A macskaasztal.

Kinyílott a dohányzószobának ajtaja, bejött egy tüskés hajú ember, mentéjének szörnyű nagy ezüstgombjai akkorák, hogy az ezüstmíves még mondva is csak akkor csinálja, ha az árát előre leteszik; mert hátha örökre nyakán vész! Kordován csizmájának ezüst sarkantyúja, mint az S betűnek felső része fölkanyarodik, ujjain nem egy drága gyűrűnek köve szikrázik a gyertyafénynél; s mégis oly tartózkodva jő be, mintha alamizsnát kérne.

Talán elvétette az ajtót?

Az igaz, hogy nem volt hivatalos, ámbár névnapra nem szoktak vendégeket híni; nem is várták; s éppen azért jött el kilencedmagával, mert nem várták. Hóna alatt tartja azt a száraz fát, melyet száz esztendővel előbb faragott össze valami cremonai olasz, s midőn Bihari nyakon fogja, elkeserít minden embert, még a vének sem szégyenlenek sírni, s ez a magyar ember nem hiába mondja, hogy az ilyen nótára nemcsak ő, hanem az angyalok is sírnak, nem maguk, hanem mások bűneiért!

Kulcsár Istvánt leginkább meglepték a váratlan vendégek, tudta, hogy a vén Biharinak elküldhetik a száz forintos bankót, ha azzal együtt nem megy a könyörgés vagy szép szó: még a vonót sem húzza ki a hegedű mellől. S íme most, késő este fölölti a nagy ezüstgombos mentét, s mintha még ő könyörögne, hogy ennyi derék magyar ember közé eresszék be, eljön a vén cigány, ingyen hegedül ma, hisz hol a legjobb magyarok együtt ünnepelnek, nem maradhat el a cigány, mint az üstököst kíséri hosszú fényes farka, a cigány is utánaballag a magyarnak, hisz amint egyszer mondám; nincsen több oly nemzet, mint a mienk, melynek szolgálatára az isten egy külön nemzetséget teremtett, a cigányt, melynek egyéb dolga sincs, mint hogy nekünk hegedüljön.

Megállt a gazda a kemény képű cigány előtt, az meg visszanézte, keze alatt a hegedű mondta a köszöntőt, egy megvénült nótát, melynek verse úgy kezdődik: Szomorú a magyar nóta. Ez volt Kulcsár Istvánnak a legkedvesebb nótája, és mintha ma hallaná legelőször, és most szeretné meg először, olyan áhítatosan hallgatja Biharit.

Elbeszélgetett a vén cigány a hegedűn, egy szomorú történetet beszélt, olyan szomorút, hogy reszket az ujja bele, míg a hegedű elmondja. S a ki jártas a magyar krónikákban, aki minden léptét tudja e hánytvetett nemzetnek, az érti csak, mit beszél a vén hegedű, mely néha oly csöndesen szól, mintha egynémely dolgot csak súgva merne elmondani; néha pedig, mintha millióknak szólna, oly sebesen fut végig minden hangon, hogy mindenkinek elmondjon valamit.

A sok írástudó mozdulatlanul állt, bámulta a mennyei hangot, de nehogy ott felejtse őket az úristen egy helyben, kiszabadul a cigány a múltból, a jövendőt beszéli a vén hegedű, s mintha csak ölbe kínálná a legénynek a leányt, előránt egy frisset, s a bámuló vendégek olyan kedvre gyúlnak, hogy majdnem egymás nyakába szaladnak.

Jól esik a vén cigánynak, hogy nem kell tányér után nyúlni, hogy egy-két bankjegyért sorra szégyenkedjék, - eljőnek az érdemes vendégek, s a legbüszkébb magyar is kezet nyújt a vén Biharinak, ki rég vágyott azon becsületre, hogy a kezét ne csak akkor nyújtsa ki mint a koldus, mikor neki alamizsnát vetnek; hanem egy emberséges kézszorítás is jusson az érdemnek.

Egy-pár órára olyan boldogság áradt el a kis tanyában, mintha meg lett volna testesülve mindaz, mit e szép hazának jobbjai régen óhajtottak; mindenki igézet alatt volt, főleg azon izgatott lélek, mely a dohányzószobának sarkában egy állvány mellé húzódott, nem mintha maga akarna lenni, hisz szemei lelkesülten égnek, akár keblében égjen a láng, mely nyugtot nem hagy neki; de mint egy órának megindított gépe, kénytelen önmagának engedelmeskedni, és saját útját körülfutni egy életnek hosszán.

Érzi, hogy megindult, visszalépni nem tud és nem akar, önerejét, barátainak részvétét számba vévén, minden embert terveibe illeszt, mindenkinek szerepet oszt, - s olyan önfeledt lesz, hogy majdnem hangosan beszél, midőn a színházi hölgy egyenesen feléje tart, és a mélázót a sarokban is fölkeresi.

Szinte megdöbbent e váratlan találkozásra, agyában országos tűnődés, hol még a férfiember is megválasztva kap egy kis szerepet,... s egy gyönge asszony hozza el aprólékos házi bajait. A heves ember majdnem bosszantónak találja, hogy ím e percben olyan szerepre szólítsák, mi a dajkaság után nem messze következik, hat éves lánykának gyámsága, s ami tán ennél is unalmasabb, egy tapasztalatlan és igen hihetőleg elkényeztetett özvegyasszonynak aprólékos baja, mit éppen most legalkalmatlanabb időben akasztana a férfi gondok mellé.

Fáy András nyomon követé a hölgyet, így az ostromot ki nem kerülhette.

- Egyedül nem mertem jőni, Földváry úr, látja, segítséget is hoztam.

- Mégpedig olyan segítséget, - teszi hozzá Fáy András, - aki ebből a sarokból ki nem ereszt, míg igent nem mondasz, - ezt csak elöljáró beszédképen mondom.

- De már félni kezdek, - mondja Földváry összeszedvén magát, hogy a szépasszonynak az ő udvariassága ellen kifogása ne lehessen, - mit tetszik parancsolni szép asszonyom?

- Találja ki kedves Földváry úr, - esd a nő, - mert higgye meg, én özvegységemre oly gyámoltalan vagyok, hogy saját béreseimnek is könyörgök, mégis mindig mást tesznek, mint én mondom.

- De már akkor nem csodálom, hogy a béresek az ökröket egyedül eresztik az ekével, mint most nemrég láttam, és az országútról a hajdúmat ugrattam utánuk, mert nem nézhettem, hogy a gazemberek ingyen egyenek

- Úgy annál könnyebben kitalálhatná az én bajomat.

- Kitaláltam én azt régen, kedves asszonykám, - mondja Földváry inkább magyaros, mint egyéb, tán jogos, bizalmassággal, - hanem én arról nem tehetek, ha a fölséges úristen olyan bajt csinál, mit aztán ez a szépasszony tiszteletreméltó és példás hűségből jóvátenni nem akar!

- Ha már eddig jött, legyen ön az én őrzőangyalom és mondjon valamivel többet.

- Ha így vagyunk, élek a szabadsággal és elengedvén nagy nehezen azt a makacsságot, hogy kedves asszonykám másodszor férjhez menni nem akar; el kellene szánni magát egy kis szigorúságra, hadd lenne egy kis dörgés és villámlás a háznál és olykor le is üthetne néha napján.

- Istenem! - sóhajt az asszony mikor az oly nehéz dolog lehet, s asszonyhoz talán nem is illik.

- A szépasszonynak minden illik, még egy kis "teremtette" is, ha rákerül. Jobb ember nem lehetett, mint Krisztus, mégis mikor a zsidók vásárt csaptak a jeruzsálemi templomban, fölkapott egy kötéldarabot és úgy mentette meg a lelket, hogy a testre is ráhúzogatott.

- Csak még többet, elhallgatom akármeddig, én a tanítástól éppen nem irtózom.

- Még többet mondjak? - kérdi Földváry az asszonynak türelmén csudálkozva, - én azt gondoltam, hogy már is nagyon beleavatkoztam olyan dologba, mihez közöm nincsen, hanem ha engedelmet adnak; rajtam ne múljék, többet is mondok.

- Áldja meg az isten...

- Nem pénzért cselekszem, - mondja Földváry, nem akarván érdemet keresni olyanért, mit akármely ködmenes asszonynak is szívesen megtenne, - nálam az ilyen tanács éppen úgy kéznél van, mint az aprópénz; hanem tessék nekem megbocsátani, ha mondom, aki özvegyasszony akar maradni, tegye fejébe a megboldogult gazdának kalapját; mert sokszor hallottam hírét egykorban nevezetes Orbán nevű bírónak, kinek olyan nagy tekintélye volt, hogy később az utána következett bírók valahányszor parancsolni akartak, elkérették Orbán uram süvegét, mindjárt engedelmeskedett az egész falu.

- Jó, fölteszem a kalapot.

- Okosan teszi, szép asszonyom, - azaz megmondja: mától fogva se tűled, se hozzád; hanem arra, amerre én mondom, s aki nem engedelmeskedik, elpusztul a háztól, ha négykézláb csúsz-mász is, és leordítja a homokot a falról.

- Nehéz dolog lesz; de megteszem!

- De szeretném elhinni. Jegyzi meg Földváry olyanképpen, mintha ezt csak úgy gondolta volna; véletlenül fönnszóval is elmondá.

- Bíztat, bíztat, - mondja a nő szelíd szemrehányással, aztán mégsem bízik bennem, mikor elszánom magamat.

- Elszánja magát, édes gyermekem!... Kérdi Földváry egész szánalommal, - az elszánáshoz valamivel haragosabb képű asszony kívántatnék, mint kegyed, az elszánásról majd húsz esztendő múlva beszéljünk, annyi idő alatt a világ is jobban megunatja magát, - a haragtól sem irtózunk majd úgy; hisz akkor egy vagy két ránccal több vagy kevesebb...

- Megálljon!... mondja a nő, megfogván a vitázónak kezét,... hiúnak tart engem? Feleljen őszintén!

- Igen szép asszonynak! Mondja Földváry udvariasan és ügyesen, mintha cukorban adná a keserűbbet, és látva, hogy a nő elpirult, és hirtelen felelni sem tud, ő maga is tájékozá magát, vajon e nő nem érdemelne-e több figyelmet, mint száz más példány a nagyvilágban, anélkül, hogy azok ellen is nagy kifogás lenne?

- Nem felelt ön őszintén, - mondja az okos asszony, meghatottságának még a hanghordozásban is elegendő jelét adva, - hanem az nem tesz semmit ha egyik kérdésemre nem őszinte, az lesz a másikra, azért kérdem: Földváry Gábor miért házasodott meg?

- Hogy feleségem legyen.

- Értem a szót,... nagyon értem,... s azért szabadjon kérdenem, - mondja az asszony, nagy szemeivel Földváryra tekintve, - minden férfi így gondolkozik?

- Fájdalom, nem,... a mai világban csak nőt keresnek, aztán - punktum!

- Becsületes ember!... mondja a nő az igazmondóra tekintve, hogy az még arcán is meglássa az őszinteséget, s aztán folytatá: ha én Földváryban nem az őszinte embert kerestem volna, megkíméltem volna saját ügyeimtől; de mert azt kerestem, be kell vallanom, hogy istenben boldogult férjemnek egy hibája volt: hogy engem túlságosan szeretett, s én e nagy szeretet mellett nem lehetek olyan engedelmes, hogy annyi parancsolást tanulhattam volna meg, mennyit most özvegy állapotomban mégis tudnom kellene már.

- Asszonyom, - mondja Földváry, meghajtva magát e szerény vallomás előtt, - önnek méltó igénye van minden becsületes ember segítségére, - legelőször pedig az enyémre, minthogy méltónak tartott ilyen váratlan vallomásra, - nem akarom a társaságtól elvonni, - kész szolgája vagyok, és parancsát várom.

- Nem parancsot, csak annyit, mit nagy kérelemnek adhat meg: legyen gyámja szegény gyermekemnek, nekem pedig őszinte tanácsadóm.

- S mit mond ehhez a sógor?

- Oh, ő a legboldogabb ember lesz, ha nővel nem kell találkoznia, - mondja a nő a melléktermek felé nézve, - sógorom a legszélső szobában van, - vadászkalandjait beszéli, - én hálátlan vagyok irányában, midőn azokat előbb elhiszem, mielőtt elmondaná; - a két Szentpáli testvér nagyon elütött egymástól, - sógoromat kopóinak szeretete bőven kielégíti, - s elég nagy szívesség volt tőle, hogy pénzeim egy részét elhelyezte, hogy aggodalmaim ne legyenek.

- Ha jobbat nem talál, szép asszony, a kislánynak gyámapja leszek.

- Föltétel nélkül?

- A föltétel saját javuk lesz, - s én azokhoz alkalmazkodom.

- Engedelmes leszek! mondja Szentpáliné, meghajtva magát és Fáy felé fordulva, ki azzal végzi a beszédet:

- Tudtam, hogy rám semmi szükség sem lesz.

Földváry kiment a dohányzószobából, hol már nagyon is sok okos dolgot hallott, s engedve Keglevich Miklós szavának, elment az utolsó szobába, hol a szolgáló cselédség asztalt terített föl, s éppen akkor léptek be, mikor Józsa Gyuri azt mondja vagy tizenöt embernek:

- Legénység! ez legtávolabb esik az asszonyoktól, itt a bort víz nélkül is szabad lesz inni, - itt tányért sem kell váltani, itt a macskaasztal!

- Itt a macskaasztal! Hagyja rá a többi, eleven víg fickó valamennyi, még az is, a ki régen volt fickó, kik között Józsa Gyuri úgy járkál, mintha kis királynak választották volna meg. Ő rendelkezik valamennyivel, csakhogy az alattvalók nem mindig leghívebb jobbágyok; mert a kis királyon kölcsönben szintén ki fognak, és most is szembe intenek egymásnak, míg György úr a macskaasztalt körüljárta, főleg Szentpáli Mihály úr szeretne irtóztatót nevetni; mert György úrnak újdonatúj farkasbundáját ő borotváltatta meg, csakhogy az egészből mit sem tud a bundavevő gazda.

Oh, annak máson járt az esze, Bod Pált, a legelevenebb jurátust, kit valaha csak megemlegettek, magához szólítja:

- Pali öcsém! én az egész macskaasztal-kompániát szeretném kipróbálni, nekem tizenhárom próbás pajtásokra van szükségem, átkozottul civilizálódik ez a világ, maholnap kivásunk a régi jóból, - hallod-e, gondolj ki valamit, hogy ezek a fiúk meg ne szökjenek. - Valami olyat gondolj ki, mint a "Vassziklai Fridolin"-ban meg a "Pokolkői Vendel"-ben van, hogy az ördögnek is leköti magát egy ember, - legyen eszed Pali - gondolj ki valamit, lásd, ez a Szentpáli nagyon jó fiú; hanem mióta a testvére meghalt, és a sógorasszony van a háznál, nagyon megszelídül,... végünk lesz, ha ilyen ember is kidől közülünk - maholnap magnak való sem marad.

Bod Pál megörült a fölszólításnak, mert a bundaborotválás nála végződött, és nagyon nem szerette volna, hogy György úrtól haragot vegyen magára. Készen volt tehát a tervvel, s még esteli előtt megírt egy kemény szerződést, mely szerint a társaságnak minden tagja kötelezi magát, hogy nem haragszik; - ha pedig ezt cselekedné: büntetést fizet annyit, amennyit egy háromtagú bíróság kirendel, a legkisebb összeg lévén száz bankóforint, s innét föl mehet harmadfél ezerig.

Földváry bemenvén a "macskaasztalos" szobába, eszébe jutott a bundaborotválás, és nem tudta elpalástolni mérgét a gróf előtt, újra fölemlítvén neki, hogy ez megbocsáthatlan vad tréfa.

- Mondtam már, édes Gáborom: ezt már tudjuk milyen; de nem tudjuk, milyen lesz az, mit Józsa Gyuri fog visszaadni, s itt azon kell gondolkodni, hogy valamiképp elejét vegyük a vadabb megtorlásnak. Először is beszéljük rá Szentpálit, hogy Józsa Gyuri előtt ma titkolják el a dolgot; különben tőle kitelik, hogy még ma csinál olyant, melyen visszanevethesse őket; pedig nagyon röstelleném, ha Szentpáliné jelenlétében sógorát Józsa Gyuri nevetségessé tehetné.

- Igazad van!... hagyja helybe Földváry, körülnézve, hogy valakit leljen, ki által Szentpálit lecsitíthatná, s íme, jön Bod Pál a nagy ívvel.

- Pál gazda, mit visz?

- Tekintetes uram, az örökbékesség oklevelét, melyben megfogadjuk, hogy sohasem haragszunk meg egymásra, legalább nem ingyen, - s a ki mégis haragudni akar: tegye, csak az erszénye győzze!

- Megállj, mondja a gróf, a szerződést kezébe véve, és Bod Pálnak füle mellől kihúzza a tollat, mellyel még valamit odaír, s aztán a kelet napját, évszámát, amint illik, és a nevét.

- Mit írsz oda? Kérdi Földváry a grófot.

- Nevemet, édes Gáborom, - és mindjárt bebizonyítom, hogy a bolond embereknek is lehet hasznukat venni! Ezzel Bod Pálnak nyújtja a szerződést, hogy az tovább adja.

Józsa György úr kezébe fogván a szerződést, fölfogta a valódi értelmet, azt az örökbékességet, mire neki vad tréfái között nagy szüksége volt, hogy midőn szökni akaró vendége kocsijának tengelyét befűrészelteti, valakinek újdonatúj mentéjéről a sújtásokat lefejteti, mikor a dolmány ujjába eleven rákot dugat, a jó cimbora örökre meg ne szökjék; mert György úr rettenetesen gazdag ember, ha van Debrecenben "komédia", berándul egyszer-kétszer, s ott úgy agyonneveti magát, hogy a szék is összetörik alatta; de ezek a lótófutó gazemberek ma itt, holnap ott, ez a mulatság nem tart örökké, neki társaság kell, víg cimborák; de ki az ördög állja ki béketűréssel, midőn ő nagysága még azt a bolondot is megteszi, hogy saját házában a vendégágy alá gyújtat, s az alvó vendéget a láng ugratja ki az ágyból.

Majd kettéreped nevettében, midőn az örök békesség szerződését elolvassa, s ott látván Keglevich Miklósnak nevét, utána jegyzi a magáét, és Bod Pált megbízza, hogy a dolgot ékesszólással előadván, a macskaasztalt meggyőzze e szent célról; neki pedig lesz gondja, hogy minél előbb lúddá tegye valamelyiket.

Bod Pál nem akart bennsülni; tehát megkérte a házsártos urat, hogy az esteli végére hagyják a dolgot, addig elkészül az orációval: miben ő nagysága keresztény türelemmel megnyugodott, s mintha az örök békességet maga is hirdetné: a gróf és Földváry mellé állt, kik a színházról beszéltek.

Vagy elhitte, a mit mondtak: vagy nem volt határozott véleménye a dolog körül. Némán hallgatta a beszédet, és látta, hogy a másik kettő nem győz eleget beszélni róla, még Fáy Andrást is odaintik, s míg az egyik lélegzetet vett, addig a másik vagy harmadik szintén tett hozzá valamit.

- Pénz, pénz, meg harmadszor is pénz! Mondja Földváry, - a ki itt szűkmarkú, nem méltó, hogy szóba álljunk vele! Minden jóravaló embert meg kell adóztatni, kit így, kit amúgy; ha másképp nem: a pagát ultimónak felét adja oda.

Józsa Gyurinak az okoskodások ez a része tetszett legjobban, és szinte megmozdult, hogy neki is adjanak szerepet; mert nagyon csiklandozta valami, hogy ezután talán jótékony célra is lehetne valami bolondot tenni. Gróf Keglevich észrevette a mozdulatot, nem engedte kisiklani a fonalat, s a beszédet olyan modorban folytatta, hogy amannak lelke is dagadt bele, alig tudott megállani egy helyben, mit aztán Földváry is észrevett, kivált mikor a gróf könyökével is érinté, s a leglomhább ember, mintha sörélesztőt evett volna, nem győzte mondani, hogy a jó barátoknak milyen igazuk van.

Az estelit feladták, a társaság az egyéni vonzalmak szerént kereste föl a maga körét, a gróf Földváry- és Fáy Andrással az első asztalnál foglaltak helyet, Józsa Gyuri pedig a macskaasztal legelejére helyezkedék, hova a közbizodalom karonfogva vitte.

Az örök békesség forgott nagy fejében; nem árult volna el egy szócskát, hogy a madarakat el ne rezzentse a lépről. Összevissza gondolt mindent, mivel a derék tagokat bosszantani lehetne, és nem adná ezer forintért, ha valakit még ma meg tudna úgy haragítani, hogy legalább száz forintot fizettethetnének vele.

Míg Józsa Gyuri gyönyörködött önmagában s mint a ragadozó madár, prédáján egymaga lakmározott; a legelső asztalnál, a nőktől távolabb, néhány prókátoros ember ült s egy különös tárgyat hoztak elő, mi csak egyedül prókátoroknak való.

Élénk lőn a vita s a két vitatkozó Földváryt hívta föl bírónak, annál is inkább, mert nem lehetetlen, hogy Földváry maholnap alispánul választatván: éppen ebben a kérdésben még bíró is lehet.

- Én legyek a bíró? - kérdi Földváry a vitatkozók fölhívására hozzájuk fordulván.

- Kérnénk alássan, - mondja az egyik vitázó, - mi a herceg Grassalkovich-féle nagy kölcsönről szólunk, mely parciálisokra osztva, a bankárok kezéből a közönség keze közé szivárgott, s minthogy e kötelezvényekben nem az itteni bíróság van bíróul kitűzve, kérdés: a hercegnek magyarországi javait lehet-e végrehajtás alá venni?

- Ez a kérdés! - ismétli Földváry, - már most azt is hadd hallom, ki mit mond?

- Szomszédom igent mond, én nem-et s azt állítom, ha valaki engem hasonló körülmények között végrehajtással támadna meg, opponálnék; s akkor kérdem, az ellentállási pert hogyan kezdené meg az a bíró, ki ezeket a törvényeket szabályul el nem fogadja?

- E szerént sohasem lehetne ezen adósságot behajtani bírói úton! - Mondja a másik

- Igenis, nem! - Mondja Földváry - míg a mostani magyar törvények érvénnyel bírnak; s én, mint bíró, a végrehajtást még csak meg sem kísérteném.

- Ha a külső bíróság megkeresné is?

- Az mindegy. Aki valakinek pénzt kölcsönöz, tartsa magát azon ország törvényeihez, melyeknek az illető személye vagy vagyona körül engedelmességgel tartozik.

- Így e kötelezvények, ámbár milliókról szólnak...

- Előttem egy fillért sem érnek, mihelyest a herceg azt maga jószántából megfizetni nem akarja!

Az ellenkező véleményű úr nem vitatkozott tovább, hanem valami sajátságos mosolyt láttatott, mi Földváryt ingerelheté, azért Földváry nagyon határozott hangon mondja:

- Ha ön azt hiszi, hogy ez különcködés, fölhatalmazom, hogy e véleményt nevemmel bárkinek elmondhassa. Egyszersmind, tessék hozzátenni azt, amit én is bővebb értelmezésül mondok; a magyar törvényeket magyarokért csinálták, mégpedig olyan bölcsen, hogy ezek a törvények a magyar embert akkor is védelmezik, mikor nem akarja. Ezt, szeretném, ha a herceg is meghallaná!

Ezzel vége lőn a vitának s én esedezem a türelmes olvasó előtt, még csak tréfából se higgye, hogy e párbeszéd nem tartozik a dologhoz, mint azt maga is nagyon hamar tapasztalni fogja; de kénytelen vagyok történetem fonalait egyenkint kihúzogatni, s az én dolgom lesz, hogy annak idejében csomóba húzzam, valamint végül ki is oldozgassam.

De a macskaasztal! Mondják önök, és én szíves figyelmeztetésük után oda vezetem önöket, Bod Pál úr is eddig készen lesz mondójával; mert mintha ránk várna, bejövetelünkkor egyenesedik föl az asztalnak végéről.

- Uram, uram, Józsa György uram! szállok az úrhoz.

- Állok elejbe! Mondja az öreg harang, megkondulván e nagy rándításra, és szétnézett a társaságon oly megelégedetten, mintha hinné, hogy valamennyi engedelmes birkája lesz, és a bolondságból holta napjáig nem fogy ki.

- Mély megilletődéssel emlékszem vissza azon szomorú történetre - mondja Bod Pál, - midőn Káin Ábelt irigységből agyoncsapta, ezért nem kerül ember a hortobágyi pusztára, hol az ember is könnyen eltéved, hát még kedves urambátyámnak gulyája, melyet ember hiányában a kárókatonák őriznek, meg az a két nagy ficamodott lábú bötű, mit a tiszafüredi kovács azért sütött föl a kétéves tinónak tomporára, hogy az írástudó kitalálja belőlük, hogy az a vadmarha Józsa György uramé. Hiába vezetné útba az eltévedt jószágot a szegény legény, mire a harmadik határba érne vele, hogy ott valami írástudóval e két bötűt kimagyaráztassa: belebotlik a vármegye embere, s a hála helyett gyümölcse lesz a száraz fának, hova a kemény igazság példának okáért szárogatni köti.

Idáig elszolgál Káinnak Ábellel való szerencsétlen viszálykodása, mint azt eltagadhatlanul bebizonyítani szerencsém is vala. A harag lőn megölő betűje Ábelnek, kinek ártatlan vére nemcsak az égbe kiáltott, hanem elszolgált idáig annyi ezer esztendő óta, s én urambátyámtól kapott megbízatásom folytán elkészítettem az örök békességi szerződést, melyben kisded társaságunk tagjai kötelezik magukat, hogy egymásra sohasem haragusznak meg; ha pedig az emberi gyarlóság csakugyan örökös velünk, mint az eredendő bűn, ne cselekedhesse ingyen, száz forinttól kezdve fizessen egész harmadfél ezerig, amennyire kisded társaságunk három tagja elítéli bankó cédulában. Ezen summa pedig megyen nemes egyesült Pest, Pilis és Zsolt megye pénzes ládájába, onnét pedig azon építendő házra, hol az emberek annyira magyarul beszélnek majd, hogy pénzért sem beszélnek másképp, mint a mai diátrumban. Dixi.

Szentpáli Mihály volt a legelső ember, ki az örök békesség szerződésének aláírásához rohant, s ekkor Józsa Gyuri majdnem elkiáltotta magát örömében, hogy ez van legelőször megfogva.

A macskaasztal vendégei mind aláírták, s ekkor Józsa Gyuri ünnepélyes hangon kérdi:

- Van-e olyan ember, ki a dolgot megbánta? mert a hiteles bizonyság még nem írta alá!

- Egyik sem bánta meg! Kiált valamennyi, s hogy a dolognak törvényes alakja meglegyen, Földváry Gábor és segéd-esküdt társa meg "előttünk"-özték.

- Ámen! Mondja rá Józsa Gyuri, - majd meglássuk ki lesz az első ember, ki a haragot megfizeti?

- Jaj! ha kedves bátyám lenne! Kiáltja Bod Pál, Józsa Gyurinak egy gyönyörű tajtpipát frissen megtömve nyújtván át csupa figyelemből.

- No csak jól vigyázz Pál öcsém, hogy új pipámat el ne törd; mert azért mégis megharagudnám, egyéb jó portékám sincs, mint ez, meg az új farkasbundám, csak annak hagyjatok békét.

- Békét hagyunk, édes Gyurim, mondja Szentpáli oly gyöngéden ölelgetve Józsa Gyurit, mint valamely ölbeli gyereket, - ne félj, a molyok sem esnek bele, oly tisztára borotválta a külsejét két borbélylegény.

- Az én kétszáz forintos bundámat? - Mondja György úr elképedve.

- Ne félj, nem ér már az öt forintot sem.

- Ejnye, hogy a bűne verje meg, melyik cselekedte?

- Haragszol Gyuri?

- Még azt kérdezed? de még meg is nyúzlak benneteket, annyira haragszom! Mondja, elfeledve az örök békességet.

- No, ha haragszol, kedves cimborám, - mindjárt megmondjuk, mit fizetsz az örök békesség pénzes ládájába.

- Nem haragszom! Kiabál György úr, eszére térve, csakhogy késő már, a háromtagú bíróság elítélte hatszáz bankóforintra, ítéletét úgy indokolván, hogy a bunda kétszáz forint, már pedig ilyen érdemes társaságban három olyan bundáért sem illik haragudni: - így három bundának árát összevéve, fizet kerekszám hatszáz forintot!

Nem lehetett apellálni, Józsa Gyuri kivette a pénzt, Kulcsár István úrnak kezeibe tette, azt mondván: Tekintetes pénztárnok úr, jót állok érte, hogy jó termésünk lesz, - fizet itt még más is, nekem tessék azt elhinni!

Így végződött Kulcsár István uramnak neve napja. Földváry pedig Keglevichcsel menvén haza, bizalmasan mondja: ez a kis forrás is hajtja a kereket!

- Látod Gábor, mondja a gróf, - a bolond embernek is hasznát kell itt venni!