a kolostor környékén, és vele hosszadalmasan beszélgettem. Ily találkozások után megállapítottam, hogy arcszínem visszatérőben van, szemem olykor felragyog, ok nélkül jutnak eszembe dalok, amelyekről azt hittem, hogy már régen elfelejtettem őket. Majd mély vallásosság költözött szívembe. Néha arról ábrándoztam, hogy olyan lehetek egykor, mint azok a szentté avatott nők, akiknek színes arcképeivel a pap sűrűn megajándékozott. Az első időben mindig volt reverendája zsebében egy piros, kék és arany színű Mária-kép: elhozta Szent Anna őszi alma pirosságú arcképét, majd a fejedelmi Szent Erzsébetet. Otthonomban körülraktam magam e képecskékkel, mint valamely bűvkörrel, és összefont kézzel ábrándozgattam, hogy valamikor sikerül hasonlóvá lehetni e szent nőkhöz! Az utcán menve, változtattam eddigi járásmodoromon, amelyet egy híres pesti kokottól tanultam: nem riszáltam többé a hátamat, a lábammal sem tettem olyan mozdulatot, mint a szűk nadrágos huszártisztek, nem vettem észre, hogy a házmester fia kidülledt szemmel bámulja alsószoknyám fodrát, amint a lépcsőn felfelé haladok, nem törődtem azzal, hogy ki jön mögöttem, midőn a hirtelen kerekedő esőben megemelintettem szoknyámat az aszfalton... Lassúdadon jártam, mint az apácák, a térdemet begörbítettem, a lábamat nem vetettem széjjel, hogy a lábfejem állása hasonlatos legyen a nemes foxterrier első lábainak az állásához, és mindig a földre sütöttem a szememet, mint a nagy bűnösök. Ó, nem játszottam többé az előkelő, idegen asszonyságot Pesten, aki hanyag nemtörődömséggel megy végig a Váci utcán; míg fátyola alól mindent és mindenkit jól szemügyre vesz. Alázatos voltam, mint Krisztus szolgálóleánya.

A kövér pap útbaigazítására ellátogattam a különböző templomokba, ahol gyógyulást reméltem. Jártam Budára, Pestre templomba. Lesütött szemmel húzódtam meg az oszlopok mögött, nehogy észrevegyen valaki, mert hiszen nem volt még jogom a boltívek alatt való tartózkodáshoz. A szentképek, oltárképek idegenkedve nézegettek rám, mintha valakinek a lakásában tartózkodnék, aki nincs otthon, és titkai után fürkésznék. Odalopóztam a mellékoltárokhoz a budai templomokban, ahol jól ki voltak kopva a kövek a térdepléstől. De csak messziről mertem nézni azokat a helyeket, ahol a csodák, megváltások történnek. Féltem, hogy valamely nagy szakállú szentkép hangosan elkiáltja magát a délutáni csendben, hogy idegen van a templomban, aki jogosulatlanul akar részesülni az itt kapható malasztból, áldásból. Én nem tudtam a szentképek neveit, de magamban meg voltam győződve, hogy ők ismernek engem a hajam színéről, a ruhám szabásáról, a sűrű fátyolomról; ez a mindentudó galéria tán már értesülve van eddigi életemről... A kövér pap tán közölte előre a plébániákkal, hogy vigyázzanak a templomokban, mert olyan valaki látogatja a szentélyt, akinek még a cipője is bűnös. Azok a viaszgyertya szagú sekrestyések, akik látszólag munkájukba vannak elmerülve az oltárok mögött, titokban engem lesnek, nem viszek-e el valamit. A szundikáló öregasszonykák a hátulsó padsorokban felnyitották veres karikás szemüket, bármilyen halkan jöttem be a templomajtón; s megfigyeltek, nem viszek-e el valamit a csodákból. Még a sötét szenteltvíztartóba is alig mertem bemártani az ujjam, hátha ezzel is meglopok valakit. Órák hosszáig álltam egy sarokban, amikor nem vettek észre. Felnéztem a templom boltozatára, amelynek íveit bizonyosan az alulról feltörő fohászkodások, sóhajtások tolták felfelé. Az itt elhangzó buzgó imádságok tartják a magas párkányokat, oszlopokat. A fohászoknak mineműsége színesíti az ablakokat. A kék ablakok mögött bizonyosan azok a fohászok gyülekeznek össze, amelyeket szent életű, hosszú barchentnadrágos, ritka fogú, nagy fésűvel fésülködő vízivárosi asszonyok gyűjtenek össze az égi posta számára. Ezeket a magasba küldött üzeneteket megvizsgálhatja bármely vámhivatal. Nincs ezekben szó egyetlen bűnös kívánságról sem. Férjeik köszvényéről, gyermekeik gilisztájáról és a maguk apró-cseprő házi bajáról értesítik a Mindenhatót. Miről is imádkozhatna egy asszony, aki halála napjáig a leánykori ingeit hordja? Miről fohászkodhat egy nő, aki egy olyan régi budai házban tölti napjait, amely házat már a nagyanyja idejében az Arany Pékhez címeztek? Bizonyosan volt ott imádság, amely azért röppent fel a boltozatra, hogy jól sikerüljenek az eltett ugorkák és befőttek... A leányok imádságainak talán külön helyük volt. Azok egy rózsaszínű ablak mögött várták, mikor szellőztetik a templomot, hogy a fecskékkel együtt a magasba szökkenjenek. De én már olyan régen voltam leány, hogy nem emlékszem arra az időre... Azonkívül bizonyos, hogy ezek a vizes hajkefével fésülködő, pirossal és kékkel slingelt alsószoknyás keresztény lányok mást imádkoznak, mint a zsidó lányok. Az ő vallásuk olyan, hogy a gyónás útján megszabadulhatnak gyötrelmeiktől, bűneiktől. Nem kell Istenhez járulniuk, ha valamely hibát követtek el, kéznél van a gyóntató pap, akinek megsúghatják a titkot, míg mi, szegény zsidó lányok, ugyancsak szenvedtünk, ha valami nyomta a lelkiismeretünket. Ezeknek a hidegvíz arcú, forró szavú keresztény nőknek a gyónását kérte tőlem papom.