Szolgabírói hivatal.

Mint a kas száján a méhraj úgy összecsomósodott a sok panaszos ember tekintetes Földváry Gábor úr lakháza előtt. Még a borbély is megijedne, ha ennyi embernek fájós fogát egy délelőtt kellene kihúzni; pedig az ő keze miatt ordít a másik, az öt garast mégis neki fizetik; hát még a sok civakodást úgy végighallgatni, hogy amin mások évekig húzkodták egymást, néhány perc alatt úgy elossza, hogy mindeniknek a maga része jusson; özvegyeknek, árváknak könyűit letörölni, másnak ellopott lúdját hazatereltetni, porciót beszedni, bitang marhát köröztetni, szegénnyel hajba kapott gazdagot úgy elválasztani, hogy egyiknek ujját, másiknak üstökét el ne vágja; csavargókat kivallatni, Duna gátakat lesetni, bedőlt hidakat tataroztatni, ostobákat legyőzni, szenvedélyes bolondokat csitítani, kérlelhetleneket megengesztelni, garázdákat lekorholni, síró-rívókat vigasztalni, olyan változatos szerepkör, hogy tizenkét tagból álló komédiás csapat nem győzné eljátszani, s akkor is megkívánná, hogy a néző az első helyen egy ezüsthuszast fizessen, az utolsón pedig legalább öt tojást. - Hát Földváry uram miért teszi meg főbíró korában? Midőn mint alispánnak sem lesz több fizetése, mint amennyit az angol hírlap mondott, azaz: hogy ötven font!

Nem hagyott a főbíró úr magára váratni, hivatalszobájában lévén a járásbeli elöljárók, az esküdt úr az ablakfához támaszkodva várta az előkerülő dolgot, az ajtónál pedig a perzekutor hadnagy állt, katonai pontossággal keményen a bejövő főbíróra nézve, ki csakugyan vele állt legelőször szóba.

- Mi újság, hadnagy uram?

- Semmi különös, tekintetes uram, - válaszol a hadnagy, - sonkalopó, lúdlopó, mint így tél végén szokott kit az éhség ver rá, kit meg a torkosság.

- Útonállási eset nem fordult elő?

- Semmit sem hallottunk, tekintetes uram, pedig minden helységet megjártunk.

- Betyár van-e?

- Egy-kettő mindig akad magnak, tekintetes uram, - borravalót kérnek, meg egy pipadohányt; azzal békén tovább mennek; tehát mit zaklassuk őket.

- Nem ütöttek meg valakit?

- Azt nem cselekedték, tekintetes uram.

- Nem is tanácsolnám, - mondja a főbíró keményebb hangon, a mint egyetlenegy embert megüt valamelyik, öt garas vagy ezer forint, amit elvesz, az mindegy: hatvan fontos vasba veretem a gazembert! Meg nem tűröm az erőszakoskodást, ha betyár akar lenni, ám legyen, hadd búsulja ki magát a szeretője után; vagy ha az apjával összecivakodott, majd megunja a betyárkodást, aztán hazabúsulja magát; de komisz "bicskás"-okat meg nem tűrök. Ehhez tartsa magát hadnagy uram.

- Értem, tekintetes uram.

- Verekedések nem voltak?

- Itt-ott, borozgatás közben nem ritkán megesik egy kis huzakodás.

- Hadd legyen, ha birkózásból, legénykedésből történik. Nem bánom, vegyen az erő mértéket magának, amennyit elbír? Az ilyen katonának is különb ember mint a kuckóleső s az ilyen nyavalyának legjobb orvossága, ha jól megverik egymást; de aki a gyengébbet lesből támadja meg, hitvány ember, botot neki, a mennyi ráfér, s ezt minden helység bírája elveretheti rajt. Jó egészséget.

Ezután következtek a pörlekedők, részben elszánt civakodó nép, mely amiben megkapaszkodott, oly elszántan megfogja, mint a buldog, s inkább levágatja kezét, mint eleressze. Más része hosszú panaszát meghurcolja mindenfelé, elkezdi a falu végén, fölmegy vele a toronyba s midőn a szomszédnak tarka kutyája, meg az esztendős bornyúja is közbe keveredett, az utolsó medvejárás legbizonyosabb dátumánál kezdi a valódi történetet, melynek folytán emberek születnek és halnak, komaságok köttetnek, s még itt-ott a harmadik faluban is néhányszor megfordulván, kisül egy huszonöt garasos követelés, melyben aztán hozzon ítéletet az az angyal természetű bíró, kit a guta meg nem üt mérgében, mire a hosszú előadást végig hallgatta.

Azt azonban előre mondhatom, hogy Földváryt meg nem sétáltatja senki, hogy egy tarka malac után hat falun hurcolják végig. Jól ösmerte közönségét, olyan hangon beszélt velük, mintha ágyúnak töltötték volna meg, s első dolga volt, hogy a panaszos embernek semmi se jusson eszébe abból, mit hazulról idáig a kocsiderékban kigondolt, s mikor Tassra ért, kenyerezés közben a kiterített bundán újra kiböködött kenyérhéj, sonkacsont, csutora, báránybőr süveg és kusztorával mappázván ki, hogy ő majd hol áll meg a főbíróval szemközt, a koma jobbról lesz, a szomszéd balról; s íme, midőn készen van a terv a nagy ütközetre, Földváry olyan közel áll hozzá, hogy ő a fal miatt nem mehet hátrább, komájába sem kapaszkodhatik, mert azt be sem eresztették, mint tanúnak kinn lévén helye mindaddig, míg belülről nem hívják; aztán Földváry egy-két olyan furcsa kérdést tesz, hogy míg a feleletet kigondolná, köhinteni is kell egyet. Érzi, hogy kifordították a subából, a dolgot oly meztelenül kérik elő, hogy a sok mindenféle cafrang lemarad, pedig hogy tetszett neki az a sok sallang, abba aztán az egész falu belekapaszkodhatott volna, ez lett volna ám a történet; és ha a főbíró úr előtt húsz ilyen dolgot megkezdhetnének, egy-egynek meghallgatása eltartana egy nap. Pedig íme, tizenkét panaszos van beállítva, s egy óra alatt mindenik kikapja a maga igazságát.

Hölgyeké az elsőség, - ott áll egy vén asszony, négymérföldnyiről jött, s hazulról idáig alig tudta kifőzni a panaszt, pedig itt még nincs beleszámítva a siránkozás, ez az asszonyfegyver, mi néha a legerősebb embert is földhöz vágja, csak Földváryt nem, kinek nagyon éles kése van, s a két hetes kenyeret is egyszerre megszegi.

- Mi baj, nénémasszony?

- Baj ám, kedves tekintetes uram, - kezdi az asszony, a bizalmas megszólításnak neki akarván düleszkedni, hogy a fenekéről meríthessen, - az ilyen szegény özvegyasszony, mint én, tetszik tudni, tekintetes főbíró úr, - olyan, mint a törülköző kendő, minden ember belecsavarja a maga szennyét; hanem, tekintetes uram, a birkának megkötözik mind a négy lábát, mégis rúg, mikor a gyapjával a bőrét is megvágják, - azért ami sok, én sem állhatom ki, s elfáradtam ide, hogy elmondjam a tekintetes főbíró úrnak ezt a hosszú történetet; mert...

- Megálljon, nénémasszony, - mondja Földváry, tovább nem állhatván a dolgot, - minthogy maga is azt mondja, hogy a maga története igen hosszú, magát legutoljára hagyom, ha ma nem, holnap csak rákerül a sor, háljon Tasson. - Ezután a következőhöz fordulva keményen kérdi: A kend dolga is hosszú?

- Tíz szóval elmondom, tekintetes uram, - mondja a másik, ijedtében elfeledvén a nagy fenékkerítést, s nehogy a tekintetes főbíró úr itt marassza vacsorára, inkább a rövidebb végét fogja: Ez a becsületes ember itt mellettem adós ötven forintommal; de nem tudom rajta megvenni.

- Igaz-e? Kérdi Földváry, hirtelen a másikhoz, egy elszánt képű emberhez fordulva, ki még otthon elgondolta: miként fogja megcsóválni panaszos szomszédját.

- Úgy tessék fölvenni a dolgot, tekintetes uram... Mondja a kérdett, parasztszokásként kitérve a dűlő melletti tolvajútra, hogy ott kénye-kedve szerint elcsavaroghasson.

- Éppen mivel már fölvettem a dolgot, nehogy kend elpottyantassa velem, - mondja Földváry kemény hangon, - még egyszer kérdem: adós kelmed, vagy nem? ennyit feleljen kend, különben összeveszünk.

- Nem tagadom, tekintetes uram, adós vagyok ötven forinttal.

- Adós fizess! azt mondja a törvény, - egy hónap alatt megfizeti kend, vagy dobot üttetek a kend háza előtt. Írja föl, esküdt úr, - kendtek pedig elmehetnek.

Ennyi elég volt példának okáért, a többi, nehogy még az özvegyasszonynál is utóbb következzék, most már nem arra gondolt, hogy mit mondjon, hanem mit kérdeznek tőle, mert úgy mégis hamarább vége lesz. És hogy a példa hatott, kitetszik abból, hogy az özvegyasszony használván a szünetet, minden siránkozás nélkül mondja:

- Tekintetes uram, az én dolgom sem lesz hosszabb.

- Az már más! - Engesztelődik meg a katonás ember. - Jobb is, ha hamar készen leszünk vele, legalább nem kell a korcsmafélszerben hálni a kocsiderék között.

Így lőn elvégezve negyven-ötven könnyebb adóssági pörpatvar prókátorok nélkül, a helységi bírák szemtanúi valának a józan eljárásnak, és észre sem vették, hogy a főbíró azért várakoztatja meg őket, hogy rájuk is ragadjon valami, s a potyadék ügyeket ne szalasszák a főbíróhoz; hanem ha nem röstelli mindenik megjártatni a maga természetes eszét: a látott példán maguk is elmehetnek a gyalog úton, néha a mellett is.

Ott állnak a bírák egymás mellett, az alföldnek ismeretes jellegénél fogva ép, egészséges ember valamennyi, Földváry valamennyivel kezet fog. Ebből áll a bírónak egész esztendei fizetése. A helységnek közbizodalma megválasztván, ezen megtiszteltetésért, valamint a főbíró úr kézszorításáért nyakába veszi egy egész helységnek esztendei gondját, lótfut, civakodik, mérgelődik ingyen; pedig még a falusi kutya is jobban megugatja, mint mást; mert e marakodó állat a bírópálcát messziről meglátva, mindjárt ugat, tökéletesen hiszi, hogy neki azzal okvetetlenül kell kapni egyet.

- Eleresztem a bírákat, - mondja Földváry a vármegyéről jött nyomtatott "kurrens"-eket kézbe adva, - mindenik tudja, miért választották meg első embernek, röstellenék annyit beszélni, mintha én meg mindeniket legutolsó embernek gondolnám. Isten velünk!

Búcsúzóra megint kezet szorított velük, s az egyszerű embereknek jól esvén a bizalom, majdnem meghajlottak az ölesnél is nagyobb ajtószár alatt, mintha egy fejjel magasabbra nőttek volna, annyira dagasztotta őket az a becsület, hogy Földváry úr kezet fogott velük. Ő pedig nyugodt volt, hogy minden csavargót nem szalasztanak hozzá, hanem mindenik megerőlteti magát, hogy a mit a maga fejéből kikotorhat egy kis bölcsességet, annak hasznát veszi, ha a füle mellékét előbb vörösre kellene is összevakargatni.

A ház eleje lassanként megcsöndesedett, legalább olyan ember egy sem maradt, ki a ház előtt is békén várja, míg a sor rákerül. Most már következett néhány úr is, kikkel szintén hamar végzett; de nekünk csak a legutolsóval lévén dolgunk, hallgassuk meg a párbeszédet, mert ez előbb vagy utóbb világot vet a következendőkre.

- Mi újság Gödöllőn? Kérdi Földváry a hercegi főtisztet.

- Beszélnek mindenfélét, legtöbbször olyant, miből egy szó sem igaz.

- Rossz emberek lakhatnak Gödöllőn! Jegyzi meg Földváry, gyanítva, hogy a szokatlan vendég nem tévesztette el az utat, hogy csak véletlenből jött volna be Tassra.

- Még a gödöllőiekkel csak meglakhatnék az ember; hanem ez a pesti dologtalan nép unalmában mindenfélét kigondol.

- Aztán Gödöllőn is elbeszélik úgy-e? Gyanítja Földváry, hogy a főtiszt küldött farkasképpen jött el.

- Jaj, ha az embernek több esze nem volna, még ez a sok pletyka meg is bolondítaná.

- Ugyan mit pletykáztak?

- Gondolja csak a tekintetes úr, a napokban valaki lóhalálban jő Gödöllőre, s a hercegnek négy szem közt olyan dolgokat súgdoz, melyeket a tekintetes úr nyakába akarna varrni.

- Bizony kíváncsi vagyok meghallani.

- Éppen azért jöttem, hogy a tekintetes úrnak is megmondjam, és egyúttal ő hercegsége nevében meg is nyugtassam, hogy ő hercegsége az egészből egy árva szót sem hiszen el.

Földváry csak a pipájában fújta meg a tüzet, egyéb megjegyzést nem tett, az alatt a főtiszt folytatta a beszédet.

- Természetesen, a tekintetes úr ismeri azon adósságot, melyet ő hercegsége Bécsben kötött és parciálisokra osztott.

- Igen, ismerem, - mondja Földváry, - s azt is tudom, hogy a herceg ott rövidebbet húzott.

- Azt baj is volna tagadni, - igenli a másik, - hanem arról már nem tehetünk, - amint van, úgy van, - a közönség birtokában van a papíroknak.

- Ki fele áron vette, ki még olcsóbban is.

- Azt sem lehet tagadni; a hercegnek azt egykor mégis egészen meg kell fizetni, akár akarja, akár nem.

- Vagy azon esetet vegyük, hogy a herceg akarná ugyan, de legjobb szándékkal sem teheti, aztán pörre kerül a dolog s a kötelezvénynek tulajdonosai kielégíttetést kérnek a kötelezvénynek beírt, de meg nem fizetett számai szerint, mit sem törődve, hogy a herceget tönkre verik.

- Úgy látszik, a tekintetes urat ezen ügy érdekli? Kérdi a gödöllői, Földvárynak élénkségét észrevéve.

- Mint minden jogkérdés, mely a magyar törvényekkel ellenkezésbe jöhet.

- Tehát azt hiszi a tekintetes úr, hogy ezen kötelezvények...

- ...Egy batkát sem érnek, ha a herceg jó szántából ki nem fizeti. Mondja Földváry olyan tűzzel, hogy a másik nagyon csodálkozott.

- Nem mondott a tekintetes úr hasonló véleményt ez ügyről?

- Mégpedig igen hangosan, éppen azért, hogy ő hercegsége is meghallja.

- Meghallotta!!! - mondja a főtiszt a szót nagyon megnyomva, és bizton várva, hogy Földváry mindjárt a falhoz esik ijedtében, és erre szinte időt hagyott neki, néhány másodpercig várakozván a szavalat hatására; de hiába, mert Földváry csak a pipahamut verte ki, s egykedvűen mondja:

- S mit szólt a herceg?

- Rögtön azt mondá: - Földváry ezt nem mondta! - tehát egy szót sem hitt el belőle.

- Hűm!... dünnyög Földváry a pipával vesződve, - ő hercegsége saját érdekében igen jól tette volna, ha az egészet egy szóig elhiszi, - azért, ha nem mondtam volna eddig: most ugyanazt mondanám, föltévén még azt is, hogy a tudósító az én okaimat is elmondá.

- Persze, hogy okokat is mondott, - de én a világért sem mondanám meg ő hercegségének, hogy Földváry valóban azt mondta; mert a mit az ember néha egy-két jó barát közt mond, nem azért mondja, hogy valaki gyöngédtelenül nyelvére kapja, s az utcára szaladjon vele.

- Tehát ön azt hiszi, hogy én most csak kénytelenségből vagyok ilyen következetes?

- Na,... én nem akarok szőrszál-hasogató lenni, és tudom miként kelljen egy vagy más dolgot a maga szempontjából megítélni.

- Barátom uram, - mondja Földváry igen határozott hangon, - az ördögöt nálunk feketére, a szerecseneknél pedig fehérre pingálják, - így maguknak kedveznek, nem az ördögnek; - de én nem kívánok jobb lenni, mint a milyen vagyok, - tessék csak megmondani ő hercegségének, hogy én goromba ember vagyok, de szavaimért állok; - mert eljő az idő, hogy ő hercegsége ugyanezen szavakért fog engem megbecsülni, és legalább előre is legyen annyi vigasztalódásom, mint egykor Pilátusnak, - tetszik Pilátust ismerni?

- Igen, - mondja a másik kínos feszengéssel, - megfeszítteté Krisztust, amiért pokolra kerül.

- Még mást is tett, arra nem tetszik emlékezni?

- De emlékszem, fölíratá a keresztre: Názárethi Jézus, zsidók királya, miért a nép zúgni kezdett ellene.

- S mit mondott erre Pilátus?

- Amit írtam, megírtam!

- Lássa ön, - Pilátus engedelmeskedvén saját helyzetének, megfeszítteté Krisztust, kit ő maga zsidók királyának mondott; és mert e föliratot a nép lármája ellenére sem vetette le: meglehet, bocsánatot nyer még az égben. - Tehát én is azt mondom, amit a fönnálló törvények mondanak, habár ő hercegségének ezen pillanatban nem tetszik is; de még azt is mondom, amit Pilátus helyzetemben mondana: amit mondtam, megmondtam!

- Egykor a spektábilis ezt a véleményét megváltoztatja.

- Éppen mert azt hiszem, hogy ő hercegségét csak így menthetjük meg: maradok Pilátus!

Azt tartom, a folytatásra nincsen szükség, megelégedhetünk az eredménnyel, Földváry most már elérte célját, hogy nyilatkozatát a herceg is tudja, hogy arra mi szüksége volt, a következés megmutatja.

Még az ebédet nem jelentették, Földváry már ki akart izenni sürgetés végett, de az ablak alatt észrevett egy közelgő alakot. Hosszú, egyenes ember, túl a harmincon, közel a negyvenhez, sötétkék dolmányban, lábszárain salavári-nadrág, oldalt tenyérnyi vörös posztószegéllyel, azon fényes gombokkal, lábán feszes, hegyes orrú sarkantyús csizma. - Tisztára borotvált álla fölött a kenetlen bajusz természetesen sudarasodott, egészségtől pirosló arca szinte megállítja a mellette elmenőt, - éppen most keríti ki nyakából a nehéz subát, és a sarokhoz kötött lován átveti, úgy megy a főbíró úrhoz.

- Megjöttem, tekintetes uram!

Ezen szóval állított be az ember, mintha tudná, hogy annyi ezer ember közül csak egynek tűri el Földváry Gábor úr az ilyen bizalmas belépést, ez az egy pedig csak a "Vendégríkató"-i csárdás lehet, - éppen ő kigyelme állt itt.

- Kiöntött a Duna? Kérdi Földváry némileg megdöbbenve.

- Még nem, de ugyancsak neki feküdt ám a töltésnek, ha nem röstellnék éjjel a töltésre kifeküdni, a vadludakat kézzel is elérném, amint a töltésig lebbegeti őket a víz.

- Enged a töltés?

- Kénytelen lesz vele, tekintetes uram, mindennap újra meglyuggatják, - az este ásott leshelyeket hajnalban töltögetém meg, már félek, tekintetes uram, hogy mire észreveszem: a harcsa lábamnál fogva húzkod ki az ágyból.

- István, nem vetek neki tizenöt esztendőt, ahol most a pióca lakik, búza alá szántunk.

- Addig kiáztatnak a csárdából, én meg elmehetek bújdosni; mert szülőföldemen se lopni, se koldulni nem akarok.

- Annyira nem engedjük a dolgot, gazda, - de előbb e nyughatatlan népből egyet meg kell csípnem.

- Hatot is megcsíphetünk, tekintetes uram, ha a pandúrokat a csárdában jókor eldugom, aztán akkor ütünk a paksiakon, mikor nem is vélik.

- Ments isten, inkább dőljön össze ötven gát, mint egyetlen törvény, mely a magyar ember szabadságát védi még a bírói önkény ellen is; hanem két tanúval kellene rájuk lesetni.

- Nem lehet, tekintetes uram; mert ki merne tanúnak menni fegyveres emberek ellen.

- Tehát mást gondoltam, István.

- Bizony, jó lesz, tekintetes uram; mert amit én gondoltam, azzal könnyen megríkatnék valakit.

- Kend erős ember.

- Az a bajom, tekintetes uram.

- Egyetlenegy embert fogjon meg kend olyant, ki a gátat pusztítja, nem bánom, akárki lesz, de el ne eressze kelmed: a többi az én gondom lesz.

- A megfogás megeshetik, tekintetes uram; hanem hátha olyant csípnék meg, ki nem szokta meg, hogy ilyen két kézzel fogják meg, mint az enyém.

- Ha én volnék, még engem is megfoghat kend.

- Úgy lesz, tekintetes uram, annyi, mintha megfogtam volna.

- Bántani nem szabad, István!

- Disznópecsenyével tartom, uram; de ki nem eresztem, míg tekintetes uram nem mondja. - Ezután minden jót kívánván, nyakába keríté a subát, magára hagyván az úri jó barátot.

A vármegye katonája beállított, az ebédet jelentvén, Földváry talán meg sem hallotta a jelentést, mert egy térképcsomót gyűrt ki, melyen a Dunának azon csavarodása volt kijelölve, mely néhány ezer holdat aláiszapolt már. Oda volt rajzolva az átvágási vonal és egyéb nem volt hátra, mint a hatalmas urak képzelt érdekével szemközt szállni, biztos kilátása lévén, hogy ez ügy eltarthat körülbelül rövid nyolcvan esztendeig.

Más ember beelégedett volna azzal, hogy ennyi bolond emberrel végezni tudott egy délelőtt, neki esnék a jó ebédnek, nem hogy még ebéd előtt nyolcvan esztendeig húzódható munkába vágjon; de már ő nem tudott nyugodni s éppen azért lőn Földváry híres ember, mert az ilyen munkát tizenöt esztendőre föl merte vállalni.

Ilyen bolond emberek voltak a táblabírók, komédiát építettek, vizet szabályoztak, mindenhez értettek, ezért nevetik őket, talán még el is feledik. Hisz ki tudná ma már megmondani, mi volt egykor a - szolgabírói hivatal?