Egy megszorult ember.

A spártai gyermeknek húsába csontig harapott a ruha alá rejtett róka, de a fiúnak egyetlenegy arcvonása sem árulta el a kegyetlen fájdalmat. Ezen a példán Földváry is elszánta magát, hogy az özvegyasszony előtt fölháborodását eltitkolja. Pedig egy ilyen bomba még az öles falat is szétdöntötte volna; hát még olyan véralkatú embert, mint Földváry, ki a katonaéletben ugyan elegendő engedelmességet tanult, mikor ezt más parancsolta neki, de hogy most a parancsoló is maga legyen, meg az engedelmeskedő is: ez már kemény ütközet volt, és e győzelemben csak az a jutalom volt, hogy az első lecsillapodás után fölkelt, az ablakhoz ment, és magában azt mondá: ember vagy Földváry.

Oly nyájas, oly boldog volt a háziasszony, a mennyi boldogság egy özvegyasszony házában megférhet. A vacsoránál kínálta vendégeit, kik herkulesi munkát vittek végbe, midőn a nekik szánt részt le tudták nyelni, kivált Földváry, ki inkább rakta volna a zsíros pecsenyét újdonatúj mentéjébe, mint azt falatonkint nyelje magába, hol most ötvenezer forint ára Grassalkovich-obligáció volt, meg egy egész ember. Nem ugyan természetben, hanem így is kínosan fért melléjük a nagy vendégszeretetnek bekínált falatja.

Reggeli kilenc óra lehetett, Földváry az udvaron sétált körülnézés végett, ide s tova jártában a kapuig tévedt, hol néhány ember szörnyülködve beszélte, hogy a Duna jege megindult már, és mindenfelé szorongatja kifelé a vizet.

Ez meg másik gondot adott a tegnapi mellé, és már tervelni kezdé, hogy ebéd után haza hajtat, nehogy a járás ügyelet nélkül maradjon. Mielőtt visszamenne, észrevesz egy lovas embert sebesen vágtatva, s az egykori katonát megállította a kíváncsiság, hogy a rohanó ló meddig győzi a vágtatást?

Nem sokáig kelle várni, a rohanó ló közelebb hozta a gazdát, a "Vendégríkató"-i csárdást, kit vagy igen hívott, vagy igen kergetett valami, mert a lovon habcsomókat vert a sietés, és lecsavarodván az országútról, midőn Földváryt meglátta, még a kapu alatt is alig akart lassabban léptetni.

- Hova, István, ilyen lóhalálban?

- A tekintetes urat keresem, - mondja a csárdás leugorván a lóról, és süvegét megemelvén, - jó, hogy idejében találom, nem kell valami nagyon sokat várnom, - nagyon esedezem a tekintetes úrnak.

- De miért, István gazda?

- Ígérje meg a tekintetes úr, hogy még ma megcselekszi.

- Miért ne István, tudom nem kér kend valami lehetetlent.

- Dehogy lehetetlen, tekintetes uram, - véli a csárdás, - kötelet hoztam, fűzfa meg akad itt a berkesben.

- Hát mirevaló légyen a kötél meg a fűzfa?

- Nem egyébre, tekintetes uram, - mondja a másik, csakhogy a tekintetes úr még ma akasztasson föl engem a legelső fűzfára.

- Kend ugyan hamar megalkudnék, István, - mondja Földváry a heves embernek azon higgadtságával, midőn valamely meglepő körülményben inkább valami nevettetőt lát, - hát vallja meg kend előbb, kit vert agyon?

- Magam vagyok én agyonverve, tekintetes uram, - földönfutóvá lettem. Mondja, mire Földváryt csakugyan elhagyta a nevetési vágy, és hirtelen kérdi.

- Megindult a jég?

- Éjfélben már a csárdába is bekéredzett a víz, és első hajtókára benyelte tíz akós hordómat, azzal kevesebb dolga volt, tudom, mint a gáttal...

- Átszakadt?

- Hogyne, mikor tegnap reggel óta ásták a paksiak, míg én feleségemmel a faluba mentem, este pedig csak akkor vettem észre a bajt, midőn egy ember a fűzfáról kiabálta az "Uram Jézust," aztán az ablakból ugrottam ki a ház végéhez küldött csónakba.

- Aztán? Kérdi Földváry türelmetlenül.

- Aztán a holdvilágnál könnyen eltaláltam a fáig, melyen egy vadász ült. Folytatja a csárdás.

- Persze, a csónakba vette kend.

- Odavettem az istenadtát, - a boldogtalan még maga beszélte el, hogy három-négy leshelyet talált kivájva, s mindeniket ő maga ásta mélyebbre, egyszer csak azt vette észre, hogy jobbról, balról átszakadt mellette a töltés.

- Aztán visszamentek kendtek a csárdába?

- Keserves út volt az odáig, tekintetes uram, - a hold levilágított az égről, hanem én már sötétben is maradhattam, mikor odamenet azt láttam, hogy szegény feleségem az istállóból kivezetvén három lovamat, maga, a paripára kapaszkodott, úgy úsztatott ki az országútra. Egyebemet aztán benyelte a víz, legmélyebben pedig az a negyven hold föld maradt, mi most négy ölnyire fekszik a víz alatt, és ki nem szárad ítéletnapig.

- Kend hát itt van, István? Kérdezi Földváry a folytatást várva.

- Én itt, az asszony máshol, a harmadik pedig,... tekintetes uram...

- Megfogta kend? Mondja Földváry a legrosszabbat várva.

- Bekvártélyoztam a csárdába.

- Meghalt?

- Az én kezem által nem, - tekintetes uram, - mert még ennivalót is tettem elébe meg egy kalendáriumot, hogy el ne unja magát, míg küldök érette valakit; de ha koldussá tett: álljon ki huszonnégy órai gyötrelmet.

- S ha összedűl az a sárfészek?

- Ezért nem szöktem el, tekintetes uram, - és ha már elért az Isten haragja, mutasson rajtam példát a tekintetes úr, - előbb is esedeztem, egy órát se várjon, - úgyis minek élek, akasztasson föl!

Földváryt megkapta az őrült becsületesség, átlátva, hogy szerencsétlenebb fordulat esetére bíróvá kellene lennie, nehogy egy szerencsétlen embert a törvény formái között meggyalázni kelljen, határozott hangon mondja:

- István! megfogadja kend, amit parancsolok?

- Engedelmeskedem, tekintetes uram.

- Lóra ül kend, és a harmadik vármegyéig meg sem áll. Az isten elég hatalmas arra, hogy kendnek megbocsásson; ne essék kend kétségbe. Kívülem senki sem vádolhatja kendet, - ne lássuk többet egymást az életben. Vagy kend hal meg előbb, vagy én. S a meghalóval a titok is föld alá megyen, ha az a másik szerencsétlen a romok közé szorul. Isten velünk.

A csárdás nem tudott szólni, a vadságban is érdekes arc adott feleletet, s utóbb a lóra kapva, a magasból mondta:

- Tekintetes uram! Rám nagyobb büntetés az akasztófánál, hogy a tekintetes urat többé nem láthatom; de azért áldja meg az isten! Mondja megeresztve a lovat, hanem, mintha remélne valamit, visszakiált: A vízparton van a csónak és két evező, ha még nem késő, annak hasznát lehet venni! S ezzel oldalt vágott a síkságon, hol az embert domb vagy hegy nem takarja el, hanem mindig kisebb lesz, és az egyenes földön elnyeli a semmi!

Földváry rögtön fogatott, addig a házi asszonytól búcsút vett az árvíz ürügye alatt. Fáyt otthagyá azon ígérettel, hogy estig visszajő érte, aztán a nyugodt négy lónak kiszabta az utat a "Vendégríkató"-ig, még pedig minden pihenés nélkül, ha mind a négy kidűlne is a hámból.

Semmit sem kételkedett, hogy Szentpáli lesz a "Vendégríkató"-nak kénytelen vendége. Tehát részben teljesült óhajtása Földvárynak, hogy a korhelykompániából a legszilajabb meg van fogva, félmérföldnyi széles ártérnek kellő közepén. Csak még néhány óráig állja ki a sárfal, a rémüléstől nem tart Földváry semmit, a sors hadd zaklassa meg egyszer a garázda embert, kit nem is a jó vitt oda, hanem az ördög. Földváry nem is terhelte az istent azon kéréssel, hogy védelmezze meg az éjjeli kóborgót, azt gondolta: a jó istennek egyéb dolga is van; hanem ha már megvan a közmondás, bizonyosan hasonló esetekre találták ki, s az emberek legalább nem hiába mondják: segíti az ördög a maga legényeit.

Mégis mindig bíztatja a kocsist, hogy a lovakat ne hagyja aludni, - az özvegynek sorsát, mintha szintén melléje ültették volna a kocsira, szüntelen megszólamlott mellette valami, s ilyenkor a kocsist megint csak bíztatta.

Messze volt még a Vendégríkató, elég idő marad küszködni önmagával, és az izgékony vérű ember hasonló pillanatokban elfeledé mindazon érdeket, melyek az embert odalökik a többi millió közé, hogy azokkal egyetemben legyen az életnek napszámosa, hurcolni szenvedélyt, önérdeket, hiúságot, pillanatnyi hasznot, melyek ismét az embert közönséges állattá, kapzsivá, igaztalanná, gyarlóvá, más örömeinek tolvajává, egy szóval mindennapivá teszik. - Mondom e pillanatban elfeledé mindezt, s minthogy istentől a lelkesülésnek nagyobb szikráját kapta, mint más, a magasabb kötelességek jutottak eszébe, s a közönséges ember érzelmei félrevonultak a honfiúi aggodalmak elől.

Hej, de nehéz volt akkor a hazára gondolni, és hazafinak lenni!

Mintha a nemzet maga sem hitte volna, hogy meg fog élni, a mostani múzeum terén állt egy rongyos viskó, hová néhány rozsdás vasat, kardot, nyársat hordtak össze, hogy ha magunk nem leszünk már, lássák: mi volt a markunkban. Egy koporsófödél volt ez, irgalomból letakarni néhány régi emléket. - Ez volt mindene a magyar nemzetnek.

Színház, takarékpénztár, vakok intézete, gazdasági egylet, kaszinó, lánchíd, műegylet, hangászegylet, színházi nyugintézet, országos szőlőiskola, köztelek, gőzhajók, vasutak, Duna-Tiszaszabályozás, festészeti akadémia, olvasótársulatok mind bennfeküdtek még a gondolat országában. Az egész ország egy nemzeti szegénység volt, a lelkesülésnek annyi nyughelye nem volt, melyen hosszú-széles útjában megnyugodhassék, mint a vándormadár, mely a tengeren át röptében is szigeteket talál. Pusztaság minden, a hívőnek nem mutathatunk egy árva pontot, mely magasabban állna, hogy elhitethetnénk vele, merre van a mi Mekkánk! Mennyit kellett önmagukban bízni azon lelkeseknek, kik prófétái voltak a jövendőnek, és apostolai a már hirdetett igének hitetlen nép közt, mint aminők mi magyarok vagyunk.

Az üdvözítőnek nagy csudája volt az öt árpakenyérnek tizenkét kosárnyi morzsája. Hej, ha mi asztalunk hulladékát összehordtuk volna, - gondolá Földváry, - ha e morzsákat egy halomba rakni elég gondosak volnánk, ha hazánkat igazán szeretnők; a korhelycsapatok tivornyájának fele ugyan meghalna, de e józanságból kikerülne mindaz, minek meg kellene lenni, de még egyetlen kődarabja sincs meg.

- Hajts! hajts! Bíztatja megint a kocsist, anélkül, hogy e szóval önmagát is fölriasztaná a mély gondolatokból. Szemei előtt volt a nagy ország, melyben a tespedők és tivornyázók egyformán megérdemlik a pellengért, - s első pillanatban nem tudja meghatározni, melyik bűnösebb: a tespedő, kiben ösztön sincs annyi mozgásra, hogy unalmát a tivornyák zajába ölje; vagy a korhely, ki szomját annyira elölte, hogy most minduntalan kínálja magát, mintha elveszett szomját keresné, - és nem gondol az éhező hazára, melyet koldusképpen rég az utcán felejtett már?

- Őrültek háza ez? Kérdi önmagában, - mire később így felel meg.

- Legyen tehát őrültek háza, - gyógyítsuk meg a bolondokat, tán a többi is elszégyenli magát.

Eszébe jutott a korhelykompánia, a vad tréfáknak ezer meg ezer adomája, melyek szétfutottak az országban. A ki ez agyafúrt népet kijózanítja, derekas szolgálatot tesz a hazának; hanem szánja el magát, hogy a lassú eredmény nem fárasztja el. Azért végtére is kéri az istent, hogy a legfurfangosabb példányt mentse meg azon viskóból, melynek fehér falait már tisztán látja, s tán a rémület mégis meggyúrta e szívós lelket, hogy a jó mag üdvösséges veteményképpen ki is keljen benne.

A jég zajlása messziről meghallatszott, - az alföld tengerré lőn; de kevés gyönyörűséget talált a meglepő látványban a fogoly, - sem a konyhában, sem a szobában nem maradván száraz hely, így kénytelen volt a szobából a padlásra húzódni.

Midőn a gazda a csónakból az ablakon át a szobába léptette, nem is gondolta, hogy itt számot akarnak vele vetni. Gyanítá ugyan, hogy a tilos munkáért megfizettetik, de hogy a lakolás ilyenképpen végződjék: álmodni sem tudta.

- Ne féljen az úr, éhen nem fog meghalni, - kiáltja be a csárdás, - a kályhán van sonka, rétes, az asztalfiókban kenyér, - a víz meg az ablakon foly be, borom magamnak sincs! Jobb tartást nem kívánhat az úr attól, kit koldussá tett.

Ekkor ellökte a csónakot, és kiabálhatott Szentpáli, a mogorva ember szegényebbé lett, minthogy e pillanatban irgalmazni tudott volna, egyébiránt is szándokában lévén a dolgot rögtön megjelenteni Földvárynál. Miért ne remeghetne az, ki másnak tulajdonát bitangnak nézi? Csak huszonnégy órai szenvedés, vagy még annyi sem! - gondolja a csárdás, nejét kiabálva, s együtt indulván az élet útjára, elkezdeni azt, amit nem szokott, a szolgaság jármát.

Hajnal után ért föl Tassra, de Földváryt nem lelte otthon, azért feleségének rimánkodására nem ügyelve, elment följelenteni a dolgot, ekkor jutván még csak eszébe, hogy a sárfal összedőlhet, és a gyilkosságot lelkén feledik majd.

Szentpáli nyersebb fickó volt, minthogy ez a "kis ráijesztés" megrémítette volna. Az asztalon lévő mécs világánál összeszedte az ennivalót, s aminek hasznát vehette, fölhurcolkodott a padlásra, még a hidegtől sem sanyargatván magát, mert a padláson egy kis tüzet is rakott, úgy virrasztotta át a kényelmetlen éjet.

- Bolond paraszt! Mondja magában néhányszor, azt gondolva, hogy reggel majd talál menekülést; de az elhagyatottságbani egyedüliség végtére is fölrúgja a hetvenkedést, és néhányszor kinézvén a holdvilágos éjbe, nagyobbnak látta a jeges tengert, minthogy azon most valamely szerelmesnek sajkája sétálgatva járna.

- Ebül vagyunk! gondolja magában, kivált reggel felé, midőn a könnyű lábú félszert egy nagy jéghasáb hasra taszította. E zaj nagyon meghűtötte vérét, s az eddigi bölcseség fölmondta a szolgálatot Szentpáli úrnak.

Sokat hallott ő a "Vendégríkató"-ról, de aligha volt olyan vendég, kinek a szállás oly elfeledhetetlen lenne, mint neki. Ennivalója volt, sőt még egy korsó bor is maradt az ablakban, - az árát sem kérte a gazda, itt hagyta neki az egész házat koporsónak, melyben az eleven ember halála óráját várta. Elhozta az asztalról a naptárt, egy pár ostoba adomát keresztül betűzött, megint ellökte és a padlásnak egyik sarkán nyílást vágott, azon keresztül láthatta, hogy a jégdarabok mily szorgalmasan fűrészelik a házfalat, nagyon hihetővé tévén, hogy éjfélig készen lesz a munka.

De most már elhagyta a jó kedv.

A láthatáron egyetlenegy élőlény sem mutatkozék, negyed-órányira az országúti töltésnek emelkedettebb pontjánál egy fűzfa mellé volt kötve a csónak, de alább az úton átsikálódván a jég, hinni sem lehetett, hogy erre most utas vetődjék el. S ekkor átlátván helyzetét, valami szokatlan gondolat lepte meg, mint aki haldoklik, és utolsó perceiben már csak annyi tartja a világhoz, hogy vajon lesz-e egyetlenegy ember, ki a vett jóért hálából kegyelettel emlékezzék meg róla?

Ó, - még a legrosszabb ember is vágyat érez arra, hogy holta után megemlegessék; emlékezetének legkisebb redőit is átkutatja, talán valamely órában unalomból is tett jót, s ez egyetlen jótétemény lesz a madzag, melyben a végórában megkapaszkodhatik, lesz egy ember, ki őt hálából is megemlegeti.

Szentpáli elvégezte ezt a szörnyű gyónást, országos hírű bolondságai elhúzódtak előtte, valamennyi eszébe jutott, csak valami jó, valami említésre méltó nem; pedig - nem is mondtam, - kezében rajzón volt, s a naptár közé ragasztott papírra nyugasztalá kezét, mintha föl akarna jelölni, hogy ha talál valamit, megint el ne feledhesse.

Addig gondolkozott, hogy a kéz elunta a várást, és a gazda önítéleteképpen odaordítá:

- Látom, hogy én haszontalan ember voltam!

- Ptrüsz! volt rá a felelet, - ezt is önmaga adván magának, a szellős padláson egy kis nátha miatt eltüsszentvén magát.

Megint kinézett, de megint hiába nézett; végre abban állapodott meg, hogy a legrosszabb esetet a ház összerogyása után a háztetőn várja be, és ha már a fagy megveszi a tetőn, legalább hágy valami írásbeli emléket: a naptárt valami karóban erősíti meg a háztetőnek sarkán, azért az írást ekképpen folytatta:

- Ha valamikor egykori cimboráim kezébe kerülne e papírdarab, vegyenek róla példát, hogy amiért mást meglőttem volna, most magam mondom és írom meg magamról, hogy: én haszontalan ember voltam.

Kevés reménységem lévén, hogy temetésemen jelen lehessen valaki, magam tartom a halottas prédikációt, melynél nem az lesz a nyereség, hogy tisztelendő úr tíz forintját meggazdálkodom, hanem a pap nem lesz kénytelen azon törni-marni magát, hogy egy világ bolondjára ráfoghasson annyi jót, amennyiért a hallgatók meg nem hazudtolják.

Elképzelem szegény sógorasszonyom keserves állapotát, mennyire röstellené, mikor a pap vagy sokat, vagy semmit sem mondana rólam, s mikor a búcsúztató árát ki kellene fizetni, a nem jóért pedig egy garas is bizonnyal sok lenne.

Korhely cimboráim körülállnák a koporsót, a kipróbált pajtást, hiszem, megsajnálnák. Ezzel ki volna fizetve az árjegyzék, a mivel egyik korhely a másiknak tartozik; de minthogy ez adósságot tőlök be nem hajthatom, elmondom saját adósságomat, és kérem őket, hogy ha már az enyémet ki nem fizethetik, a magukét legalább az én kedvemért, az én emlékezetemért jókor fizessék ki.

1-ör. Megcsaltam a szent természetet. Elvégződöm, mint egy szó, mit a pusztába ordít ki valaki és nem mondja vissza senki. Még annyi folytatásom sincsen, hogy más az én hibámat elrimánkodja az égtől. Utánam pusztább lesz a föld, én hitvány féreg, mohón falván az élet örömeit, tökéletesen hittem: felfalhatok mindent, és a mindenhatót úgy kipusztíthatom, hogy az utánam következőnek semmi sem jut.

2-or. Megcsaltam e szép hazát, s ezért megérdemlem, hogy a hullámok élettelen testemet kivigyék e szent határból, melynek története leért hozzám, de én azt folytatni nem tudtam, és nem marad utánam olyan, kinek az apai szív érzelmével mondhattam volna el azt a kötelességet, hogy ő meg annak idejében folytassa, vagy a folytatást híven tovább adja. Lelkem szégyennel álland meg az apák istene előtt, kinek bölcseségét megérteni nem tudtam, én, ki életem lángjával oly hitványul gazdálkodtam, hogy egy korcs voltam másik lángot meggyújtani, mely helyettem és elődeim helyett tovább világítana. Egy lángot raboltam el, mely a múltnak emlékét a sötétségtől megóvni most alkalmas lenne.

3-or. Ismét megcsaltam e szép hazát, kincseit fölfalám, de kertjét nem mívelém. - Egy kincsrabló valék, ki a szép fának gyümölcsét póznával vertem le; de gyökereit nem öntözém. Egy eszeveszett valék, ki a fának árnyékában önmagamnak kértem hűs helyet, s nem gondolék arra, hogy az anyaföld is együtt pihen velem. Az oktalanságnak ritka példánya valék, ki csak pusztítani tudtam, hogy még üresebb legyen a tér, hahogy isten csudát tenne, s egyik ősünk föltámadna, e kopárságon meg ne ösmerje a vérrel szerzett szép hont.

4-er. Egy elátkozott példa voltam, ki a természet rendében kevesellettem az isten bölcsességét, - elloptam az éjszakát, hogy megtoldjam vele a napot, az éjben nem a nyugalmat kerestem, hanem ott fáradtam el. - A természetnek érett gyümölcse nem kellett, megcsaltam a fát, és megloptam mesterséggel a benne lévő erőt, hogy gyümölcseit télen adja nekem. Ilyen nyomorult pályám volt, minek folytassam tovább e szomorú vallomást, egykori barátaim, cimboráim, kik hasonló életet éltek, legyetek boldogabbak, midőn példátokká váltam. És midőn rajtam okultatok, gyarlóságom legyen azzal kimentve, ha magam kimondom a kemény ítéletet, hogy:

Én haszontalan ember voltam!

..............................................................................

Készen volt az irat, nevét aláírta, és egy póznafélét keresett, melyhez megerősítvén, a háztetőn biztosítsa. Egész a nyílásig ment, honnét kitekintvén, látja a négy lovas fogatot teljes futamatban a töltésen, s a reménység megcsiklandozta, némi szabadulási lehetőséget nyújtván, ámbár a negyedórányi távolságra alig hathatna el tíz embernek hangja.

Földváry útközben a kocsira ültetett egy dologtalan embert, s a fűzfa melletti csónakban másodmagával a csárda felé evezett. Földváry jobban remegett az izgalomtól, mint a fogoly, ámbár azt is gondolhatta volna, hogy az angyalok nem igen esnek kétségbe a magas mennyországban, midőn egy ily megpudvásodott lélek a Duna levében lészen megszapulva; de az Üdvözítő azt mondá: kedvesebb néki az eltévedt századik juh, mint a meglevő kilencvenkilenc, - tehát teljesüljön be az isteni bölcsesség rendelkezése, ha csakugyan egy eltévedt juh olyan kedves, - véli Földváry, ennél különb példányt ritkán lehet fogni.

Aztán mást is gondolt. - Ő magát éppen nem tartá a nemzet prófétájának, de Földváry a hazafiúi szeretetet olyan kötelességnek tartá, mint egy "obligatio"-t, melyet minden becsületes ember megfizet a maga idejében, s ha nem tenné: exequálni nemcsak lehet, de kell is. Ezért, hogy csakugyan arról a Földváryról szóljak, kit Pesten és környékén annyian ösmertek, nem tagadom, hogy Földváry bizonyos körülmények között a hanyag fizetőket még meg is pálcáztatná. (Én is ezen a véleményen vagyok.)

Földváry sokkal inkább gyűlölte a korhelykompániát, melynek ismét több fiókja volt a vidékekben, mintsem annak terjedését eltűrhetné; azért bölcsen látta, hogy itt lelki erőszakot csinálni nem lehet, hanem a példák után egyet megragadott, azt tudniillik, mely szerént a kínaiak a patkányokat úgy irtják ki, hogy egymás között összebújtogatják őket.

Szentpáli tökéletesen megnyugodott, látta hogy megmentésére jönnek, s midőn a csónak közel jött, egy póznának segítségével leereszkedett a csónakba.

Csak saját vérünkhöz maradok hű, midőn leírom azt, mit Földváry ugyanannak mondott, kit minden áron meg akart menteni, kit a pokolból is visszakérne, de mégis korholja, mintha egy mondatban akarná kifejezni ítéletét róla:

- Bárcsak elvitt volna az ördög.

Eddig is már meghurcoltam az olvasót, kölcsönösen elengedjük a részleteket, és a megmentett embert hazaszállítjuk.

Földváry az úton jónak látta elmondani azon körülményt, mi a Grassalkovich-féle kötelezvényekre vonatkozott:

- Te - mondja Földváry, ha a gyermek meghalna, testvéred birtoka rászállván, tudod mi marad az asszonynak?

- Ne aggódjál, barátom, - én tudom, mivel tartozom neki. Mondja Szentpáli.

- Arról szó sem lehet, e nő büszkébb, mint egyetlen falatot megennék a te kegyelemkenyeredből.

- Igazad van, - mondja Szentpáli megszomorodva, - szegényt én tönkrejuttattam.

- Ebből egy szót sem szabad elárulni.

- De azt csak átlátod, hogy meg kell mentenem.

- Van annyi pénzed, hogy a papírosokat átváltsd?

- Fájdalom, nincsen; hanem gazdálkodni fogok.

- Már mint te?... Kérdi Földváry gúnnyal.

- Persze, nem hiszel szavamnak, - mondja Szentpáli, előkotorászván a naptárt, melyet Földvárynak adott elolvasás végett, megemlítvén a körülményeket, melyek között a csárda padlásán írta, - lefekvés előtt olvasd el, aztán mondj, amit akarsz.

Földváry eltette a naptárt, de nem várta a lefekvést, még előbb kiszökött a társalgási teremből, és a rajzónnal tett jegyzeteket nagy figyelemmel olvasta.

Tehát a mit megmentés fejében akart kicsikarni, nem kíván lelki erőszakot, a léleknek küzdelme többet tett, mint amennyit várhatott, és Szentpáli méltán elmondhatná: A kalandor Don Caesar nincs többé! Itt nincs mit okoskodnia, az újra született embert vezetni kell.

Hatalmas fogás, hasonló prédával érdemes volna körüljárni; de okosan, elővigyázattal kell lenni, nehogy elzavarják a megtért önbecset. Hadd menjen a társak közé; hatalma még mindig megleszen fölöttük, egyenkint hordassuk ki vele a többit a dicsőségtelen életből.

Ilyenkor milliót gondol az ember, Földváry a sikert nem féltette többé. Most saját izgalmát kellett legyőzni, - nyughatatlan vérében keresztül szaladt a kellemes benyomás, megéhezett a bekövetkezendő eredményre s a tettek embere oly elevenre kigondolta a jövendőt, hogy a leendő gyümölcsöt szinte már ízlelni szeretné.

- Megállj! Kiált föl e rajongásban, eszébe jutott a szerencsétlen földönfutó, ki tán a világ végén van már, csupa engedelmességből; hisz ő maga mondá neki, hogy: az életben ne lássák többé egymást.

Egy hatalmas érzelem támadta meg Földváryt, - egy szerencsétlen embernek a lelki nyugalmat kelle visszaadni, s a mit addig is szenvedni fog, mivel pótolja vissza Szentpáli annak, kit vagyonától végképpen megfosztott.

- Kifizetni?

Hitvány gondolata az emberi észnek, ha azt hiszi, hogy mindent ki lehet fizetni! Gondolja utána Földváry.

Ha egykor a volt tanyára visszavezethetné a szerencsétlent, - megmutathatná száraz földnek, mi most a víz alá merült? Olyan nagy boldogság lenne, hogy abból erkölcsi részképpen Földvárynak is jutna jókora darab.

Utána jöttek, s a férfiak visszavitték a terembe.

Szentpáli észrevette később, hogy Földváry már elolvasta a jegyzetet, némi tartózkodással közelíti meg:

- Elolvastad? Kérdi Szentpáli Földváryt félrehúzva.

- Végtől végig!

- Van már bennem hited?

- Na, nem tagadom.

- Még jobban is megnyugtatlak, Gábor.

- Hadd hallom.

- Tehát szavamat adom Földváry Gábornak, hogy...

- Hogy?

- ...hogy megnyugodhassál, sohasem lát engem a korhelykompánia!

- Na csak ez kellene még! Mondja Földváry terveire gondolva.

- Nem értelek, Gábor.

- Elég, ha én tudom, mit gondolok.

- Jó, amint te akarod, szófogadó vagyok.

- Oda fogsz menni!... mondja Földváry, - mert nem hiszek olyan macskaerényben, mely csak akkor nem kíván tejfölt, midőn a tejes fazekakat nem látja! - A cimborák közt mutasd meg, hogy ember vagy!

- Értem! Mondja Szentpáli megszorítván mentőjének kezét. Földváry úgy vette e szót, mint egy nagy adósságról való megösmervényt, sőt e kötelezvény végképp megnyugtatta. Mikor aztán lefeküdt, utolsó gondolata is ez volt, fohászt bocsátván az éghez: Istenem! engedd meg nekem, hogy azt a szerencsétlent egykori fészkébe visszavezethessem.

Ez annyit tett, hogy az "imsósi" posványt nem nyolcvan, de tizenöt év múlva át fogja vágatni.