A gyámapa.

A hajdú addig jelentgette az ebédet, hogy Földváryn kifogott, egyszer azzal bíztatta: "Megpuhult a leves!" de Földváry még akkor az "Imsósi posványos"-nak kellő közepén volt, s onnét egy tányér levessel ugyancsak ki nem csalják.

- Tekintetes uram, meghűl a leves! - Jelenti megint a hajdú.

- Hadd hűljön, - gondolja magában, - bolond ember az, ki a levest forrón akarja megenni. S ezzel még belebb könyökölt a térképen, mintha neki legalább is ezer holdat hasítanának ki, ha majd kiszárítják a posványost.

- Majd félreteszem a levest, tekintetes uram. Okoskodik a hajdú.

- De ráérett kendre az a leves, - tűrhetetlenkedik a főbíró, - hát máskor nem vártak?

- Most is várnánk tekintetes uram! de vendég jött, tekintetes Fáy András úr.

- Nem tud kend szólni? Pattan föl a főbíró abbahagyván a posványtisztogatást, és sietett a jó barátnak ölelésére. Ha már csakugyan nem szokhatik le az ember az evésről, ilyen kedves vendégért három ebédet is végigeszik. Az egyik tál étel mellett szóba jőnek a rég nem látott ismerősök, senki sem kíván valami nagyon okosat hallani; minél bolondabb: annál jobb. Újra elmondják, hogy Józsa Gyuri bundáját megborotválták, az meg a kocsitengelyeket fűrészeltette be; most újabban kölest vett magnak; hanem Szentpáli útközben Józsa Gyurinak saját csárdájában megfőzette. Még senki sem tudja, hogy mi lesz belőle? kivévén, hogy a csárdást rögtön elkergeti, amint megtudja, hogy az főzette meg. Az egész asztali társaság vidám, ki vékonyan, ki vastagon, mintha egy nóta előtt a hangszereket hangolnák össze. Midőn megint másik tálat hoznak, eszükbe jut az özvegy Szentpáliné, - mintha most egy lassú nótát kezdenének, a vékonyabb hang elcsöndesedik, még a gyermek sem mer megnyikkanni, az öregebbek elhallgatnak néhány percig, mintha a megholtnak emlékénél levett kalappal állnának. - Megint más tál fordul az asztalra, az élők örülnek, hogy élnek, a nóta nem búsabb, de zaklatóbb lesz. A férfiembernek eszébe jut, ha ilyen rövid az élet, s oly bizonytalan, hogy nem tudhatja, mikor hívják el onnan hazulról, oda honnét soha vissza nem eresztik; hogy holta után ne csak addig emlegessék, míg hátramaradt dolmányát valakin el nem viszik; okoskodnak, ki így, ki amúgy: tán tenni is kellene valamit? Az utolsó tállal elér a magyar ember azon fájdalomhoz, melytől még a pecsenyés tál mellett sem bír megszabadulni, s akármi jó borral öntöznék, álomba nem ringatják, sőt még annál zaklatóbb lesz, mert az alvó lelkiismeretet is fölébreszti. Eleinte súgva, utóbb ordítva beszéli azon adósságot, mivel minden becsületes ember tartozik édes hazájának. Itt végződik a keserves nóta, míg a lelkesülés el nem jön vigasztalónak, s a jó tokaji mellett végre is kikergeti a derültséget, s a magyar ember elvállalja azt a nagy adósságot. És hogy erénye és gyöngesége szépen egymás mellett legyen, elfeledvén búbánatát: megbocsát még ellenségének is.

Ilyen a magyar ebéd, ilyen volt Földváryé is, befejezésül aztán elmentek a pipaszobába, ott határozták el, hogy elmennek Szentpálinéhoz, hisz mióta Földváry a gyámságot elvállalta, nem volt az özvegynél.

Kitellett, és mert engedte a jó mód, befogatott Földváry jó négy lovat, s az egyenes földön repült velük a jó négy állat. A két lelkes embert buzdítá a fölhasított szellő, jól esett a szabad lég, melyben tekintetük messze elúszott és mindenik érezte, hogy e földön boldogságot szeretne szétönteni. E boldogságot még fokozottabbá tette azon tudat, hogy egy magyar nemes mindezt könnyen teheti is, midőn e gondolatra csak vallomás kellett: tudok és akarok.

Földváry rövid merengés után a színházépítést hozva elő, panasszal mondja:

- Andris! csak ilyen koldus ne volna ez az ország! A száz forintos bankót még a tolvaj is félve lopja el, mert míg fölválthatja, annyian összefutnak a csodájára, hogy valamelyiknek mégis eszébe jut: hátha lopott pénz az?

- Mindjárt lenne barátom, mihelyest takarékosabbak lennénk.

- Pecsenyét ne együnk?

- Ehetünk, barátom, azt is, egy nap egyfélét, a másodikat, harmadikat takarítsuk meg; mert egyiptomi József álmában nem megvetendő példa, hogy hét kövér tehenet látott; de látott ám hét sovány tehenet is.

- No hát jer haza most Egyiptomból.

- Haza jövök, barátom, mégpedig azon gondolattal, hogy valaki tréfából se menjen oda, mert itthon is meglehetős zsidókörmök között vagyunk; hátha Egyiptomba megyünk! mire oda érnénk, hihetőleg már csak a hét sovány tehenet lelnénk ott.

- Tehát az én második pecsenyémnek mi hasznát veszed, ha meg nem eszem? Sőt meg sem süttetem.

- Kiadom kölcsön és kamatul nem kérek egy ökröt, mint azt Egyiptomban teszik; csak arra vigyázok, hogy a lúd meg ne gebedjen kölcsönvevő barátomnál, kamatul aztán egy tojással is megelégszem, abból idővel szintén megint lúd lesz.

Minden szót értek, mesecsináló barátom, - mondja Földváry, - hanem most már jerünk haza Magyarországba, keríts nekem huszonötezer forintot, - ha annyi van kezed között, prófétám vagy, én meg utánad megyek. A ki szép szóval jő, karon fogva viszem; s a ki másképp nem mozdul, bottal is kergetem. Most szólj, van-e huszonötezer forintod?

- Éppen ötvenezer forint van rendelkezésemre. Mondja Fáy lelkesültebb hangon.

- Silentium! mondja Földváry Fáynak majdnem a száját is befogva, - beszélj, amice, diákul; mert máig ugyan rabló sem volt járásomban, de ha ekkora összegről beszélsz: a földből is előbújik egy. Vagy tán magad is onnét kapartad elő a pénzt?

- Mindjárt megmondom! - felel Fáy András beszédhez készülve: tudod, hogy Józsa Gyuri bolond ember.

- Szerencsére magának is van háza, s így nem szükség, hogy mi építtessünk neki egyet.

- Józsa Gyurinak, hogyan? miként? eszébe jutott, hogy Bandi öccsének ötvenezer forintot tegyen le Kulcsár István és az én gondviselésem alá. Azon összeget a korhely-kompániának három tagja fogja neki megítélni, ha nevelése befejeztetvén, a bírák arra méltónak találják.

- Most már lesz takarékpénztár, András, abból az ötvenezer forintból, - a fiúból pedig olyan tuskó, hogy ha leásatod a takarékpénztár kapujához, jobban megtámasztja, mint a vendégfal. Képzelem, Szentpáli lovalta föl ezt a vén szamarat.

- Mindenesetre nagy köze van hozzá, de a többi titok, azt mondja Józsa Gyuri; hanem ő majd megmutatja, hogy a fiú neki becsületére válik. Azonnal kifogta az iskolából, és útnak indította Tisza-Füredre.

- Mondom: a göbölyökkel egy tartásra fogja.

- Azt megígérte, hogy oskolára küldi, erre szavát adta; hanem előbb embert választ melléje, hogy Szentpálinak megmutassa...

- Mit?

- Éppen ez az, mit nem mond ki, de nagyon hihető, hogy ha már a korhelykompánia lesz az ítélőszék, maga mellé lógósnak akarja. Keglevich erre gondolva, magára vállalta, hogy a fiút szemmel tartandja, mihelyt Tisza-Füredről elszabadul akárhova, csak Józsa keze alatt ne legyen.

- Én meg mást mondok, - véli Földváry, - jobban félek én Szentpálitól, ki Józsát úton-útfélen lóvá teszi, utóbb annyira eszét veszti Józsának, hogy abból a szerencsétlen gyermekből olyan barmot nevel, hogy négykézláb járatja. Ennek szeretném elejét venni, csak ezt a vén diákot úgy sarokba szoríthatnám, hogy pecsenyeként forgathatnám. - Ezen kell kifogni, s ha majd ez megszelídül; utána meggyalogol a többi. - Száz meg száz jóravaló szerep kínálkozik, mindenik vállaljon egyet; a ki különb akar lenni a többinél; vállaljon hármat-négyet, vagy ötvent. Lassankint olyan kerékvágásba szorul a korhelykompánia, hogy önmagára nem ösmer; s akkor Bandi bátran léphet bírálat elé; de Szentpálit kell előbb ráncba szedni.

Közel voltak az özvegyasszony házához, a két férfiú egyét-mását helyrehúzogatta, mert hiába, a szépasszony szeme nagy kritika volt akkor is, és a férfiakban szintén meg volt a hiúság, ha már szebb nem lehetett, csúnyább se akart lenni egyik is. A megkonyult bajuszt újra kipödörték, a megeresztett dolmányt begombolták a mente alatt, még a süveget sem röstellték leemelni a márciusi hidegben; mert egy-pár szál olyan furcsán megkuszálódék a fejtakaró alatt, hogy az egy özvegyasszonyt is megnevettetné a furcsa, félrenyomott alak.

A négy ló a nyitott kapura fordult, Földváryban lobbot vetett egy kis indulat, azon előhitben, hogy itt megint valami hallatlan rendetlenséget talál. Hirtelen szétnézett, mit látna meg legelőször? Egy embert keresett példának okáért, mint mikor a kínaiak egeret kergetnek, s egyet úgy megbolondítának, hogy az egy maga az egész atyafiságot kiveri a házból.

Senki sem akadt, az udvar példás gondossággal összetakarítva, szekerek, eszközök választott rendbe állítva, még a házi ebek is oly emberségtudók, hogy az érkezőket meg nem ugatják. Szegény párák, az elhunyt gazdát várják a hosszú útról. Oly rég volt férfi a háznál, hogy az idegen szagot elfeledték, és a régi kenyérosztogatót szaglálták a kocsi oldalánál.

A régi szolga lesegélte a vendégeket, egy kis vedlett bélésszőrt mindjárt marokkal lekapart a bekecsekről, aközben elmondá, hogy a tekintetes asszony mindjárt bejő, csak a süldőket ment nézni. Azonnal utána szalad.

- Oda magunk is elmehetünk. Mondja Földváry, s a jól ösmert tanyán a szomszédudvarra mentek.

A márciusi fagy még elég kopogós volt, ilyenkor a kényesebb férfi is közelebb áll a kályhához, hát az asszony? A férfiak minden megjegyzés nélkül önmagukban mondák ki a méltánylást a váratlan gondosságra. Szentpálinét férje életében nem így szoktatták, leány korában még kevésbé, s aki egy özvegyasszonyra pletykázni akarna: nehezen merné ráfogni, hogy a hidegre azért állott ki, mert két orcáját fösték helyett a faggyal akarja pirosra szívatni.

Beértek a vendégek a másik udvarra, a hölgy állásából nem vehette őket észre, s az etető cseléd is úgy állt, hogy vissza nem nézhetett; ezek tehát óvatosan közelíték meg az alacsony udvari kerítést, és tanúi valának a nő rendelkezésének.

- Márton! most kevesebb kukorica fogy el, mégis kövérebbek a hízók.

- Elhiszem, tekintetes asszony, hogy kevesebb fogy el; mert nem hordják el felét a kerítésen át. Ezt már hallotta Földváry, és szeretett volna közbekiáltani, ki volt az a gazember?

- Nem tehetünk róla, Márton, rossz embereket is teremtett az isten! Okoskodik az asszony.

- Meg hajdúkat is! Gondolja utána Földváry.

- De nagyon jól tette, teinsasszony, hogy kinn felejtette a sánta kanászt. Mintha most látnám a kis ablakból, mikor a kerítésen kiparancsolta a teins asszony, maga sem hitte, hogy azon a lyukon fordul ki, melyen maga is csak sötétben járt.

- Talán mégsem olyan rossz ember, hallja Márton, - véli az asszony megindulva,... már meg is sirattam.

- Azt az akasztófáravalót?... durran föl a cseléd,... de kedves teins asszonyom, annak a szennyes lelkét hat szapúban sem fehérítik meg a pokolban, - azért meg ne ríkassa magát a teins asszony.

- Okos ember kend! Mondja Földváry észrevételképpen.

- Rossz szíve van, Márton.

- Egész porciót kaptam én abból is, tekintetes asszonyom, - mentegeti magát a cseléd, - de az ilyen tolvaj nem érdemli meg, hogy más sopánkodjék rajta. Aki maga becsületét a kerítés közt elrongyolta, nem kívánhatja, hogy más a magáéból vessen reá foltot.

- Bölcsen van mondva! Kiáltja Földváry, nem állhatván meg a beleszólást, s a meglepett hölgy mindkét kezét nyújtá az érkezőknek, - kik őt egykor aligha merték volna az ólak közt keresni. Az egykori nagyvilági hölgy nem gondolt a bársony és selyemre, a kandallónak melege nem feledtetheté el a házi asszony kötelességét, vendégei hízó süldők közt lepik meg, melynek gorombább nevét a viaszkos padlón a kényes úrhölgy egykor ki sem mondta volna. Csak nehány hét, a gubó selyméből kibontakozott, szárnyakra tett szert. Érzi ugyan, hogy a röpüléshez nincs még egész bátorsága; de megízlelé a szabadabb mozgást, néhányszor még megnyugszik a közeli tárgyakon; de nem sokára bizton röpködi be a tért, melyet neki sorsa hatáskörül mért ki.

Mint egykor Szentpáli úr cselekedte, megsétáltatá vendégeit a gazdaság körül. Nem okoskodott, csak rendet mutatott, mintha fehérneműit tárná ki, melyeknek nagy érdemük, hogy hófehérek és rendbe vannak rakva. - Ő tudta, mennyi egy nőnek érdeme, ha a mosóteknőben nem dörgölte is vörösre hókezeit... Némi büszkeséggel vezette Földváryt, egy kis hiúság izgatván, ha mind ezt méltányolandja-e a szigorú ember?

- Asszonykám! kérdi Földváry visszamenet, - nagy felhők járhattak erre, tudom, volt egypár mennydörgés.

- Semmi dörgés, kedves Földváry úr, - felhő is csak oly csekély, hogy zivatart senki sem várt a háznál; hanem egy hirtelen villámlás megtette a hatást.

- Úgy? - értelmezi Földváry magának, - akkor dőlt ki a kanász a kerítésen? értem.

- Elég volt egyetlen áldozat, - s én kifogtam a cselédeken, nem lévén egyéb fegyverem az utánlátásnál. A mi magamnál hiányzott, egy nőcselédemnek éles nyelve mindent kipótolt mellettem.

- Tehát mégis volt egy kis támaszték.

- Hatalmas támasz, Földváry úr, - most tudom, hogy milyen fegyver az asszony nyelv, - mondja a nő e vallomásban kipirulva, - érzem, idáig sohasem fogom elvinni. - Sírni jobban tudnék; de itt élesebb fegyver kell, - élesebb nem találkozhatik, mint az én szobaleányomé... Most léptettem elő, - egy tábornok tudja csak, mikor és mennyit használ az ilyennemű kitüntetés, azóta rend van a háznál! - fejezi be mondását, várva a rákövetkező megjegyzést Földváry szájából.

- Megint többet tudok, - tehát így is lehet! - elégszik meg a szigorú ember, - asszonyom, még csak nem is dicsekedhetem, hogy az én tanítványom: rajtam is túl tett.

A hölgy nem hiába mondá: sírni inkább tudna; szemei megteltek könyűvel, hiában erőlködék visszanyomni, lefutott egy-két csöpp az arcra; de meglátszik az arcon, hogy a szív nem fájdult meg bele. E könyűk nem szántják föl az arcot, és a két férfi tudja, hogy a hölgyet nem kell vigasztalni. Ha maga volna, élvezné a boldogságot, órákig elsírna. Özvegységének első napjától fogva ez volt első boldog perce, - érzi, hogy többé nem oly elhagyatott, és hogy saját erejével is megküzdhet. A küzdelem édes lesz, hisz az erősebb férfi, egy elhírhedt erélyű ember, Földváry Gábor majdnem megbámulja.

A langymeleg szobának enyhesége vidámmá tette a kis társaságot, a két férfi utóbb még a kis lány játékaival sem röstelt foglalkozni, kivált midőn az élénk gyermek alig győzte bevárni, hogy őt is észrevegyék, azaz a szobának azt a részét, mely az ő rendelkezése alá bocsáttatott. Ezt ő szobákra osztotta, apró kis bútoraival jelölvén meg mindeniket, melyik a vendégszoba, melyik a háló és nappali, konyha, kamara, - s a figyelmes bácsiknak elmondá, hogy ő azt naponkint kisöpri, letisztogatja. Parancsol a cselédeknek, s amit nem jól parancsol, az anya helyreigazítja. Reggelit készít, ebédet főz; ha vendégei vannak: ozsonnát, néha vacsorát is ad. A kis gyermek beszéd közben oly szépen elmondja, hogy mikor túróscsuszát készít, négy személyre mennyi anyagot vesz és miként alakítja, hogy a hallgatót bizton meggyőzi, hogy azt akármi felnőtt sem tudná jobban. Vendégeit éppen úgy fogadja, mint azt anyjától tanulta. A cselédeknek osztott parancsok egy háztartásnak elemei, melyeket a kis gyermek játszva szívott magába. A takarítás, tisztogatás játék bár, de mégis munkaszokás. Hozzátévén már most, hogy kis babának ruhát is varr, könnyen észrevesszük a józan nevelésnek azon elvét, mely szerint a gyermeknek alakulnia kell, - s itt ismét azon figyelmes anyára kell gondolni, ki gyermekét jókor kezdi megösmertetni azon szerepkörrel, mely reá bármikor is várni fog, akkor az egykori játéktanulmány megbecsülhetetlen kincs lesz.

- Bácsi, én a beteges babákat meg is gyógyítom, ha meghűlnek, vagy más bajuk van. - Csevegi a gyermek. Én már igen sok házi szert tudok.

Itt a gyermek hamarjában elszámlált néhányat, s a gyámapa karjaiba kapá a kis leányt, kivel idáig elegendő oka volt megelégedni, s utóbb az anyához fordulva mondja:

- Asszonyom, meghajtom magamat.

A leggyarlóbb nőnek hiúsága sem terjedhet tovább, a kényúr, a férfibüszkeség egy gyönge nő előtt hajol meg, s e győzelmet nem a fölpiperézett delnő, nem a kegyet osztogatható hölgykirály, nem a tánctermek illatos légkörében megkábított nő, nem az ezer hízelgéstől elkényeztetett hiú szép, nem a hatás után vágyó kacér asszony nyerte el; hanem az igénytelen házi nő, midőn csak önhasznáért gondos; a józan anya, midőn csak azon kötelességet teljesíti, mellyel ön gyermekének tartozik. E győzelemre nem számolt, ennek koszorúját nem szokás a világ elé hurcolni, mint egy gladiátor, midőn egyik lábát legyőzött ellenének hörgő mellére teszi. Ennek illatát nem nyújtják sorba megszagolás végett. - Mélyen, lehető legmélyebben rejlik a szívben, s ő csöndes, de mégis nagy győzelemnek édes boldogságát méltán csak egy asszony élvezheti, - az tudja, hogy a nők a győzelmet hányféleképp keresik. Nekik a külszín is elég, - mennyire boldogítható egy váratlan, őszinte meghódolás, nem a hiúságnak, hanem a női erénynek!

A gyertyagyújtás ideje volt, a férficselédnek belépte más irányt adott. Szentpáliné egyik gyertyát kezébe vette, pillanatnyi távozásra engedelmet kért, de rövid távollét után begöngyölt papírcsomagot tett az asztalra.

- Papírjaink! Mondá nagyon természetes következése lévén a fönnforgó viszonynak, saját helyzetének földerítése a jó barát és gyámapa előtt. Ezek szerént várván utasítást, jó tanácsot, melyekhez alkalmazkodni a legszigorúbb engedelmesség fogalma szerint határozá el magát.

Mielőtt a papírokhoz nyúlnának, Fáy András Szentpáli Mihály úr után tudakolódék.

- Vadászni ment! Mondja az özvegy.

- Márciusban nyulászni? Kérdi Fáy csodálkozva.

- Vadludakra ment az imsósi gátra. Mondja Szentpáliné, észre nem véve, hogy Földváry mélázásából szintén kiegyenesedve ugrott föl.

- Ma még megjő? Lőn az újabb kérdés.

- Éppen az éjszakának egy része lesz vadászatnak szánva; mert a vadludak ilyenkor legközelebb mennek a gáthoz, - mint sógorom mondja; aztán Pakson ma vigalom van, hihetőleg egy paksi sem leszen a gátnál, - sógoromnak rendkívüli kedve volt, ásót, kapát vitt magával, hogy a töltésben szokott helyét maga megáshassa.

- Egymaga ment? Kérdi Földváry szokatlan megzavarodással.

- Igen, egymaga ment! Felel Szentpáliné, az iratcsomót kötelékéből kibontva, és ki nem találva e változásnak okát.

- Szent, hogy őt csípi meg! Gondolja magában Földváry, lecsillapítván a felzúdult kedélyt, és az iratcsomónak megvizsgálásához ülvén.

Az első darabok jelentéktelenebb okmányok lévén, Földváry ráért még a "Vendégríkató"-ra gondolni, s a körülményeket átgondolva, erősen meggyőződött, hogy Szentpáli urat ez éjjel megcsípik.

Lassanként inkább az irományokra figyelt, megjegyzéseket írt egy papírszeletre, közben az érdekesebb pontoknál szóval is elmondván némely észrevételt. Az irományok átlevelezése közt észrevette, hogy Mihály úr hasonló vagyonrészt bír, mint a megboldogult, csakhogy mindent a megboldogult kezelt. Mihály úr szélesebb kedvű ember lévén, kedvtöltéseinek egy vármegye nem volt elég, így a házi gondokat testvérére bízta.

Földváry hangosan is kimondá, hogy Mihály úr most már nagy ügyetlenséget követne el, ha megházasodnék.

Szentpáliné e szónál elvörösödött.

- Ezt nem ön mondja, asszonyom; - hanem én, a gyámapa, - nekem éppen ez lesz kötelességem. Aztán meg magyarán szólva, Mihály úr nem feleséges embernek való. - Én sem vagyok eleven szent, de azért nem rugódozom, ha az asszony olykor cérnaszálon vezet, de a ki ilyen pogány időben éjszakára vadludak után jár, - köszönje meg, ha az ingét a mángorláson kívül egy asszony még ki is téglázza, - nem hogy felesége legyen.

E véleménykimondás után Földváry tovább levelezett, s a legutolsó csomóhoz ért, mely zöld szalaggal igen gondosan volt átkötve. A csinos bokorkötésen meglátszik a női kéz és a figyelem, mire a leggondosabb férfi sem szánja el magát. - E csomó Szentpáliné kezei közt fordult meg.

- Ez már az én vagyonom, - pénzekről szól, néhány héttel előbb helyezte el az én kedves sógorom, neki már e gondosságért is nagy hálával tartozom.

A cseléd kiinti az asszonyt, Földváry addig fölbontá a csomókat, de midőn a kigöngyölt csomónak magyarázó tartalmát meglátta, majdnem hanyatt esett.

- Mi baj? Kérdi Fáy, a megrémült jó barátnak ijedtségét rögtön észrevevén.

- Nézd!... mondja Földváry, kitárván a nyomtatványokat,... ilyen a bolond ember! mindig azon jár az esze, hogy magánál bolondabbat leljen, - most jöjjön ide Józsa Gyuri, - tegyen csörgősapkát Szentpáli Mihály úr fejére, - nézd, mit vett e szegény asszonynak,... Grassalkovich-kötelezvényeket.

Fáy magához húzta a csomót, és számlálni kezdé:

- Ötezer,... tízezer!

- Még több is van?

- Tizenötezer, húszezer,...

- De már nincs több? Kérdi Földváry mindinkább elborzadva.

Huszonötezer,... harmincezer,... harmincötezer!... számlálja Fáy mindig tovább.

- Még sincs vége? Kérdi Földváry rémülés közben is oly csöndes hangon, hogy egy harmadik hallgató a meleg szobában is dideregne bele.

- Negyvenezer...negyvenötezer!...

- Megállj!... Mondja Földváry, Fáynak kezét megfogva, csavard össze a csomót - meg ne ijesszük e szegény asszonyt, meggyűlik ugyan az én gyámapai gondom. - Adná isten, hogy azt a fél bolondot most már kötözve látnám a "Vendégríkató"-ban.