A nótának eleje.

Hogyan volt?

...............................................

Akarjátok hallani azt a régi nótát, mely úgy kezdődik, hogy mi táblabírók voltunk?

Igenis, táblabírók voltunk, s minthogy helyettünk senki sem tett meg semmit, kénytelenek voltunk a dologhoz nyúlni, és a világ csudájára.

1-ször is voltunk financiérek, megalapítottuk a takarékpénztárakat, például a pestit, melynek első évi forgalma alig volt háromszázezer forint, ha valaki nagyon elnevette magát, egy szájjal elnyelhette volna az egész eredményt; de a táblabírók nem csüggedtek és a várakozás megtermé gyümölcseit, az 1857-iki forgalom több volt huszonegy millió pengő forintnál. Most tessék nevetni, most kapja el valaki, ha tudja; pedig ezt a táblabírók csinálták.

2-szor. Még furcsább dologba kaptunk, művészeket teremtettünk, építtetett Pestvármegye egy színházat az ország fővárosában, e ház növendékei a pesti koszorúval Európában is híresek lettek. - Ilyen házat csináltak a szegény táblabírók.

3-szor. Még furcsább munkába kaptunk, csináltuk a híres dunai átvágást Paks körül, elkezdtük a Tisza szabályozást, és hogy be nem végezhettük, Istenemre, az sem mi rajtunk múlt.

4-szer. A vakoknak házat építettünk stb. stb. mindazt ismét más korszakokban elmondom, elég az hozzá: látva, amit maradandót tettünk, büszkén elmondhatjuk, hogy igenis mi táblabírók voltunk! S minthogy az érdemnek megjutalmazására sem elosztogatandó javadalmaink, sem érdemjeleink nem voltak: ha valamely jeles emberünknek megismerésünket akartuk tudtára adni, megkértük, legyen jó barátunk, legyen táblabíró! S e cím olyan volt, hogy még a legmagasabb cím mellett is megfért; hisz még a portugalli királynak apja is táblabíró volt.

Ezt a régi nótát mondom el tinektek, - Földváry Gábor, Fáy András, gróf Keglevich Miklós lesznek ismertebb neveim, - ha tetszik a nóta, jertek hallgassátok meg.

Meglehet, ha könyvíróvá nem rendel a sors, e dolgokat nem írtam volna le asztalfiókom számára. Még gyermekkoromban is inkább megtanultam a dalt vagy adomát, csak ne kelljen asztalhoz ülve papírra jegyezgetni; hanem abban bizonyos vagyok, hogy éltem derekán és nyugtán elbeszéltem volna gyermekeimnek példának okáért.

Tán jobb így, legalább néhány jó barátom unszolása nem volt siker nélkül, s amiről írótársaim mai napig mélyen hallgatnak: nem lesz elfeledve.

Emlékszem, mikor valamennyien hangosan beszéltük: lejárt a tekintélyek kora! akkor nem hittem, hogy káromlom az eget; de mert káromlottam, bűnbánatom jeléül nem verem ugyan a mellemet, mert az igen gyönge elégtétel volna, hisz nem más, hanem magam verném. Nagyobb elégtételt kell adnom, a kegyeletet hozom meg a tekintélyeknek.

Bár annyi volna a tekintély és a hozzávaló idő, hogy kétszáz kötetet írhatnék tele.

Hol vagyok még? Korrajzaimnak most lesz csak tizenkét kötete, jaj! de messze van még a vége.

Lépjünk odább, egy lépéssel mindig közelebb leszünk, mondjuk el, mi volt az alispán? - hátha nem tudják már?

Valamelyik angol hírlap egykor nagy csudálkozással kérdé, miféle hivatal lehet Magyarországban az, melyben a hivatalnoknak fizetése csak ötven font; hanem tízezer fontot is elköltenek érte, csak hogy megkaphassák?

Nehogy azt a csudát is megérjük maholnap, hogy ugyanezt még Magyarországban is megkérdezzék: van szerencsém e korrajzot bemutatni, melynek főszemélye lesz azon hivatalnok, kinek ötven font fizetése van, anélkül azonban, hogy annak elnyeréséért tízezer fontot költött volna el, s ha valamelyik olvasóm elcsudálkoznék azon, hogy egy ember ennyire fáradhatlan volt az ötven fontos hivatalban, megnyugtatásául legyen mondva, hogy Magyarországban nyolcszáz esztendeig minden nemes ember tartozott bizonyos ideig hivatalt viselni csupa becsületért, - így a tisztelt olvasóra bízom, számítsa ki, hogy e mellékjövedelem mennyi pénzzel ér föl?