Egy özvegyasszony háza.
Higgyétek el, az
özvegyasszonynak legsoványabb hízója is többet eszik, mint másé a legkövérebb;
még sem hízik, mégis sovány marad: mint ha bújában a gazda után ment volna el
étvágya. Lássátok, még az állat is megsiratja a gazdát! Milyen kár, hogy
vigasztalni nem tudja a boldogtalan özvegyasszonyt, mikor körülnézi az udvart,
mintha az elhunyt gazdának nyomait keresné; - hanem hiába keresi, egyik nyom a
másikat éri, de egyik sem a gazdáé, s a bús asszony azt sem veszi észre, hogy a
nyomok oly szokatlanul egészen a kerítésnek tartanak, s ha az illető
sötétben ment a szokatlan irányban, hogy ütötte fejét a leásott karóba. Ó, ez
mind nem jut eszébe a szegény asszonynak, s az a hízósüldő hiában röfög,
abból senki sem érti meg, hogy a kukoricának felét a kerítésen keresztül
hordják el; mert azt gondolja a sok jó cseléd, ha az asszony búsul, hadd lássák
meg a hízódisznaján is, az is búsuljon, az is soványkodjék.
Szegény özvegyasszony!
Négyökrös szekér fordul ki
az udvarból, a kopogóra fagyott döcögőn nyikorogva fordul a négy kerék, a
megtágult karikák sírva ütődnek egymáshoz, még a koldus is megáll a
keserves nótára, még az is eszébe jut, hogy nálánál nagyobb koldus is lehet, s
a kenyeres tarisznyát oldalról előbbre rázza, hogy a fölöslegből
másnak is juttasson; hanem megint visszarázza, fejét megcsóválja, látva, hogy a
négy keréken még az őszi sár is rajt van. Ne rázd a fejedet, jámbor öreg,
emléknek maradt a keréken a sár, még az azon nap ragadt mikor a gazdát kivitték
a temetőbe, - hadd maradjon ott, míg az eső le nem veri. A tengelyen
nyikorogva fordul a nehéz kerék, tudja a jó cseléd, hogy az özvegyasszony
hízójának kevesebb hája lesz, gazdálkodik vele, úgy is illő dolog, hogy a
gazdát még a kerék is megríja; s ha már a kerék is búsul, a négy ökörnek is
jusson eszébe a gazda, ostornyéllel veri a jámbor párákat, mire még a koldus
sem állhatja meg a szót, és égre fölsóhajtva mondja:
Szegény özvegyasszony!
Még a földje is mostohább:
mintha megnyűték volna minden veteményét, fele termés a földben marad;
talán a megholt kapaszkodott a vetemény csírájába, s a maga részét nem ereszti
ki a földből? Megcsalták a földet, felényi magot adtak neki; mert nem
hiszi a gonosz cseléd, hogy a föld majd elárulja, valamint a megholt gazda nem
szólamlik meg a sírban; de midőn eljő a kikelet, mely a vetetlen
virágot is kicsalja a földből, és az utazó a kövér földnek barázdáiban
meglátja a tolvajmunkát, mely annál gazabb, mert valamennyit ellopni nem
merték; megkérdi, kinek gazdálkodnak e földdarabon? Aztán ez is csak úgy tesz,
mint előbb a koldus, csakhogy ez már nem fohászkodik az égre; hanem
előbb kikáromkodja magát, elképzel huszonöt botot egyenkint minden
béresre, aztán mondja még elég hallhatólag:
Szegény özvegyasszony!
Folytathatnám e képet, hisz
mi közünk hozzá? más ember nyomorúsága az egész, hadd csípjék, hadd lopják, - a
könyvnek végén úgy is azt mondja a kegyes olvasó, földhöz vágván a könyvet,
hazugság az egész, ráér ez a kötnivaló nép, unalmában összevissza gondol és ír
mindent, s eladja pénzért! Hanem a ki nem így gondolkozik, aki elhiszi,
hogy az életet híven rajzolni nem időlopás, azok kedvéért folytassuk a
történetet, és az özvegyasszony házánál keressük meg Szentpáliné asszonyt.
Hazajött Szentpáliné néhány
heti távollét után, azon nyugalommal, hogy a gyámoltalanságnak támasza akadt;
de maga is elszánta magát, maga sem tudván mire, hanem hazamenet már gyanítani
kezdé; mert a mint saját földjeihez ért, panaszolkodni kezdett a meglopott
föld; odább leeresztett fővel állott a megsoványodott négy ökör,
csípejükön és tomporukon vastag kolbászokra dagadván ki az ostornyél helye;
otthon az udvarban széthányva minden, hogy semmi se hasonlítson az azon
időbeli állapothoz, midőn a gazda még élt. - S e különbség hangosan
lármázott, elárult mindent, s ekkor az elkeseredett asszony önmagának mondja:
Ilyen az özvegyasszony
háza.
De szeretne sírásra
fakadni; de akkor a kis lány kérdezősködhetnék, vagy még bizonyosabb, hogy
még anyjánál is jobban sírna, akkor azt is vigasztalni kéne, - erre nincsen
elegendő ideje; mert most látja meg, hogy valaki a kerítésnek karóját
kiemeli, s azon akar valamit kivinni; ilyenkor elfeledi az ember a sírást, és a
szépasszony mit sem törődve az udvaron keményre fagyott göröngyökkel, a
kerítéshez siet.
- Barátom, az én udvaromnak
kapuja is van, s aki a kerítésen megy ki, azt többé a kapun sem eresztem be!
Oly erélylyel mondá e
néhány szót, hogy az erős kamasz jobban megijedt, mintha puskával
lőtték volna meg, sőt még hazudni sem tudott; hanem mereven állt,
kezében a palánkfát tartá, s a kerítésen túl látható volt a félbeli zsák, mi
árulója volt az asszony és néhány előkullogó cseléd előtt, kiknek
szeme láttára azt parancsolja Szentpáliné:
- Nem gátolom az utat; hanem
azon úton távozzék kend, melyet önmaga választott: a kerítésen át - Isten
velünk!
A meglepett cselédek
megszégyenülve álltak, pedig az asszony egyetlenegy szemrehányó szót sem
mondott; de az egykori bizalmasság is elmaradt; nem mondá nekik, hogy födetlen
fővel ne álljanak előtte; s midőn a legközelebb álló keze után
nyúlt, nem engedé megcsókolni. S e mozdulatot oly méltósággal tevé, hogy a
cselédek kisebb-nagyobb mértékben bűnösségüket gyaníták, hogy egy nyomon
valamennyinek gazságát tudja az asszony, ki nem fog megtorlást keresni
káromlásban vagy ütésekben; hanem midőn hallgat, magában kimondja
cselédeire az ítéletet, hogy őket semmirekellőknek tartja.
Még a vétek is megkívánja,
hogy számot vessenek vele; a legelszántabb gazember is ígér magának időt a
megjavulásra, csak vessenek vele számot, verjenek rá néhány százat, vagy zárják
be bizonyos időre, hogy ne legyen bűnére többé gondja, - mert míg e
számvetésen keresztül nem esik: adósságát érzi, melyet ki nem fizetett még. S
íme, egy asszony kifog ennyi gaz cseléden. Nem dühöng, nem ordít, hogy a
szomszédok a kerítésre kapaszkodjanak a lármát bámulni, érezteti velük
elégületlenségét; de nem szól, rossz embereknek tartja őket, a bűn
nem tarthat igényt az elfeledésre, hisz nem verték, nem szidták le, s nem kergették
el az elkövetőt; s éppen ezért tudja, hogy becsületének foltja marad,
melyről mindennap újra meg újra megemlékeznek még.
Ott áll négy-öt vállas
kamasz, mindenik elbír két zsákot, mutatóba lehetne elvinni őket, ott is
táltott szájjal bámulnák; s íme, oly ostobán állnak egymás mellett, asszonyuk
tekintetét nem bírják kiállni. - Egyik sem szól, mert az asszony sem szól, csak
a rendetlenséget nézi, s mily szánalommal nézi; s mikor elfárad a nézésben, egy
nagy fohásszal megyen el mellettük, egyiket sem pofozza föl, egyiket sem szidja
le, - ott hagyja nekik a lelkiismeret vádját: hogy valamennyit hitvány
embernek tartja.
Szobáiba megyen. Máskor
ölelő karok fogadák itt; de a kínos visszaemlékezés nem tudja megríkatni.
Érzi, hogy a kötelesség olyan terheket rakott vállaira, melyek most a sírást
sem engedik meg. Csak ruhát változtat, aztán előkeresi férjének kézi
lámpáját, magára vállalja e szokatlan munkát, melyet boldogult férje karján
olykor látott, egy leánycselédet magával szólítva, lement a gazdasági udvarba,
ökör- és lóistállót szemügyre vett, s minthogy a széna-szalmahulladék
eléktelelenítette az egykor szigorú rendben tartott épületet: elég hangosan
mondja a nőcselédnek valamennyi férficseléd füle hallatára:
- Sári! fogd azt a
söprőt, tisztogasd össze a hulladékot, járni sem tudok a szemét miatt.
Na, csak ez kellett még,
hogy a szolgáló tisztogasson béresek és kocsisok után. A megalázott
férficselédek rettentő szégyenlék e kudarcot, kivált mikor az asszonynak
kedvenc cseléde, kit az útra is magával vitt, ünneplő ruhában minden
tartózkodás nélkül kapta föl a földön fekvő söprőt és néhány pere
alatt tiszta utat vert az öreg szemét között.
- Mi lelte ez asszonyt? -
vélik a megszégyenült cselédek, kik elégszer szemtanúi voltak, midőn
Istenben boldogult Szentpáli úr néha levezette; de úgy vigyázott rá, mint
szemefényére, hogy ló meg ne rúgja, vagy szarvasmarha meg ne öklelje. S íme,
legyőzi természetes félénkségét, józan óvatossággal nevén szólítja a lovat
és bizalmasan megveregetvén, egyiknek cukrot, másiknak kenyérszeletet nyújt,
mint férjétől látta. S az okos állat jámbor engedelmességgel simíttatá
magát az ajándékfalatot óvatosan vette el, és szinte megnézte az adakozó
asszonyt, ki valami rég élvezett jóra emlékezett, s a jó falatot vígan
ropogtatja.
- Tündér! - szólítja meg az
egykori paripát, - kedves Tündér! úgy-e nem gondol rád senki? Mindenki
elfeledkezett rólad, abrakod sincs, szegény állat! - mondja a jászolba tekintve
s elbeszélgetett a szelíd állattal. Ígérte neki, hogy ezután gyakrabban látja,
abrakjáról gondoskodni fog, hogy panasza ne legyen; de ugyanezen szavak
megértettették a gondatlan cseléddel, hogy többet felénél neki mondott az
asszony, ki most mindent rendre nézett.
A nőcseléd azonban
hasznát vette a söprőnek, széna-szalmahulladékot, kocsist, bérest elsöpört
láb alól, s a megszégyenített férficseléd szótalanul tűrte, hogy a dévaj
leány félre söpörte őket az útból; sőt a legszélsőnek megsúgta,
hogy egy hét múlva nótát csinálnak a falu sarkán Szentpáliné béreseire.
Szentpáliné végig ment a
kitisztított utcán, a lesoványodott ökrök mellett bánatosan állt meg: mint a
hét sovány esztendőnek élő képe álltak előtte a lenyomorgatott
állatok, a szó már ajkára tolakodott; de még jókor leküzdé a panaszt, helyette
a dévaj leány vett elégtételt a bámész férficseléden.
- Jancsi! - mondja az egyik
béresnek, - ha a káposztára ennyi csontot, meg ilyen kevés húst tenne a
szakácsné, mint amennyit az ökrökön hagyott kentek, leütnék a szakácsné
derekát.
A megszólított ember nem mert
visszaszólni a nyelves leánynak; hátha még többet is mondana.
Szentpáliné kezében tartva
a lámpát, egyik megkínzott ökörnek farán kézzel is megtapogatta a kemény
ostornyélnek kidudorodott helyét; de itt is a leány szólt helyette.
- Ferkó! amilyen soványak a
hízók, nem tudom kerül-e ilyen vastag kalbász a kentek káposztájára.
Erre sem mertek felelni,
inkább arra vigyáztak, amit az asszony mond, ki visszafordulván a sornak
végéről, a leánynak szóla:
- Sári, összetisztogattál
már?
- Az egész istállót.
- Holnap korán reggel
lejössz megint; mert szégyenlem e rendetlenséget.
- Majd a szekerekről
is letisztogatom a sarat, tens asszonyom.
- Jó lesz, édes Sárim.
- Meg a szalmát is
összekotrom, tens asszonyom; mert egész utcája van amint a béresek a
szérűről idáig hordták.
- Valaha nem volt úgy! Véli
az asszony, nem tudván elnyögni egy kis fölszólalást, aztán kis lámpáját maga
előtt tartva, minden további megjegyzés nélkül ment el a lakóházba.
A nyelves szolgáló nem
tudott ilyen olcsóért elmenni; midőn az asszony kiment, készakarva késett,
a söprőnek helyet keresett, s a sarokban látván lógni egy szűrt, azt
onnét levette, helyére a söprőt tette; a szűrt pedig a legsoványabbik
ökörnek kidülledő csípejére akasztá.
- Szegény Pajkos!
mondja az ökörnek, rád akasztom ezt a szűrt, ha húsod nincs, legalább
legyen bőröd a másik úgyis levedlik rólad maholnap.
- De jó kedved van! Mondja
egy a szájtáltók közül.
- No még milyen, - éppen
mint a kendtek ökreinek, azok is majdnem kibújnak a bőrükből - jó
éjszakát mind közönségesen, - hova parancsolják a teins urak a kávét reggel?
Ide hozzam utánuk? Hanem tejet majd pénzért vegyünk; mert kilenc tehén nem ád
többet egy pintnél! Jó éjszakát!
Énekelve ment el a lány,
élénk esze egy régi nótára hamar rákapott egy verset:
De sovány a mi ökrünk!
A béres azt mondja:
Hogy ha maga jóllakik;
Többre semmi gondja.
A jó torkú leány megérdemlené a karzat tapsát, oly értelmesen hangoztatá az
érzékeny verseket, melyek az istállóban elvitázhatlan hatást csináltak, s a
legvénebb béres nem tűrhetvén tovább a gúnyt, egy suhanc ostoros kisbérest
odább lökött maga mellől:
- Vesd meg már az ökör almát, mert bizony rád dűl az a fáradt állat.
- De megszólamlott kend! Dörmög vissza süldőlegény, megszokván az
engedetlenséget.
- De öcsém, nagyobbat szólsz te, ha hozzád értetem ezt a villanyelet; mert
az én két orcám nem pirul meg többször helyettetek, és ha hajnalban rendben nem
lesz az udvar, a kerekekről le nem lesz verve a sár: én csinálok ám
verset, nem az a nyelves.
Elkotródott az ostoros, előkereste a villát, vele a többi, és a
legöregebbnek példájára helyreállíták a régi rendet, kétszer izenvén a
vacsorára hívó cselédtől, hogy még nem érnek rá.
Vacsora alatt megszűnt a csevegés. Mint aki lopott marhából eszik,
minden falatot kétszer kellett nyelni, míg egyszer lement, a fölébredt
lelkiismeret úgy torkon fogta őket, s alig várták, hogy kikotródhassanak a
szobából, nehogy vagy az asszonnyal, vagy a jótorkú szolgálóval találkozzanak.
Hajnalban pedig össze volt kotorva az udvar, a kerekekről lámpavilágnál
leverték a sarat, az etetést itatást a hajdani rend szerént végezték; mégis
alig tudtak mindent helyre tisztogatni. Mikor az asszony kis lámpájával
bevilágított az istállóba, szemei keresték a boldogult férjnek ülőhelyét a
szénatartó mellett, s midőn elég váratlanul azt is ott találta a
kitisztázott helyen: elérzékenyülve ereszkedék az emlékezetes helyre.
Lejött a lármás szolgáló is, még őt is megelőzte az asszony,
ő utána sietett, elhozta a fejősajtárt, ma nagy kedve kerekedett e
munkára vállalkozni; mert éjfélig nem fogta le szemeit az álom, mindig nótán
járt az esze, azt akarta volna eldúdolni, ha a béresek megvárták volna, hogy
helyettük ő söpörje föl a helyet.
Nagy csöndesség volt az istállóban, csak az a zaj hallatszék, midőn a
száraz takarmányt harapta a kinyugodott barom, jóízűn esvén nekik, hogy a
béres újra vakaróhoz nyúlt, s a hónapos szennyet levakarta róluk.
Egyik sem hitte, hogy az asszonynak gondossága ennyire terjedjen; hanem a
tegnapi jelenet után igen értelmes magyarázat lőn az asszonynak megjelenése,
és a kísértő léleknek éjféli tizenkettőkori megjelenése nem lett
volna oly megdöbbentő, mint midőn a kis lámpának világa bevezette az
asszonyt.
A cseléd is szívesen elnyújtóznék a szénatartóban; hát a selyemtakaró alatt
mennyivel édesebb az álom! - gondolja a béres, - megjártatván eszét az
okoskodásban, és újra meg újra oldalba lökte valami, nem kívül, hanem
belől, a hol a lelkiismeret lakik; s a szégyenkedő cseléd elkerülte a
szénatartót, máshol keresett dolgot.
Szentpáliné észrevette a változást, egy nyughatatlan éjszakának keserve után
mégis vigasztaltabb vala, a kedvenc cseléd megmutatván neki a fejést, egyetlen
egy rendes etetés, egyetlenegyszeri utánlátás után megkétszereződött a
tehenek haszna, s az asszony fölkelvén, hálásan simogatá meg a kis nyelvesnek
arcát.
Végigment a soron, minden darabnál külön megállt, útjában a tegnapi vén
béres kísérte, folytonosan a tűnődő asszonynak arcát nézve, s
utóbb észrevett egy lecsordult könyűt, ekkor mert a vén cseléd
megszólalni.
- Tens asszonyom! mától fogva nem látszik meg e házon, hogy ez özvegyasszony
háza.
|