Két bolond egy pár.

Milyen szerencse, hogy falakat is építenek, így aztán könnyű megösmerni, hogy az a bolond, aki a falnak szalad.

Harmadik napon a múlt fejezetben történtek után Józsa György úr két fontos dologra határozta el magát: tudniillik, először penészedésnek induló három esztendei gyapjúját, sánta juhait, hízott ökreit és minden dögbőrt eladott egy gazdag zsidónak, s midőn már semmire sem emlékezett, mit a háztól elpusztíthatna, eszébe jutott, hogy van neki Pesten egy unokaöccse, kit ugyan ő taníttatott, hanem két esztendő óta nem látott, tehát izent a gazdájának, hogy kergesse az "Aranysas"-ba, hadd lássa legalább, hogy két esztendő alatt mennyit nőtt már csontra?

Leolvasott a zsidó ötven darab ezrest az asztal közepére, de Józsa Gyuri arra sem találta méltónak a pénzhalmazt, hogy kézbe vegye; hanem a pipaszár végével bökött közéjük, ha kettő közelebb állt egymáshoz, mint ő akarta, - aztán eleresztvén a zsidót, fekve maradt a nyugágyon, el is aludt, oly keményeket hortyogva, hogy midőn az unokaöcs bekopogott, a hortyogást feleletnek vélte, s ő a bácsi szobájába lépett.

Beléptekor mindjárt észrevette, hogy a bácsi alszik (nojsz, akkora hortyogásról észre is vehette,) de fölkelteni nem merte, hanem lehúzódott egy székre az asztal mellett; nézte a temérdek bankót, az iszonyú számokat, melyektől más most úgy megbolondulna, hogy felét legalább zsebre markolná, és az alvónak világos nappal szerencsés jó éjszakát kívánna. - Csak a fiút nem zavarta meg a látvány, szemeit nem csiklandozta a nagy bankó, még arra sem ösztönözte a bírvágy, hogy legalább megszámlálja, hány darab van az asztalon, neki kedvesebb volt az a nagy két garasos, melyet a bácsi az asztal sarkán feledt, s a jó fiú azzal bolondítá magát, hogy a bácsi azt a két garasost bizonyosan neki szánta - bárcsak föl is ébredne már!

Még nagyobbakat hortyogott.

A fiú remélte, hogy ez a nagy zaj is fölébreszti, és mielőbb birtokába jut a két garasosnak. Gondolatban már föl is váltotta, ette egy krajcárért a fekete cukrot, egy garason valami rossz kusztorát vesz, azzal az oskolában légyfogólyukat farag majd a padban, a megmaradt két krajcárt pedig mellénye sarkába varrja, hogy el ne költhesse; hanem minden nap megcsörrenti, ha megvan-e?

Ezen gondolatnál majd lefordult a székről, a bácsi akkorát hortyantott; de még sem ébredt föl.

Visszamenni nem mert. Féltette... a bankókat? - azokat ugyan nem, hanem a két garast; mert a csalfa remény annyira eszét vette, hogy már majdnem közelről is megnézte a két garasost, csakhogy igen messze esett tőle.

A gondolat százféleképp gyötörte, vajon mindjárt odaadja-e a bácsi, vagy mikor kezet csókol: bárcsak mindjárt visszaküldené, hogy még délelőtt megvehetné a kusztorát, ebéd alatt azzal vagdalhatná a kenyeret, s a kosztostársak epedve néznének rá, s az lenne a legboldogabb, amelyik egyet-kettőt vagdalhatna vele.

Oh, boldog ifjúkor, mikor egy kusztorával is boldoggá lehet valaki, s annyi ezer forint mellett a két garasos reménység is elegendő kövér. - Mennyivel boldogabb vagy mint az a pofóktest, melyben a szusz hortyogva sétál ki s be, s míg a lélek abban nyugszik, amiben el nem fáradt: egy ártatlan gyermek kincseit is védi.

Valaki kopogatott; de mindjárt be is lépett, s a bámuló fiú önkénytelenül is az alvóra mutatott, nehogy a bejövő fölverje.

- Ki vagy, édes öcsém? Kérdi Szentpáli a fiút.

- Józsa urabácsinak unokaöccse! Mondja a fiú félhangon eresztve ki a szót.

- Mióta vagy itt?

- Régen várakozom itt: de a bácsit nem mertem fölkelteni.

Szentpáli megcsóválta fejét, látva a nagy pénzösszeget, s ámbár gyanítá, hogy abból egy darab sem hiányzik, fölkergette a gazdát, ki álmából fölriadva, hihetőleg álmában is Szentpálival vesződve, midőn színről színre, látja, elég vadul kérdi:

- Te fűrészelted be tengelyeimet?

- Mégpedig mind a négy kerék mellett, kedves Gyurkám, - hanem az hagyján, az ilyen tréfa kétszáz forint, - jegyzi meg Szentpáli, - hanem akkor néztél volna ám nagyot, ha míg hortyogtál, testedet ellopták volna az ezeresek mellől.

Józsa fölnézett, s meglátva a bankjegyeket, szinte bánta, hogy - el nem lopták. Hogy ordítana most az egész korhelykompánia, összefutnák az egész várost, őt pedig leszamaraznák, hogy ennyi pénzre nem tud vigyázni. Szidnák, pocskolnák, míg ő pipára gyújtana és hallgatna, még a száját sem táltaná föl ötvenezer forintért és élvezné a nagy dicsőséget, mikor híre futamodnék a városban, mint a betyárnak, kire midőn ötvenet vernek, kiveszi mellényzsebéből a kis tükröt, bajuszát pödörgeti, s kiállja az ötvenet egyetlen szó nélkül. Neki ilyen bogara van, neki ilyen dicsőség kell! Oh, ne csudálkozzatok, hogy a hitnek mártírjai voltak és énekeltek midőn testüket olajban főzték; hogyne volna a szent meggyőződésnek is választottja, mikor ilyen bolond gondolatra is akad ember, csak az a baja, hogy nem akad gazember, ki őt hírbe hozza.

A fiú régen talpon állt, várta hogy a vendég után rá kerüljön a sor, hogy a kézcsókolást elvégezhesse, ez bizonyosan meglepi a bácsit; mert mikor faluról Pestre hozták, eleget tolta hátulról az apja, hogy Józsa urabácsinak kezet csókoljon; de a fiú úgy belekapaszkodott az apjába, hogy utóbb annak lába közé bújt, s onnét nézett ki az urabácsira, mégsem csókolt kezet.

Alig várta, hogy Józsa Gyurinak kezét elkaphassa, csak arra figyelmezett, hogy a vendégnek útjában ne legyen s midőn az odább lépett, elszántan rohant a bácsi keze felé.

Józsa Gyuri hirtelen elkapta a kezét, de a fiú nem tágított, a levegőben is utána halászott a bekecs ujjának, hogy a mit az urabácsinak szánt, átadhassa; de a kéz még hátrább esett, a fiú meg utána.

A bácsi eleget hadonászott jobbra-balra; de a fiú addig vadászott, hogy a kéz mégis egyszer útba esett, s a fiú szerencsésen elsütötte a kézcsókot, megelégedetten várva a bácsinak kegyes mosolyát, meg a két garast. Ennyit bizonyosan megérdemlett, ha tekintetbe veszi, hogy ezelőtt két évvel az apja hasonló emberségre hiába terelte.

- Hát te ki vagy? - Kérdi Józsa Gyuri, kezéről a csókot bekecséhez dörgölvén.

- Én vagyok, kedves urambátyám. Felel a gyerek az "urambátyám" szóra hagyván a magyarázatot.

- Az én Bandi öcsém?

- Igenis, én vagyok - Endre! Felel a fiú elvörösödve a Bandi szóra, és mindjárt helyreigazítva a régi nevet, melyet városon már éppen úgy röstell, mintha a bácsi ködmenben járatná.

- Ettél-e ma már?... kérdi a bácsi, - mert ha nem...

- Köszönöm...

- Mit köszönsz? - támad rá a bácsi - még rá érsz akkor is, ha jóllakol: eszel-e?

- Csókolom kezét...

- Az enyémet ugyan ne nyald meg többször, akárki tanított rá; hanem mi kell? Fokhagymás kalbász?

- Ments meg isten! Ijed föl a gyerek, fejtakaróját a szájához kapva, mintha már szájában érezné a fokhagymát.

- De csak inkább táltsd el a szádat, mindjárt hozatok egy rőföt.

- Kedves urabácsi, nem illik.

- Nem illik?... Kérdi a bácsi,... de hát ki bolondított el téged?

- A tanító úr mondta, meg a kosztosgazdám.

- Küldd ide a gazdádat Bandi öcsém; de mindjárt! Parancsolja a fiúnak, s amint az elment, még egy keserves pillantást vetve a két garasosra, Józsa Gyuri pedig Szentpálira nézett.

- Na Miska, láttad ezt a kölyket?

- Láttam, pajtás; ezt ugyan porhanyóra főzték itt Pesten. Mondva sem készíthették volna ki jobban, olyan kezes, mint valami csiraborjú; még nyalogatta is a kezedet, mintha sót érzett volna.

- Láttad, mint elvörösödött, mikor Bandinak mondám?

- A kolbász előtt meg hogy fogta be száját.

- Pedig ha én elfeledem bele tenni a rágni valót: leesik az állkapcája.

- Ej - mit tagadod, kedves Gyurkám; ha pénzedben van, valld be, hogy magad is azt akarod, hogy így fejeljék meg kedves öcsédet. - Gúnyolódik Szentpáli. - Meg akarsz közülünk szökni, s ezt a süldőatyafit előre küldöd; ez aztán majd nem vágja el magát, ha a viaszkos padlóra eresztik.

- Jól beszélsz, Mihály barátom, - hanem többet is mondj, mert ezt, látom, még magad sem hiszed.

- Miért ne, kedves Gyurkám, - nem te lennél a legelső, kiről lefeslik a mente; - látod, ez most módi, - folytatá Szentpáli a gúnyt, magadra is vettetsz egy kis új foltot, ha Bandi öcsédből két esztendő alatt Endrét faragtak, - Józsa Gyuriból is lehet Józsa Sursli (Georges). Ilyen preceptor, mint Endre öcséd, téged is megtanít arra, ami illik vagy nem illik.

- Mondj még bolondabbat, Miska.

- Attól félek, hogy el nem találod hinni.

- Hadd lám, mit hitetnél el velem?

- Látod, mindent megunhat az ember a világon; - te csak kétszer húztad a rövidebbet, mégis álmodban is eszedbe jutok; s ha még néhányszor így jársz: megugrol közülünk, beállsz józan embernek, akkor aztán megéhezel a nagyságos titulusra...

- Miska! Meglőlek, ha ilyen bolondokat beszélsz.

- Látod, hogy már hiszed amit mondok; - mert készpénzed van, - tiszttartódnak idáig ugyan nem adtál fizetést, hanem "szabad lopás"-ra fogadtad; mert úgyis azt hiszed, meglop; s ha még adsz neki kétszáz bankóforintot: megnagyságol.

- Hát aztán? Kérdi türelmetlenül a másik.

- Aztán eszedbe jut, hogy mégis szép volna, ha ezt a titulust nem konvencióban kapnád, utána veted a fejedet, szépen, alázatosan elmászkálsz utána, Endre öcsédtől a kézcsókolást is lassan eltanulod...

- Megnyúzom azt a kölyket! Ordít György úr neki dühödve; mert Szentpáli úr nagyon a tyúkszemek körül járt.

- Megnyúzod? Kérdi Szentpáli.

- Tetőtől talpig.

- Hát aztán?

- No hát mi kell még aztán! nem elég annyi?

- Nem ám, kedves Gyurkám, ha új bőrt nem akarsz ráhúzni; mert, így az érdemes "família" hasonlatosságából úgy kivedlik, hogy előbb hasonlít valami jött-ment köszörűshöz, mint hozzád.

- Úgy-e? - mondja Józsa Gyuri, - talán azt gondolod, hogy majd azért köpültetek vagy tizenöt esztendeig, hogy vajban füröszthessem; hanem ne búsulj, úgy kifelejtem végrendeletemből.

- Csináltál már?

- Hát hálni jár belém a lélek?

- Bandi egyenes örökösöd?

- Bíz annak csak az jut a többi miatt, amit éltemben juttatok neki.

- Akkor semmi közöd hozzá, míg nem biztosítod, kedves jó barátom, - okoskodik Szentpáli, - s én azt tanácslom, ereszd csak azon úton, amelyiken eddig járt, - csúszva-mászva csak keresztülvergődik az embereken.

Józsa ugyancsak kimelegedett, Szentpáli annyira meghajszolta benne a vért, hogy szeretne elsülni; mert ez emberen kifogni nem tud. - Szemei kidagadnak üregeikből, s ekkor meglátja a szétszórt bankjegyeket.

- Miska, - szólítja meg az ellenkezőt, - itt van ötven darab ezeres.

- Látom, - és nagy szerencse, hogy Bandi úrfi itt volt, különben most te sem látnád.

- Az éppen Bandi úrfinak lenne legnagyobb szerencsétlensége.

- Miért?

- Ez lesz apai, anyai jussa; ha megérdemli.

- Lássuk tehát az érdemeket.

- Pajtás, - mondja György úr, igen okos képet akarván csinálni, rászánom magamat, ezt a gyereket én veszem körmeim alá, még ma hazatakarodik Pestről.

- Hova küldöd aztán?

- Azt még magam sem tudom; csakhogy félrenyomom a mostani formáját, családomban ugyan meg nem tűrök ilyen majmot, ki még azt is megköszöni, amit még meg sem kapott!

- A szándék nem rossz.

- Dejsz, barátom többet is szándékozom én, - tervel odább György úr - nem rakom én őkigyelmét üveg alá, - kiállítom a zápor alá, hadd verje meg az eső, - hadd szívósodjék meg a latyakban, hogy el ne vigye a szél, meg a penész se essék bele, mint itt Pesten. Aztán végigjáratom vele az én oskolámat, úgy küldöm föl ide Pestre, s a korhelykompániának három tagja mondja ki fölötte az ítéletet; érdemes-e az ötvenezer forintra?

- Ezt mind most gondoltad ki?

- Igen! mondja Józsa Gyuri, nem tudva mit akar a másik.

- Hanem holnapig megint elfeleded.

- Elfeledem?

- El azt, édes Gyurkám, - az ötvenezer forinton kezdve odáig, midőn a kompániának három tagja ítélné neki az örökséget.

- Hogy meg ne hazudtolhass, íme leírom szóról szóra. És le is írta, végül hozzá tevén, - hiszed-e?

- Mindent elhiszek, Gyuri, csak azt nem, hogy Bandi úrfi a próbát kiállja; mert látod, benne van a birkahimlő, - olyan lágymeleg legény lesz belőle, hogy rétestésztának elnyújthatod. Ezt meg én adom írásban.

- Írásban adod? - Mondja a felbőszített ember bosszúért lihegve.

- Írásban adom; mert hiszem és vallom, hogy a korhelykompánia előtt megbukik. És hogy nem bízom nevelési rendszeredben, azt is írásban adom, hogy...

- Megállj! Kiáltja Józsa, - olyant mondj, hogy bolondnak tartson minden ember, még magad is!

- ...Sőt hogy még a harmadik ivadékom is annak mondjon; - ha te kipusztulsz, legalább én utánam maradjon valaki, - mondja Szentpáli szikrázó szemekkel, mint a ki nyert ügyével dicsekszik, - megházasodom. Tehetek ennél bolondabbat?

- Nem, pajtás, - ennél bolondabbat nem tehetnél; csak írd meg, én pedig a pénzt Kulcsár István és Fáy András urak kezére bízom! Mondja örömtől reszketve, hogy Szentpálit így markába csíphette, s mikor az iratkát kölcsönösen kicserélték, Józsa Gyuri az iratot magához ölelte, alig tudván megállni, hogy fönnszóval el ne kiáltsa: Megállj, imposztor, - megházasítlak!