Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Vas Gereben
Egy alispán

IntraText CT - Text

  • Egy özvegyasszony háza.
Previous - Next

Click here to hide the links to concordance

Egy özvegyasszony háza.

Higgyétek el, az özvegyasszonynak legsoványabb hízója is többet eszik, mint másé a legkövérebb; még sem hízik, mégis sovány marad: mint ha bújában a gazda után ment volna el étvágya. Lássátok, még az állat is megsiratja a gazdát! Milyen kár, hogy vigasztalni nem tudja a boldogtalan özvegyasszonyt, mikor körülnézi az udvart, mintha az elhunyt gazdának nyomait keresné; - hanem hiába keresi, egyik nyom a másikat éri, de egyik sem a gazdáé, s a bús asszony azt sem veszi észre, hogy a nyomok oly szokatlanul egészen a kerítésnek tartanak, s ha az illető sötétben ment a szokatlan irányban, hogy ütötte fejét a leásott karóba. Ó, ez mind nem jut eszébe a szegény asszonynak, s az a hízósüldő hiában röfög, abból senki sem érti meg, hogy a kukoricának felét a kerítésen keresztül hordják el; mert azt gondolja a sok cseléd, ha az asszony búsul, hadd lássák meg a hízódisznaján is, az is búsuljon, az is soványkodjék.

Szegény özvegyasszony!

Négyökrös szekér fordul ki az udvarból, a kopogóra fagyott döcögőn nyikorogva fordul a négy kerék, a megtágult karikák sírva ütődnek egymáshoz, még a koldus is megáll a keserves nótára, még az is eszébe jut, hogy nálánál nagyobb koldus is lehet, s a kenyeres tarisznyát oldalról előbbre rázza, hogy a fölöslegből másnak is juttasson; hanem megint visszarázza, fejét megcsóválja, látva, hogy a négy keréken még az őszi sár is rajt van. Ne rázd a fejedet, jámbor öreg, emléknek maradt a keréken a sár, még az azon nap ragadt mikor a gazdát kivitték a temetőbe, - hadd maradjon ott, míg az eső le nem veri. A tengelyen nyikorogva fordul a nehéz kerék, tudja a cseléd, hogy az özvegyasszony hízójának kevesebb hája lesz, gazdálkodik vele, úgy is illő dolog, hogy a gazdát még a kerék is megríja; s ha már a kerék is búsul, a négy ökörnek is jusson eszébe a gazda, ostornyéllel veri a jámbor párákat, mire még a koldus sem állhatja meg a szót, és égre fölsóhajtva mondja:

Szegény özvegyasszony!

Még a földje is mostohább: mintha megnyűték volna minden veteményét, fele termés a földben marad; talán a megholt kapaszkodott a vetemény csírájába, s a maga részét nem ereszti ki a földből? Megcsalták a földet, felényi magot adtak neki; mert nem hiszi a gonosz cseléd, hogy a föld majd elárulja, valamint a megholt gazda nem szólamlik meg a sírban; de midőn eljő a kikelet, mely a vetetlen virágot is kicsalja a földből, és az utazó a kövér földnek barázdáiban meglátja a tolvajmunkát, mely annál gazabb, mert valamennyit ellopni nem merték; megkérdi, kinek gazdálkodnak e földdarabon? Aztán ez is csak úgy tesz, mint előbb a koldus, csakhogy ez már nem fohászkodik az égre; hanem előbb kikáromkodja magát, elképzel huszonöt botot egyenkint minden béresre, aztán mondja még elég hallhatólag:

Szegény özvegyasszony!

Folytathatnám e képet, hisz mi közünk hozzá? más ember nyomorúsága az egész, hadd csípjék, hadd lopják, - a könyvnek végén úgy is azt mondja a kegyes olvasó, földhöz vágván a könyvet, hazugság az egész, ráér ez a kötnivaló nép, unalmában összevissza gondol és ír mindent, s eladja pénzért! Hanem a ki nem így gondolkozik, aki elhiszi, hogy az életet híven rajzolni nem időlopás, azok kedvéért folytassuk a történetet, és az özvegyasszony házánál keressük meg Szentpáliné asszonyt.

Hazajött Szentpáliné néhány heti távollét után, azon nyugalommal, hogy a gyámoltalanságnak támasza akadt; de maga is elszánta magát, maga sem tudván mire, hanem hazamenet már gyanítani kezdé; mert a mint saját földjeihez ért, panaszolkodni kezdett a meglopott föld; odább leeresztett fővel állott a megsoványodott négy ökör, csípejükön és tomporukon vastag kolbászokra dagadván ki az ostornyél helye; otthon az udvarban széthányva minden, hogy semmi se hasonlítson az azon időbeli állapothoz, midőn a gazda még élt. - S e különbség hangosan lármázott, elárult mindent, s ekkor az elkeseredett asszony önmagának mondja:

Ilyen az özvegyasszony háza.

De szeretne sírásra fakadni; de akkor a kis lány kérdezősködhetnék, vagy még bizonyosabb, hogy még anyjánál is jobban sírna, akkor azt is vigasztalni kéne, - erre nincsen elegendő ideje; mert most látja meg, hogy valaki a kerítésnek karóját kiemeli, s azon akar valamit kivinni; ilyenkor elfeledi az ember a sírást, és a szépasszony mit sem törődve az udvaron keményre fagyott göröngyökkel, a kerítéshez siet.

- Barátom, az én udvaromnak kapuja is van, s aki a kerítésen megy ki, azt többé a kapun sem eresztem be!

Oly erélylyel mondá e néhány szót, hogy az erős kamasz jobban megijedt, mintha puskával lőtték volna meg, sőt még hazudni sem tudott; hanem mereven állt, kezében a palánkfát tartá, s a kerítésen túl látható volt a félbeli zsák, mi árulója volt az asszony és néhány előkullogó cseléd előtt, kiknek szeme láttára azt parancsolja Szentpáliné:

- Nem gátolom az utat; hanem azon úton távozzék kend, melyet önmaga választott: a kerítésen át - Isten velünk!

A meglepett cselédek megszégyenülve álltak, pedig az asszony egyetlenegy szemrehányó szót sem mondott; de az egykori bizalmasság is elmaradt; nem mondá nekik, hogy födetlen fővel ne álljanak előtte; s midőn a legközelebb álló keze után nyúlt, nem engedé megcsókolni. S e mozdulatot oly méltósággal tevé, hogy a cselédek kisebb-nagyobb mértékben bűnösségüket gyaníták, hogy egy nyomon valamennyinek gazságát tudja az asszony, ki nem fog megtorlást keresni káromlásban vagy ütésekben; hanem midőn hallgat, magában kimondja cselédeire az ítéletet, hogy őket semmirekellőknek tartja.

Még a vétek is megkívánja, hogy számot vessenek vele; a legelszántabb gazember is ígér magának időt a megjavulásra, csak vessenek vele számot, verjenek néhány százat, vagy zárják be bizonyos időre, hogy ne legyen bűnére többé gondja, - mert míg e számvetésen keresztül nem esik: adósságát érzi, melyet ki nem fizetett még. S íme, egy asszony kifog ennyi gaz cseléden. Nem dühöng, nem ordít, hogy a szomszédok a kerítésre kapaszkodjanak a lármát bámulni, érezteti velük elégületlenségét; de nem szól, rossz embereknek tartja őket, a bűn nem tarthat igényt az elfeledésre, hisz nem verték, nem szidták le, s nem kergették el az elkövetőt; s éppen ezért tudja, hogy becsületének foltja marad, melyről mindennap újra meg újra megemlékeznek még.

Ott áll négy-öt vállas kamasz, mindenik elbír két zsákot, mutatóba lehetne elvinni őket, ott is táltott szájjal bámulnák; s íme, oly ostobán állnak egymás mellett, asszonyuk tekintetét nem bírják kiállni. - Egyik sem szól, mert az asszony sem szól, csak a rendetlenséget nézi, s mily szánalommal nézi; s mikor elfárad a nézésben, egy nagy fohásszal megyen el mellettük, egyiket sem pofozza föl, egyiket sem szidja le, - ott hagyja nekik a lelkiismeret vádját: hogy valamennyit hitvány embernek tartja.

Szobáiba megyen. Máskor ölelő karok fogadák itt; de a kínos visszaemlékezés nem tudja megríkatni. Érzi, hogy a kötelesség olyan terheket rakott vállaira, melyek most a sírást sem engedik meg. Csak ruhát változtat, aztán előkeresi férjének kézi lámpáját, magára vállalja e szokatlan munkát, melyet boldogult férje karján olykor látott, egy leánycselédet magával szólítva, lement a gazdasági udvarba, ökör- és lóistállót szemügyre vett, s minthogy a széna-szalmahulladék eléktelelenítette az egykor szigorú rendben tartott épületet: elég hangosan mondja a nőcselédnek valamennyi férficseléd füle hallatára:

- Sári! fogd azt a söprőt, tisztogasd össze a hulladékot, járni sem tudok a szemét miatt.

Na, csak ez kellett még, hogy a szolgáló tisztogasson béresek és kocsisok után. A megalázott férficselédek rettentő szégyenlék e kudarcot, kivált mikor az asszonynak kedvenc cseléde, kit az útra is magával vitt, ünneplő ruhában minden tartózkodás nélkül kapta föl a földön fekvő söprőt és néhány pere alatt tiszta utat vert az öreg szemét között.

- Mi lelte ez asszonyt? - vélik a megszégyenült cselédek, kik elégszer szemtanúi voltak, midőn Istenben boldogult Szentpáli úr néha levezette; de úgy vigyázott , mint szemefényére, hogy meg ne rúgja, vagy szarvasmarha meg ne öklelje. S íme, legyőzi természetes félénkségét, józan óvatossággal nevén szólítja a lovat és bizalmasan megveregetvén, egyiknek cukrot, másiknak kenyérszeletet nyújt, mint férjétől látta. S az okos állat jámbor engedelmességgel simíttatá magát az ajándékfalatot óvatosan vette el, és szinte megnézte az adakozó asszonyt, ki valami rég élvezett jóra emlékezett, s a falatot vígan ropogtatja.

- Tündér! - szólítja meg az egykori paripát, - kedves Tündér! úgy-e nem gondol rád senki? Mindenki elfeledkezett rólad, abrakod sincs, szegény állat! - mondja a jászolba tekintve s elbeszélgetett a szelíd állattal. Ígérte neki, hogy ezután gyakrabban látja, abrakjáról gondoskodni fog, hogy panasza ne legyen; de ugyanezen szavak megértettették a gondatlan cseléddel, hogy többet felénél neki mondott az asszony, ki most mindent rendre nézett.

A nőcseléd azonban hasznát vette a söprőnek, széna-szalmahulladékot, kocsist, bérest elsöpört láb alól, s a megszégyenített férficseléd szótalanul tűrte, hogy a dévaj leány félre söpörte őket az útból; sőt a legszélsőnek megsúgta, hogy egy hét múlva nótát csinálnak a falu sarkán Szentpáliné béreseire.

Szentpáliné végig ment a kitisztított utcán, a lesoványodott ökrök mellett bánatosan állt meg: mint a hét sovány esztendőnek élő képe álltak előtte a lenyomorgatott állatok, a szó már ajkára tolakodott; de még jókor leküzdé a panaszt, helyette a dévaj leány vett elégtételt a bámész férficseléden.

- Jancsi! - mondja az egyik béresnek, - ha a káposztára ennyi csontot, meg ilyen kevés húst tenne a szakácsné, mint amennyit az ökrökön hagyott kentek, leütnék a szakácsné derekát.

A megszólított ember nem mert visszaszólni a nyelves leánynak; hátha még többet is mondana.

Szentpáliné kezében tartva a lámpát, egyik megkínzott ökörnek farán kézzel is megtapogatta a kemény ostornyélnek kidudorodott helyét; de itt is a leány szólt helyette.

- Ferkó! amilyen soványak a hízók, nem tudom kerül-e ilyen vastag kalbász a kentek káposztájára.

Erre sem mertek felelni, inkább arra vigyáztak, amit az asszony mond, ki visszafordulván a sornak végéről, a leánynak szóla:

- Sári, összetisztogattál már?

- Az egész istállót.

- Holnap korán reggel lejössz megint; mert szégyenlem e rendetlenséget.

- Majd a szekerekről is letisztogatom a sarat, tens asszonyom.

- lesz, édes Sárim.

- Meg a szalmát is összekotrom, tens asszonyom; mert egész utcája van amint a béresek a szérűről idáig hordták.

- Valaha nem volt úgy! Véli az asszony, nem tudván elnyögni egy kis fölszólalást, aztán kis lámpáját maga előtt tartva, minden további megjegyzés nélkül ment el a lakóházba.

A nyelves szolgáló nem tudott ilyen olcsóért elmenni; midőn az asszony kiment, készakarva késett, a söprőnek helyet keresett, s a sarokban látván lógni egy szűrt, azt onnét levette, helyére a söprőt tette; a szűrt pedig a legsoványabbik ökörnek kidülledő csípejére akasztá.

- Szegény Pajkos! mondja az ökörnek, rád akasztom ezt a szűrt, ha húsod nincs, legalább legyen bőröd a másik úgyis levedlik rólad maholnap.

- De kedved van! Mondja egy a szájtáltók közül.

- No még milyen, - éppen mint a kendtek ökreinek, azok is majdnem kibújnak a bőrükből - éjszakát mind közönségesen, - hova parancsolják a teins urak a kávét reggel? Ide hozzam utánuk? Hanem tejet majd pénzért vegyünk; mert kilenc tehén nem ád többet egy pintnél! éjszakát!

Énekelve ment el a lány, élénk esze egy régi nótára hamar rákapott egy verset:

De sovány a mi ökrünk!
A béres azt mondja:
Hogy ha maga jóllakik;
Többre semmi gondja.

A torkú leány megérdemlené a karzat tapsát, oly értelmesen hangoztatá az érzékeny verseket, melyek az istállóban elvitázhatlan hatást csináltak, s a legvénebb béres nem tűrhetvén tovább a gúnyt, egy suhanc ostoros kisbérest odább lökött maga mellől:

- Vesd meg már az ökör almát, mert bizony rád dűl az a fáradt állat.

- De megszólamlott kend! Dörmög vissza süldőlegény, megszokván az engedetlenséget.

- De öcsém, nagyobbat szólsz te, ha hozzád értetem ezt a villanyelet; mert az én két orcám nem pirul meg többször helyettetek, és ha hajnalban rendben nem lesz az udvar, a kerekekről le nem lesz verve a sár: én csinálok ám verset, nem az a nyelves.

Elkotródott az ostoros, előkereste a villát, vele a többi, és a legöregebbnek példájára helyreállíták a régi rendet, kétszer izenvén a vacsorára hívó cselédtől, hogy még nem érnek .

Vacsora alatt megszűnt a csevegés. Mint aki lopott marhából eszik, minden falatot kétszer kellett nyelni, míg egyszer lement, a fölébredt lelkiismeret úgy torkon fogta őket, s alig várták, hogy kikotródhassanak a szobából, nehogy vagy az asszonnyal, vagy a jótorkú szolgálóval találkozzanak. Hajnalban pedig össze volt kotorva az udvar, a kerekekről lámpavilágnál leverték a sarat, az etetést itatást a hajdani rend szerént végezték; mégis alig tudtak mindent helyre tisztogatni. Mikor az asszony kis lámpájával bevilágított az istállóba, szemei keresték a boldogult férjnek ülőhelyét a szénatartó mellett, s midőn elég váratlanul azt is ott találta a kitisztázott helyen: elérzékenyülve ereszkedék az emlékezetes helyre.

Lejött a lármás szolgáló is, még őt is megelőzte az asszony, ő utána sietett, elhozta a fejősajtárt, ma nagy kedve kerekedett e munkára vállalkozni; mert éjfélig nem fogta le szemeit az álom, mindig nótán járt az esze, azt akarta volna eldúdolni, ha a béresek megvárták volna, hogy helyettük ő söpörje föl a helyet.

Nagy csöndesség volt az istállóban, csak az a zaj hallatszék, midőn a száraz takarmányt harapta a kinyugodott barom, jóízűn esvén nekik, hogy a béres újra vakaróhoz nyúlt, s a hónapos szennyet levakarta róluk.

Egyik sem hitte, hogy az asszonynak gondossága ennyire terjedjen; hanem a tegnapi jelenet után igen értelmes magyarázat lőn az asszonynak megjelenése, és a kísértő léleknek éjféli tizenkettőkori megjelenése nem lett volna oly megdöbbentő, mint midőn a kis lámpának világa bevezette az asszonyt.

A cseléd is szívesen elnyújtóznék a szénatartóban; hát a selyemtakaró alatt mennyivel édesebb az álom! - gondolja a béres, - megjártatván eszét az okoskodásban, és újra meg újra oldalba lökte valami, nem kívül, hanem belől, a hol a lelkiismeret lakik; s a szégyenkedő cseléd elkerülte a szénatartót, máshol keresett dolgot.

Szentpáliné észrevette a változást, egy nyughatatlan éjszakának keserve után mégis vigasztaltabb vala, a kedvenc cseléd megmutatván neki a fejést, egyetlen egy rendes etetés, egyetlenegyszeri utánlátás után megkétszereződött a tehenek haszna, s az asszony fölkelvén, hálásan simogatá meg a kis nyelvesnek arcát.

Végigment a soron, minden darabnál külön megállt, útjában a tegnapi vén béres kísérte, folytonosan a tűnődő asszonynak arcát nézve, s utóbb észrevett egy lecsordult könyűt, ekkor mert a vén cseléd megszólalni.

- Tens asszonyom! mától fogva nem látszik meg e házon, hogy ez özvegyasszony háza.





Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC
IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License