1865.

Még sincs vége a sok régi históriának?

..............................................................

Nincs, és talán nem is lesz; mert élhetnék én kétszáz esztendeig, mégis találnék elég anyagot. És mert találok, s azt hiszem, hogy a múltnak emlékezetéből egy ízecskének is halálos vétek volna elveszni: folytatom a munkát.

Érzem, hogy a magyar irodalom terhes felelősséget hordoz magán; a kritika és közönség igen gyakran még terhesebbé teszi e helyzetet. Egyik az örökszépnek elengedhetlen törvényeit kérdi, és méltán, célul csak azt ösmeri el; de mihelyest az önkény ezen túl vág, kérlelhetlenségének szigorával áll elő. Aztán következik a másik, a közönség, ez is hatalmat gyakorol, - nem csak az életet, a hű nemzeti jellegeket: de a múltat is követeli. Azonkívül kéri azt, mi őt bizonyossá teszi, hogy életrevalóságunknak mély gyökerei vannak a múltban, sőt erőteljes ágai, melyek alatt egy-egy percet megnyugodván, erősbülve mehet útját messzebbre folytatni.

Vigasztalást, bíztatást, lelkesülést kérnek tőlünk; míg ezt nem adunk elegendőt, - irgalomból vesznek meg egy könyvet, és önkénytelenül is kérdik: "Voltaképpen miért is kell nekünk elolvasnunk: Zsuzsiba miképp szeretett belé Pista? Előre is tudjuk, hogy házasság lesz a vége!" - Bizonyos tekintetben újra kell kezdenünk mindent, - még közönségünket is újra kell visszaédesgetnünk; mert őszintén mondom, nagyot hazudott az, ki el merte mondani, hogy olvasóközönségünk nagyobb, mint volt hajdan!

Közönséget kell teremtenünk, s én kínosan bár, de mégis előre törtetek, s előttem az Üdvezítőnek példája, ki nagyon ösmerte az embereket, midőn a pusztában beszélt nékik; és bár a mennyei boldogságra kellett őket kivezetni, úgy bánt velük, mint emberekkel, - tudniillik, mielőtt csak beszélt is volna nékik a jövendő életről: még előbb kenyérrel és hallal is jól tartotta őket.

Mennyivel nehezebb a magyar írónak sorsa, midőn nemcsak nem ád a közönségnek kenyeret és halat, hogy beszédjét is aztán meghallgassák; de sőt ő kéri munkájának árát; s éppen ezért bizony szép kevesen hallgatják meg szegényt.

Egykor azt mondá egy nagy bölcs: Ösmerd meg önmagadat! Valóban bölcs emberhez illő gondolat, és ha szüksége lehet az embernek az önismeretre, szüksége van egy nemzetnek is; tehát tartsunk neki tükröt, nézze meg önmagát, tudniillik múltját, s ha csakugyan megijed magától, ám bocsássuk meg neki, ha a tükröt is földhöz vágja, s azt mondja, megundorodtam önmagamtól, minek hát a tükör?

De mert örvendetest is mutathat, és csak az irodalom lehet ez a tükör; legyen lelkiismeretes, hogy igazat mutasson. De ha ezt nem tenné, vagy a mi több, elvesztvén visszaadó erejét, a belenéző nemzetnek semmit sem mutatna: ne panaszkodjunk, hogy kegyelet nélkül ellöki, mint hitvány fegyvert, mely oly tompa, hogy megvédeni nem tud.

A föntebbi példát fölelevenítve, azt mondom: embereink a pusztában járnak, - éppen úgy, mint Üdvözítőnk ötezer hallgatója. És szegény író volna az, ki észre nem vette volna, hogy olvasóinknak lelki éhük és szomjuk van, azt is ki kell elégítenünk; tehát hogyan kínáljuk meg őket valami olyan eledellel, mellyel jóllakván, ne adjunk okot a bírálónak számon kérni a művészet szent törvényeit, melyeket egyéb mellékgondolatoknak föláldoztunk?

Nem csekély föladat megmenekülni e kényes helyzetből, kivált midőn még a látszatért is megtámad a bírálat.

Meglehet, hogy ilyen nyomon a mi írói dicsőségünk kérdésessé válik, és úgy járunk, mint Indiában a hangyák, melyek minden épületet el akarván lepni: minden épület vízcsatornákkal van védve. És mégis dolgozik a sok hangya, belemegy a vízbe, odafúl, mellette száz meg száz, de a többi addig jő utánuk, míg áthidalják a csatornát, és az egyik hangya végre is fölkapaszkodik a karcsú házoszlopra. De tán sikerül úgy alakítanunk embereinket, hogy cselekvésükkel a szépnek formái felé törekedve, emberek lesznek éppen azon erény- és gyengeségekkel, melyek a magyar ember összegét alkotják: s akkor a hibakereső nem engedhetne el a szigorúságból, ha a művészi célt föl nem áldozva, vagy legalább nem veszélyeztetve, közönségünkre is ügyeltünk.

A világért sem könyörgök a "kegyes elnézésért." Igaz, a mindennapi szükségnek megadtam magamat, elvetemedtem azon gondolatra, hogy embereim ne csak emberek, de magyarok is legyenek, alkalmilag a múltnak előttünk oly kedves emlékezetével; de már én így vagyok meggyőződve, s én leereszkedem közönségemhez, dacára annak a régi bíztatásnak, hogy a közönséget emeljem magamhoz. De hol van az a közönség?... Sehol, vagy legalábbis oly messze a pusztában, hogy megint előbbeni példám nyomán a pusztában keresem, mint az Üdvözítő tette.

És lássátok, ő isten fia volt, mégis voltak kritikusai, a farizeusok, kik addig dolgoztak, míg a keresztfa készen lett.

Talán ezúttal meg szabad emlékeznünk azon fogalomról is, mely minduntalan külföldi példákat emleget, mégpedig olyan elfogultsággal, mely a hazai szépirodalmat irgalom nélkül elítéli.

Tehát itthon csakugyan nem mutathatunk életrevalóságot? Annyira sem mentünk még, hogy itt-ott megérdemelné valamelyik alak az "eredeti"-séget?

Bírálóink szerint aligha! De, mert mi sem vagyunk gépek, mint epés tudósunk elhitetni szeretné, ki szerént mi öntudatlanul írunk; kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy éppen úgy jártak, mint egyik írótársamnak rokona, ki Szigetit a "Kísértet című népszínműben, mint Sas csizmadiát látván, azt mondá: "Nem ér ez a Szigeti semmit, hisz ez tökéletesen olyan csizmadia, mint az én szomszédom, Fejes Mihály."

Valóban nagy elszántság kell, hogy a lelkesülés ki ne fogyjon az emberből; mert uraim az anyaföld megkívánja, hogy rendesen megmunkálják, magot adjanak bele elegendőt, azonkívül kell eső és napsugár, mely a föld erejének segítségéül jöjjön. Bizony mondom néktek, kevés az a harmat, mi a magyar írónak szorgalmát termékenyíti, s nem irigylésre méltó helyzete. De miként felelnek magukról egykoron azok, kik a gyomot nem irtják; hanem a jó növénnyel együtt agyoncsépelik?

Majdnem elkomolyodtam, - s az olvasó is megijedt a bánattól; de nem folytatom tovább, - tárgyam sürget, s én régibb olvasóimat emlékeztetem azon ígéretemre, melyet "A régi jó idők" című korrajzomban tettem, s azon ígéretem nyomán nyújtom most korrajzomat.

Megint azon tényeket hozom föl, melyek maradandó emlékei most már a múltnak. Nem lehet azokat eltagadni, és mert saját embereink művei, ne menjünk el mellettük hidegen, kérjük elő az emlékeztető alakokat; valljuk be azok nyomán, hogy ők jeleseink voltak. És mert a mi jeleseink: önmagunkat is becsüljük már többre, mint hogy meglohadni engedjük lelkesülésünket.

Tényeket hoztam föl, elvitathatlan tényeket, melyeknek annyi emlékei mai napig előttünk állnak.

Minő nagy emberek voltak azok, kik tetteikről olyan emlékeket hagytak, hogy szebbet akkor sem állíthatnánk, mikor nekik külön emléket akarnánk emelni.

A ki ezeket látva, búsulni tud: nem érdemli meg, hogy vigasztalják.